2014. július 17., csütörtök

Motiváció

Kellemes és buzdító érzéssel töltött el a látvány, amikor Gyula bácsi múlt héten az utcára kísért s megmutatta nekem az élet erejét szimbolizáló gyermekláncfüvet, mely a Művelődési Ház fala mellett, a járda szélén nőtt ki. Az élet ereje, az élni akarás hatalmas, ilyenkor, tavasszal lehet igazán jól megfigyelni. Az a tyúkvirág, ahogyan mi hívjuk, képes volt a beton alól életre kelni. Nekünk is ilyeneknek kellene lennünk! Felállni, akárhányszor csatát vesztünk, menni tovább az úton, dacolva időjárással, betonnal. Erőt meríthetünk ebből a növényből, hiszen ha ő képes volt ilyen cudar körülmények között gyökeret verni, mi is képesek lehetünk szinte bármire. Járjunk nyitott szemmel és lássuk meg a természet ébredését s tekintsünk rá követendő példaként. 

Felvételi kilencedikbe

Maradtak még üres helyek

A kilencedik osztályosok felvételi eredményeit hétfőn, július 14-én tették közzé. A Baróti Szabó Dávid Technológiai líceum négy elméleti osztályába lehetett iratkozni. A matematika-informatika szakon a 28 helyre 16-an jelentkeztek, a legkisebb bejutási általános 5,85. A társadalomtudomány szak, mint már megszokhattuk, most is nagy népszerűségnek örvendett, minden hely (28) betelt, utolsó általános pedig 4,36 volt. A turisztika-technikus osztályban szintén teljes a létszám (28), itt a sereghajtó általános 4,80. A környezetvédelem szakon 24 hely talált gazdára, az utolsó bejutott diák általánosa pedig 5,35. Ezen eredmények alapján kijelenthetjük, hogy a legerősebb osztálynak a matematika-informatika ígérkezik. Az üres helyek betöltésére, illetve az elmaradt tanulók beiratkozására még két időszak áll majd rendelkezésükre, akik az ősszel újrainduló hároméves szakiskolába jelentkeztek, azok hitelesíthetik helyüket, illetve, ha meggondolják magukat időközben, beiratkozhatnak a felvételi későbbi szakaszaira.
Megyei szinten a Baróti Szabó Dávid Technológiai líceum 28-ik helyet foglalja el a matematika-informatika szakkal, 31-ik a környezetvédelem, 34-ik a turisztika-technikus és

39-ik a társadalomtudományok. A szakközépiskolák „versenyében” viszont a második helyen áll a megyeszékhelyi Berde Áron Gazdasági és Közigazgatási szakközépiskola mögött. Megyei első helyet foglal el a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium matematika-informatika osztálya, intenzív angollal, ahol 9,21 volt az utolsó bejutó diák általánosa. 

Érettségi - Nem sokat változtattak az óvások

Az érettségi végső eredményeit múlt pénteken, július 11-én tették közzé. Az óvások elbírálása után 51 átmenő osztályzat született, kettővel több, mint az óvások benyújtása előtt. A legtöbb -13- óvás Román Nyelv és Irodalomból érkezett, ami nem is csoda, hiszen a diákok több, mint felének nem sikerült elérni a hőn áhított 5-öst. Magyar Nyelv és Irodalomból, Matematikából illetve Történelemből 1-1 óvás érkezett. A legtöbb esetben minimális eltérés mutatkozott az újrajavítást követően, 0,05 volt a legkisebb emelés, 1,35 a legnagyobb, ami elég is volt az átmenőhöz. Több esetben viszont a javítótanárok lehúztak néhány tizedet a jegyből. Összességében sokat nem változtat az arányokon, melyek a következőképpen alakultak: egy 9-en felüli általános (Ágoston Mátyás – 9,13), tizenegy 8,00 és 8,99 közti általános, húsz 7,00 és 7,99 közti általános, tizenkilenc 6,00 és 6,99 közti általános. Van öt darab 5,00 és 5,99 közti általános is, ami azt jelenti, hogy a vizsgázó minden tantárgyból elérte az átmenő 5-ös vagy annál nagyobb jegyet, de a négy tantárgy átlaga nem érte el a 6-os, átmenő osztályzatot. Ezek és a többi diák, akik egy vagy több tantárgyból nem jutottak át, augusztusban illetve jövő tavasszal újravizsgázhatnak. Az új eredmények által az iskola haladási aránya 46,78% lett.


akáció, VAKÁCIÓ!!!

Utolsó hét utolsó napjai telnek a 2013-2014-es tanévnek. Az iskolások már tűkön ülve várják a pillanatot, amikor az igazgató úr elmondja a már ismerős szavakat: „Kellemes vakációt!”. Persze mindig hozzáteszi azt is, hogy „ne feledjétek, az iskolán kívül is a Baróti Szabó Dávid líceum diákjai vagytok, viselkedjetek ehhez mérten”, vagy valami hasonlót, amire már alig bír figyelni a placcon összegyűlt tömeg. Kiosztják az ellenőrzőket, dicsérik a szorgalmat, a törekvést. Díjazzák az első, második s harmadik tanulókat, akik keményen megküzdöttek ezekért a helyekért. Dicsérik a versenyeken elért kiemelkedő eredményeket, melyek határokon túlra vitték az iskola nevét. Már feszült a hangulat s mindenki csak a nyári terveire tud koncentrálni. Alig várják, hogy végre, kisebb megszakításokkal tűzdelt kilenc hónap kemény munka után, kilépjenek az iskola kapuin s ezzel egyetemben ismét felszabaduljanak s érezzék a nyár adta szabadságot. Mindeközben persze az is eszükbe jut, mennyire fognak hiányozni az osztály-, illetve évfolyamtársaik. Mától nem tudnak minden nap találkozni, nem lesznek szünetek, amikor az iskola udvarán összegyűlnének. Ezerféle érzés kavarog bennük, de mindenekfelett boldogak. Várják a rengeteg szabadidőt, a külföldi nyaralást, az együtt töltött hűs estéket, a közös fagyizást, dinnyeevést. Most nem is gondolnak rá, de a nyár hamar el fog telni. Bár soknak tűnik az a három hónap, mégis egy szempillantás alatt újra ott lesznek az iskola udvarán a jól ismert dalt hallgatva „Peti áll a ház előtt…”. 

Az elmulás

Mindannyiunk életében számtalanszor előfordul, hogy egy ismerősünk, szerettünk, barátunk sírja mellett állva búcsúzunk örökre. A halál kiszámíthatatlan. Még akkor is meglep, ha számítani lehetett rá. Nem lehet rá felkészülni. Hírtelen jön s magával ragad valakit. Mi meg, akik itt maradunk utána, soha nem tudjuk teljesen elengedni a néhai ismerőst.
Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, amikor tíz évvel ezelőtt a testvérem bejött a házba s elmondta: „Tata meghalt”. Akkor kerültem először igazán közel a halálhoz. Leírhatatlan fájdalmat éreztem, ami egyszerűen nem akart elmúlni. Máig is érzem, bár az idő múlásával egyre könnyebb. Nem tudtam elfogadni, hogy az én nagytatám, akit elmondhatatlanul szerettem, aki mindent megadott nekem, aki példakép volt számomra, már nincs többé. Amikor a temetőben aláeresztették a koporsót, ordítottam, hogy ne tegyék, minden porcikámmal tiltakoztam. Hiába. Hiszen ott már csak egy élettelen test volt. Lelke kiszabadult a beteg testből.
Amikor fiatal távozik, még nehezebb az elfogadás. Tagadunk. Ameddig csak lehet. Még talán a temetőben is. Mert találkozni szeretnénk még vele. Átölelni, beszélgetni s minden erőnkkel magunk mellett tartani. Szükségünk lenne még rá. Mégis, amikor hosszas betegeskedés előzi meg a halált, nem szabad önzőnek lennünk. Ő végre megszabadult a fájdalmaktól, a végeláthatatlan küzdelemtől. Erre kell koncentrálnunk minden erőnkkel. S elengedni őt.
A gyász hosszas folyamat. Tanulmányok készültek arról, hogyan gyászolnak az emberek, megállapítva a szakaszokat, melyeken átmennek. Szerintem a gyász örök. Mert soha nem feledjük el azokat, akiket szerettünk egykoron s mindig is fájni fog a hiányuk. Idővel persze enyhül a fájdalom a egyre kevesebbet gondolunk rájuk, de az érzés soha nem múlik el.

Elképesztő mennyi emberre vagyunk hatással életünk során. Akikkel osztálytársak, kollégák vagyunk, rokonok, barátok. 

Egyszer fent...

„Az élet nem habos torta” vagy „nem fenékig tejföl” szokták mondogatni, de hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni a boldog pillanatainkban. A felgyorsult mindennapokban sokszor borúsan látjuk az életet, mégis, ha odafigyelünk, naponta találunk valami pici boldogságot, ami legalább mosolyt csal az arcunkra vagy nevetünk egy nagyot tőle. Sajnos ezek az örömök nem tudatosak, az élet hamar közbelép s amit az egyik kezével adott, azt a másikkal vissza is veszi. A negatív élmények tesznek minket erősebbé, kitartóbbá. Fel kell állnunk, tovább kell menni az úton.
Múlt szombaton történt, hogy a héten felgyülemlett stressz feldolgozása érdekében bicikliit ragadtam s lekerekeztem az ágostonfalvi hídig, ahogyan már számtalanszor megtettem. Valamiért nyugalmat lel ott a lelkem, általában. Épp egy tehervonat haladt át a híd alatt, a vagonok szoros egymásutánban haladtak Brassó fele. Pár perc pihenő és gondolkodás után hazaindultam. Alig értem le a hídról, amikor megpillantottam két, a városnapokról a faluba tartó egyént szintén biciklikkel. Azonnal rossz érzésem támadt, de már nem volt mit tenni. Az egyikük áthajtott az út jobb felére (ahol én haladtam), leszorítva engem az útról, miután ütköztünk. Ezek után még ő volt ideges. Gyorsan továbbhajtottam arra gondolva, hogy jobb nem kötekedni az ilyen emberekkel. Rövid idő múlva utánam eredtek s megakadályoztak a továbbhaladásomat. Többször elismételtem, megpróbálva nyugodtságot színlelni, hogy engedjenek tovább, nem haragszom a történtekért, de hajthatatlanok voltak, egészen addig, amíg a rendőrséggel nem kezdtem fenyegetőzni. Akkor szabadították csak fel az utat, amikor a telefonom megszólalt, én meg idegesen elkezdtem magyarázni a helyzetet.
Választ a kérdésemre, hogy mi a problémájuk velem, persze soha nem kaptam. Mint már említettem, sokszor jártam már arrafelé, soha nem történt hasonló eset. Nem vagyok az a pesszimista ember, aki a legrosszabb eshetőségekre gondol, de megtették helyettem azok, akiknek elmeséltem a történteket. Boldog lehetek, hogy szóbeli fenyítésekkel megúsztam a dolgot.
Azért írtam le mindezt, mert figyelmeztetni szeretném a többi, önmagában bicikliző társamat, nem vagytok biztonságban! Nekem azt tanácsolták, hogy többet ne induljak útnak egyedül. De nem lehet mindig mellettem valaki. Odáig jutottunk, hogy félnünk, rettegnünk kell, ha el akarunk (el kell) jutni a szomszédos faluba?!

Mindazonáltal rájöttem, hogy bár általában gyávának tartom magam s menekülök minden veszélyforrás közeléből, ebben a helyzetben mégis ki tudtam állni magamért, ordítottam, fenyegetőztem, szavakkal próbáltam hatni rájuk. Az ilyen és ehhez hasonló negatív élmények megerősítenek bennünket. Most már én is tudom, hogy nem hagyom magam, képes vagyok küzdeni az életemért.