Mindannyiunk életében számtalanszor előfordul,
hogy egy ismerősünk, szerettünk, barátunk sírja mellett állva búcsúzunk örökre.
A halál kiszámíthatatlan. Még akkor is meglep, ha számítani lehetett rá. Nem
lehet rá felkészülni. Hírtelen jön s magával ragad valakit. Mi meg, akik itt
maradunk utána, soha nem tudjuk teljesen elengedni a néhai ismerőst.
Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, amikor
tíz évvel ezelőtt a testvérem bejött a házba s elmondta: „Tata meghalt”. Akkor
kerültem először igazán közel a halálhoz. Leírhatatlan fájdalmat éreztem, ami
egyszerűen nem akart elmúlni. Máig is érzem, bár az idő múlásával egyre
könnyebb. Nem tudtam elfogadni, hogy az én nagytatám, akit elmondhatatlanul
szerettem, aki mindent megadott nekem, aki példakép volt számomra, már nincs
többé. Amikor a temetőben aláeresztették a koporsót, ordítottam, hogy ne
tegyék, minden porcikámmal tiltakoztam. Hiába. Hiszen ott már csak egy
élettelen test volt. Lelke kiszabadult a beteg testből.
Amikor fiatal távozik, még nehezebb az elfogadás.
Tagadunk. Ameddig csak lehet. Még talán a temetőben is. Mert találkozni
szeretnénk még vele. Átölelni, beszélgetni s minden erőnkkel magunk mellett
tartani. Szükségünk lenne még rá. Mégis, amikor hosszas betegeskedés előzi meg
a halált, nem szabad önzőnek lennünk. Ő végre megszabadult a fájdalmaktól, a
végeláthatatlan küzdelemtől. Erre kell koncentrálnunk minden erőnkkel. S
elengedni őt.
A gyász hosszas folyamat. Tanulmányok készültek
arról, hogyan gyászolnak az emberek, megállapítva a szakaszokat, melyeken
átmennek. Szerintem a gyász örök. Mert soha nem feledjük el azokat, akiket
szerettünk egykoron s mindig is fájni fog a hiányuk. Idővel persze enyhül a
fájdalom a egyre kevesebbet gondolunk rájuk, de az érzés soha nem múlik el.
Elképesztő mennyi emberre vagyunk hatással életünk
során. Akikkel osztálytársak, kollégák vagyunk, rokonok, barátok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése