„Az élet nem habos torta” vagy „nem fenékig
tejföl” szokták mondogatni, de hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni a boldog
pillanatainkban. A felgyorsult mindennapokban sokszor borúsan látjuk az életet,
mégis, ha odafigyelünk, naponta találunk valami pici boldogságot, ami legalább
mosolyt csal az arcunkra vagy nevetünk egy nagyot tőle. Sajnos ezek az örömök
nem tudatosak, az élet hamar közbelép s amit az egyik kezével adott, azt a
másikkal vissza is veszi. A negatív élmények tesznek minket erősebbé,
kitartóbbá. Fel kell állnunk, tovább kell menni az úton.
Múlt szombaton történt, hogy a héten felgyülemlett
stressz feldolgozása érdekében bicikliit ragadtam s lekerekeztem az
ágostonfalvi hídig, ahogyan már számtalanszor megtettem. Valamiért nyugalmat
lel ott a lelkem, általában. Épp egy tehervonat haladt át a híd alatt, a
vagonok szoros egymásutánban haladtak Brassó fele. Pár perc pihenő és
gondolkodás után hazaindultam. Alig értem le a hídról, amikor megpillantottam
két, a városnapokról a faluba tartó egyént szintén biciklikkel. Azonnal rossz
érzésem támadt, de már nem volt mit tenni. Az egyikük áthajtott az út jobb
felére (ahol én haladtam), leszorítva engem az útról, miután ütköztünk. Ezek
után még ő volt ideges. Gyorsan továbbhajtottam arra gondolva, hogy jobb nem
kötekedni az ilyen emberekkel. Rövid idő múlva utánam eredtek s megakadályoztak
a továbbhaladásomat. Többször elismételtem, megpróbálva nyugodtságot színlelni,
hogy engedjenek tovább, nem haragszom a történtekért, de hajthatatlanok voltak,
egészen addig, amíg a rendőrséggel nem kezdtem fenyegetőzni. Akkor
szabadították csak fel az utat, amikor a telefonom megszólalt, én meg idegesen
elkezdtem magyarázni a helyzetet.
Választ a kérdésemre, hogy mi a problémájuk velem,
persze soha nem kaptam. Mint már említettem, sokszor jártam már arrafelé, soha
nem történt hasonló eset. Nem vagyok az a pesszimista ember, aki a legrosszabb
eshetőségekre gondol, de megtették helyettem azok, akiknek elmeséltem a
történteket. Boldog lehetek, hogy szóbeli fenyítésekkel megúsztam a dolgot.
Azért írtam le mindezt, mert figyelmeztetni
szeretném a többi, önmagában bicikliző társamat, nem vagytok biztonságban!
Nekem azt tanácsolták, hogy többet ne induljak útnak egyedül. De nem lehet
mindig mellettem valaki. Odáig jutottunk, hogy félnünk, rettegnünk kell, ha el
akarunk (el kell) jutni a szomszédos faluba?!
Mindazonáltal rájöttem, hogy bár általában
gyávának tartom magam s menekülök minden veszélyforrás közeléből, ebben a
helyzetben mégis ki tudtam állni magamért, ordítottam, fenyegetőztem, szavakkal
próbáltam hatni rájuk. Az ilyen és ehhez hasonló negatív élmények megerősítenek
bennünket. Most már én is tudom, hogy nem hagyom magam, képes vagyok küzdeni az
életemért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése