Baróti csoport látogatott Summitba
A baróti
csoport és kísérőik a Szabadság-Szoborral a háttérben Fotó: Egyed Árpád
A baróti és a summiti unitárius egyházközségek tavaly nyáron ünnepelték
testvérkapcsolatuk huszadik évfordulóját. Ez alkalommal látogatott Barótra a
Jean Crichton írónő, kapcsolattartó által vezetett tizenkét fős csoport elmúlt
év júliusában. Szeptemberben Kiss Alpár tiszteletes urat és Fazakas László
gondnokot látták vendégül Summitban, ugyancsak a huszadik évforduló ünneplése
alkalmával. Több mint egy éves szervezés és gyűjtés után, augusztus elsején az
eddigi legnagyobb létszámú, tizenhét fős csoport indult Barótról Amerikába,
Egyed Árpád vezetésével.
A csoport további tagjai:
Ilkei Tünde kántor, Csíki Csongor és családja, Mónika és Magor, Fazakas
Melinda, Zsombori Csaba és Bardocz Andrea, Bíró Réka, Buda Klaudia, Ilkei Klementina, Kádár Attila, Tatár Ágnes,
Szotyori Orsolya, Szőcs-Trinfa Klementina, Váncza Tibor és Zsombori Attila
voltak.
Az elmúlt egy év alatt az internet
segítségével tartottuk a kapcsolatot újonnan szerzett barátainkkal. Sikerült
jobban megismernünk egymást, s valamilyen szinten részei lettünk egymás
életének. A csoportos Skype-beszélgetések döcögősen mentek, de még így is jó
volt látni egymást időnként.
A rengeteg látványosság
mellett, amelyet meglátogattunk ott-tartózkodásunk alatt, nekem a tizennyolc
órás utazás utáni megérkezés és találkozás pillanatai a legkedvesebb emlékeim.
Amikor kiértünk a repülőtér várótermébe, ’Üdvözlünk Summitban” feliratú
táblákat és vicces kalapokat pillantottam meg. Integettek, majd, kikerülve a
tömeget, hozzánk szaladtak. Nagyszerű érzés volt újra találkozni velük,
átölelni őket. Öleléseikben érezni lehetett, mi is pont annyira hiányoztunk
nekik, mint ők nekünk, s ők is épp annyira izgatottak voltak, mint mi. Már
akkor tudtam, csodálatos két hét áll előttünk. Akkor úgy tűnt, mintha a tavalyi
találkozás óta csak egy nap telt volna el. Hamar autókba ültünk és másfél órás autózás után a fogadócsaládok
házaiba érkeztünk. Ekkor döbbentünk rá igazán, hogy egy teljesen más világba
csöppentünk.
Másnap délelőtt a summiti
templomban találkoztunk, ami később mindennapossá vált. Reggel oda vittek
bennünket a fogadócsaládok, este meg onnan vittek haza. Első napunkat Summit
városában töltöttük, egy kávézóban kezdtük túránkat, ahol szerencsénkre találkozhattunk
a tulajdonosnővel. Elmesélte, hogyan alakította át az épületet és indított egy
kávézóval ósszekötött szuvenírüzletet. Meglátogattuk a fiatal férfiak
sportklubját, a könyvtárat, ahol milliónál is több kötetet láthattunk, a
klasszikusoktól a legmodernebbekig, és a művészeti galériát. Délután a városi
strandhoz vittek bennünket, ahol kedvünkre lubickolhattunk.
A szervezés kifogástalan volt,
a programok változatosak, s amikor az időjárás közbeszólt, pillanatok alatt
született meg az alternatív változat. Kiválóan oldották meg a szállítás
kérdését is. Minden nap akadt önkéntes gépkocsivezető. Erre szükség volt, mivel
a túl nagy távolság miatt gyalog nem lehetett megtenni az utakat.
A baróti csoport előadása a summiti Unitárius
Univerzalista Templomban
Az első Amerikában töltött
vasárnapon ünnepi ruhába öltözve találkoztunk a templomban. Az üdvözlő
istentiszteletet a két fiatal szervező, Hayley Lugg és Jesse Klein tartotta. A
szavalatokból, dalokból és esszékből álló műsorunk nagyon tetszett mindenkinek.
