Az amerikai testvérgyülekezet fogadására készül a baróti unitárius egyházközség

Hosszú hónapok óta tart a szervezés a baróti unitárius egyházközségben. A summiti (New Jersey) testvéregyházközség tagjainak látogatására készültek. Idén (ma éjjel érkeznek) 19 fős csoport látogat el Barótra, köztük fiatalok és idősebbek egyaránt. Tíz napot fognak itt tölteni, amely alatt a hangsúly barátságok, ismeretségek alapításán, azok elmélyítésén lesz. A másfél hét alatt változatos lesz a program, ellátogatnak majd Brassóba, a Transzfogarasra, a Szent Anna-tóhoz, Parajdra, illetve a legelső napon a várost és környékét fedezik fel. Vasárnap, augusztus 3-án 11 órától ünnepi istentiszteletet tart Emilie Boggis summiti lelkésznő, délután 4 órától pedig kerti fogadásra kerül sor a templom udvarán, amely alkalommal a 24 éves testvérkapcsolatot ünneplik, helyi tánccsoportok valamint a Transylmania együttes színesítik a délutánt. Minden unitárius illetve vegyes családot szeretettel várnak erre az eseményre. 

Selfie

Hihetetlen gyorsasággal terjedt el a köznyelvben és lett 2013-ban az év szava a selfie. Egy ausztrál fórumon használta először egy önmagáról készített fotót feltöltő internetező. De mi is az a selfie? Kérdezem mindazok nevében, akik „le vannak maradva”. A selfie a szókém meghatározása szerint fényképezőgéppel készített önarcképet jelent, kivált olyat, amelyet valamilyen közösségi portálon  szándékozik posztolni  a készítője. A mai napon ez nem egészen helytálló, hiszen egyre több olyan okostelefon jelenik meg a piacon, amelynek előlapján is van kamera s ez által még könnyebbé válik a folyamat. Hányszor láttam már a telefonnak bőszen mosolygó vagy kacérkodó lányokat! Hogy majd az instagrammon -egy közösségi hálózat, amely okostelefonon történő fényképek és rövid videók megosztásán alapul.- ilyen vagy olyan filterrel felismerhetetlenné tegyék a képet aztán mehet is a világhálóra.

Többféle selfie létezik. Szinte minden gondolatunkat vagy mérföldköveinket meg tudjuk osztani egy selfie által. Van a jóreggelt selfie, aztán az étteremben ebédelek vagy kávézok selfie, edzőteremben vagyok selfie, kocsikázunk selfie, vásárolunk selfie, nyaralunk selfie, dolgozok selfie, bejutottam az egyetemre selfie, lediplomáztam selfie, és a többi. Én még emlékszem arra a végtelen távolságnak tűnő időre, amikor gyerekkoromban fényképészt (Béla bácsi) hívtak a szüleim egy.egy születésnapra, vagy egyéb fontos esemény megörökítéséért. Amikor a fénykép papíron volt és fekete-fehér. Amikor ünneplő ruhába öltöztettek bennünket, szépen megfésültek s nagyon kellett koncentrálnunk, hogy ne pillantsunk a vaku fényére, mert nem volt végtelen lehetőség újra próbálkozni. Vagy amikor a nyaralásról egyetlen csoportképpel tértünk haza s azóta is nagy becsben tartjuk. Mintha megfogták volna a pillanatot azok a képek. Ma mindez sokkal egyszerűbb s ezáltal, legalábbis szerintem, sokat vesztett értékéből. Hiszen sokszor azt se tudjuk egy-egy selfi hol készült. Ha csak külön le nem jegyezzük.

Mindez arra utal, hogy a világ rohamosan fejlődik. Fel van gyorsulva már minden. Akkoriban napokig telt, mire az elkészült képet kezünkbe vehettünk, óvatosan persze, tiszta kézzel. Ma pillanatok alatt nem csak elkészül, de közzé is tudjuk tenni egy-egy közösségi hálón, majd várhatjuk a visszajelzéseket. Nem tudom, talán csak én gondolom úgy, hogy értékesebb egy előhívott kép, ami emlékeket elevenít meg, mint egy mindennapos selfie. Talán csak velem történik meg, hogy a Cd-re kiírt képeimet nem tudom visszanézni, mert azok megkarcolódtak, ezért, ha olyan kedvemben vagyok, előveszem a régi albumokat, a nagymamám által a téli tájat ábrázoló Alpin csokoládésdobozba gyűjtögetett képeket s azokat nézegetem nosztalgiázva a régi időkről. 