Kis előadásunkat Daniel Cymbala zárta, aki egyike volt a tavaly Barótra
látogató csoportnak. „Szinte semmit nem tudtam arról a helyről, ez mind
megváltozott. Ismerem ezeket az embereket. Ők ismernek engem. Törődöm velük, a
világukkal, a hazájukkal, kultúrájukkal, nyelvükkel és vallásukkal. (…)
Lényeges része volt virágzó együttműködésünknek fiatalos partnereink energiája
és lelkessége. A tágra nyílt szemek, a lehetőség érzése, az újdonság izgalma és
a megosztott tapasztalat cseréje, az egymásnak tett szolgálat értelme. Mindezek
alakítják őket, minket, és azt amivé együtt válunk” – mondotta. Ezután megható
pillanatok következtek, együtt énekeltük el a Spirit of Life című dalt, előbb
angol, majd magyar nyelven. Megfogtunk a mellettünk állók kezét és Emilie
Boggis, ifjúsági lelkésznő áldást mondott. Noha az amerikai istentisztelet alig
hasonlít az erdélyihez, volt egy bensőséges hangulata.
A legkedveltebb napok azok
voltak, amelyeket New York-ban, a vidámparkban, kenuzással, és a
szabadságszobor látogatásával töltöttünk. Minden ott töltött nap különleges
volt és egyedi, de a fent említettek voltak a legnépszerűbbek.
Két alkalommal látogattunk
NewYork-ba, először a kirándulásunk elején, majd a végén. Sétáltunk a Times
Square-en, meglátogattuk a Grand Central Terminalt, majd az Ötödik sugárúton
elsétáltunk a Central Park-ba, megnéztük a Rockefeller Centert. „Többnyire
gyalog jutottunk el minden nevezetességhez, de nem éreztünk fáradtságot, kimerültséget,
mert a város élete és állandó nyüzsgése által újjászülettünk. Sok film
örökítette meg a világváros szépségét. Még mielőtt saját szemünkkel
megcsodálhattunk volna, elgondolkodtunk, hogy vajon mennyire lesz más, mint a
filmekben. Csalódást fog-e okozni, vagy még inkább elvarázsol? Már elmondhatom,
hogy teljesen más a tévé képernyőjén keresztül csodálni, mint ott állni,
érezni, látni, hallani a város színeit, formáit, zaját, szagát” – meséli Bíró
Réka.
Második alkalommal a summiti
gyülekezet egyik tagjának, Chris Grazioso irodáját látogattuk meg, melyből
lélegzetelállító kilátás nyílt a városra.
Ezután meglátogattuk a 2001 szeptember 11-én történt megrázó események
emlékparkját, ahol az ikertornyok helyén egy-egy hatalmas medence – melyeknek
falába az elhunytak nevét gravírozták – emlékeztet az egész világot megrengető
katasztrófára. Miután sétáltunk a Brooklyn-hídon, a kínai negyedbe mentünk
vacsorázni. Mint kiderült, nagyon amerikai más népek hagyományos ételeit
fogyasztani. Kirándulásunk során lehetőségünk volt kipróbálni a kínai, indiai,
mexikói és japán ételeket is, az amerikaiakon kívül.
A „Nagy Almá”-ban töltött két
nap alatt láttuk a város leghíresebb nevezetességeit, kóstoltunk különleges
ételeket, találkoztunk a földkerekség minden részéről érkezett emberrel. Mivel
rengeteg a turista, kísérőink különös figyelemmel vigyáztak ránk, mindig
magunknál tartottuk útleveleink másolatát, néha az eredetit, fogadócsaládjaink
címét, felkészülve minden eshetőségre.
A vidámparkos nap sokak
kedvencévé vált. Bár reggel esős volt az idő, végül csodálatos napot hagytunk magunk
mögött, amikor elindultunk Summit fele. Izgatottan érkeztünk a Six Flags-Great
Adventure (Hat Zászló-Hatalmas kaland) nevű vidámparkhoz. Ez az érzés később
félelemmel keveredett, amikor megpillantottuk a park legmagasabb
hullámvasútját. Később megtudtuk, hogy ez a világ legmagasabbja és
Észak-Amerika leggyorsabbja. Természetesen nem ezzel kezdtük a napot, kisebb
hullámvasutakat próbáltunk ki ebéd előtt, délután viszont a legbátrabbak
kipróbálták a hullámvasutak „leg”-jét, hosszas várakozás után kevesebb, mint
egy perc alatt körbejárták a pályát. A nap végén számolgattuk, ki mit és
hányszor próbált ki, a hely nevéhez híven, hatalmas kaland volt.