Filmek – avagy a párhuzamos valóság?

Nyár van. Vakáció. Szerencsésebb esetben süt a nap, nagy a hőség. Máskor viszont napokon keresztül esik az eső. Mit tesz ilyenkor a házba beszorult ember? Hát amit amúgy is, csak esténként, filmet néz vagy sorozatot. Órákon keresztül bámulja a képernyőt. De miért is nézünk filmeket, sorozatot, extrém esetben valóság-showkat?

Vannak, akik egy fárasztó, átdolgozott nap után így vezetik le a feszültséget. Mások pedig menekülnek valamilyen valóság elől, ami túl szomorú, vagy egyhangú, ezért könnyebbé teszik az elviselést egy komédiával, vagy drámával, akár horrorral. Mindegy. A lényeg csak annyi, hogy amíg a képernyőt bámulják másfél-két órán keresztül, addig se kell szembenézni a valósággal. A sorozatok nézése is jó gyógyír ilyesfajta problémákra. A néző beleélheti magát a karakter helyzetébe, gondolkodik, hogyan oldhatná meg a semmiből hírtelen felmerülő problémákat, a napi váratlan fordulatok meglepik, odatapasztják a nézőt a képernyőhöz. Függőséget okoznak. Mert tudnunk kell, mi fog történni a következő részben. Egy rész megnézése után nem állhatunk le, hisz csak 20-40 percig tart. S biza megtörténik, hogy órákat, de akár éjjeleket töltünk a képernyő előtt, elszigetelve magunkat az emberektől és az alvástól. Amikor idegesek vagyunk, unatkozunk, szomorkodunk, honvágyunk van, hiányzik valaki, vagy épp képtelenek vagyunk meghozni egy fontos döntést, mi sem egyszerűbb, mint leülni a televízió vagy számítógép elé, elindítani egy részt a kedvenc sorozatból, vagy keresni egy jónak ígérkező filmet. Sokan előbb megnézik hány pontot adtak rá az értékelők s aszerint döntenek. A baj csak az, hogy a film lejár, mi meg visszatoppanunk a valóságba, ami egyáltalán nem hasonlít egyik filmhez sem. Itt is fontos a mértéktartás, mint az életben általában. Nem szabad túlzásokba esni. Napi egy rész, egy film belefér. De ennél nem több. Mert megtörténhet, hogy miközben a karakterek életét éljük, eltávolodunk a barátainktól, a saját életünktől.

Volt olyan időszak az életemben, amikor mindent megtettem, hogy ne kelljen gondolkodnom, filmet, sorozatot néztem, olvastam, a neten szörföltem. Bármit, csak a szobából ne kelljen kimenni, az élettel ne kelljen szembenézni. S amikor valamiért mégis muszáj volt elszakadnom a képernyőtől vagy a könyvtől, alig vártam, hogy visszakerüljek, kényelmetlenül éreztem magam az emberek közt. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy azok a problémák, amelyekkel nem akartam szembenézni, megvártak. Bármennyire is tagadtam a létezésüket. Az esős napokon azzal nyugtattam magam, hogy úgysincs mi egyebet csinálni. Pedig lett volna. Ilyen esetekben ne féljünk a barátainkhoz fordulni. Ha nem is tudnak segíteni, de legalább meghallgatnak s azzal is könnyebb lesz nekünk.

Mit akarok ezzel az egésszel mondani? Azt, hogy egyáltalán nem vagyok a filmek, a fikció ellen. Igenis vannak esetek, amikor helytálló megnézni egy filmet. De figyeljünk oda a mértéktartásra. Sőt, ha összehívunk pár ismerőst, vagy moziba megyünk, biztos jobban telik majd, hisz ki lehet beszélni a történteket. Csak ne essünk át a ló túloldalára…

Bardocz Andrea