Az erdei kempingben töltött
két nap után, ahol a programok csapatépítő jellegűek voltak, újra autókba
ültünk és a Delaware folyóhoz utaztunk. Ott, ebédvásárlás után busszal
szállítottak a kiindulóponthoz, ahol párosával ültünk kenuba és elkezdtünk evezni.
Időbe telt, mire egyenesen tudtuk tartani a kenut, fárasztó volt, de
mindannyiunknak nagyon tetszett. A tizenhat kilométeres evezés után elégedetten
értünk célt.
Már a hajózás is kaland volt
számunkra, de amikor végre közelebbről megpillantottuk, szinte képtelenek
voltunk elhinni, ott voltunk pár méterre Amerika egyik leghíresebb szobrától, a
Szabadság-szobortól. Kattogtak a fényképezőgépek. Magasabb volt, mint vártam.
Jegyeinkkel felmehettünk a talapzat tetejére, vagyis a „hölgy” lábai alá.
Lélegzetelállító kilátás nyílt New York
felhőkarcolóira és a Hudson folyóra.
Az indulás napjának
közeledtével egyre jobban elfogott a honvágy, de a búcsúzástól való félelem
érzése is, hisz tudtuk, hosszú idő múlva találkozhatunk újra. Az utolsó napon
meglátogattuk a városházát, a börtönt, majd találkoztunk Ellen Dickson
polgármesternővel, aki kedvesen fogadott. Erdélyi ajándékokat adtunk át, köztük
egy székely és egy magyar zászlót, majd ő is megajándékozott bennünket „a város
kulcsával”, ami a város tiszteletét fejezi ki irántunk. Szóba került a
lehetőség, miszerint Summit lehetne Barót testvérvárosa, a polgármesternőnek
nagyon tetszett az ötlet. Miután visszamentünk a templomba, bepakoltuk
csomagjainkat az autókba és búcsúzkodni kezdtünk. Hosszú, fájdalmas ölelések
voltak ezek, de megígérték, hogy a jövő nyáron meglátogatnak bennünket. A lent
látható kép volt az utolsó csoportképünk, ekkora csoportöleléssel váltunk el
egymástól.
Nehéz elbúcsúzni, csoportos ölelés a Summiti Unitárius
Univerzalista templomban Fotó: Emilie Boggis
„Kikísért minket Emilie és Mike a
repülőtérre. Beálltunk a hosszú sorba, hogy majd átmehessünk egy másik
csarnokba, ahol kivizsgálnak, és felengednek a gépre. Várakozás közben azt
kérdezte Emilie és Mike néhányunktól, hogy mi lesz az első dolgunk, ha
hazaérünk. Én azt válaszoltam, nem lesz a napokban ’első dolgom’, mert most
azonnal megfordulok, és visszamegyek. Szívesen megtettem volna, de nem
lehetett. Legtöbbünk fejében megfordult ez a gondolat. (a szerk. megj.) Majd
lassan ’elfogyott’ a sor, és át kellett menni a másik váróterembe. Szóval
elbúcsúztunk Emilie-től és Mike-tól. Újra ölelés, néhány szó, és menni kellett”
– emlékszik vissza Buda Klaudia.
Ahogy Egyed Árpád mondta: „Azt hiszem ez a partnerség a két egyházközség
között segített megismerni önmagunkat olyan módon, amire nem is gondoltunk
eddig. Csak látva a két egyházközség fiataljait együtt, mélyülő barátságaikat
és gesztusaikat, mosolyaikat és csillogó szempárjaikat, elárulják a kirándulás
igazi értékét. Tisztán emlékszem a mindennapi reggeli gyülekezőkre az unitárius
univerzalista templomban, amikor
summiti barátaink arra törekedtek, hogy napjaink a legtökéletesebben
alakuljanak. Elmondhatom, sikerült nekik, jobban, mint gondolták volna. Minden
velük töltött nap tökéletes volt. Soha nem fogom elfelejteni a mosolygó
arcokat, a fiatalok nevetését és a meleg öleléseket, amiket ott kaptunk. Alig
várom, hogy jövőre újra találkozzunk!”
A csoport nevében szeretném
köszönetünket kifejezni Kiss Alpár tiszteletes Úrnak, Egyed Árpádnak, Fazakas
Melindának és a Summiti gyülekezetnek.
