Jegyzet

Néha bármit megteszünk, hogy ne kelljen szembesülnünk egy problémával. Egész héten azt mondogatjuk magunknak, hogy majd hétvégén megoldjuk, mert a sok munka mellett nem tudunk százszázalékosan rá koncentrálni. Aztán, amikor eljön a szombat, amit egész héten vártunk, mert amúgy belefáradtunk a munkába, arról álmodoztunk, hogy nyugodtan leheveredünk a kanapéra, és végre lesz időnk átgondolni a dolgainkat, képesek vagyunk elővenni a munkát, amit egész héten a pokolba kívántunk, csakhogy ne kelljen szembenézni a problémánkkal. Elővesszük azt a már hetekkel ezelőtt megkezdett regényt és befejezzük, és amikor elolvastuk az utolsó oldal utolsó mondatát is, kutató pillantásokkal pásztázzuk körbe a szobát, hátha találunk valamit, ami nincs a helyén, vagy egy pókhálót, amit azonnal el kell tüntetni. De semmit nem találunk, mivel már takarítottunk. És ekkor kerül sorra a munka, mert bármit megteszünk, csak gondolkodni ne kelljen. Lehetünk bármilyen fáradtak, mintha egyszerre megújult volna az energiánk, nem érzünk fáradtságot. Be is fejezzük, amit elkezdtünk. Amit amúgy elért volna hétfőn megcsinálni. De nem, nekünk a szombat délutánunkat kell ezzel tölteni, különben még meg kellene hoznunk egy döntést, ami a felnőtt élet legijesztőbb része. Az órák lassan eltelnek, s leszáll az est, mi meg picit megnyugszunk, ügyesen kicseleztük a napot, sokat dolgoztunk és egyáltalán nem kellett felelősségteljesen viselkednünk a magánéletünkkel kapcsolatban. Ám eljön az óra, amikor ágyba bújunk s legyen az bármilyen későn is, a kérdés, ami egész nap üldözött, ami elől egész nap menekültünk és mondvacsinált indokokat találtunk ki, hogy elkerülhessük, nem enged aludni. Ott lebeg a szemünk előtt, amiből mostanra már teljesen kiment az álom. Ilyenkor átgondoljuk, miért is kerültük el egész nap ezt a pillanatot, hiszen percek alatt megoldhattuk volna a gondot. Sorra vesszük a pro és kontra érveket, és meghozunk egy döntést. Egy döntést, amit nem gondoltunk át megfelelően, már most jól tudjuk, hogy másnap reggel teljesen másképp fogjuk látni a dolgokat, és egyáltalán nem leszünk hajlandóak megtenni mindazt, amit itt, az álmatlanság börtönében megfogadunk, és ezzel nyugtatjuk idegeinket. Mennyivel egyszerűbb lett volna ott és akkor átgondolni dolgainkat, amikor és ahol annak helye volt. De nem, mi mindig a nehezebb utat választjuk, nekünk nem felel meg a kézenfekvő megoldás, annál mi okosabbak vagyunk, s kitalálunk olyat, ami egyáltalán nem valószerű. Összedőlne a világ, ha egyszer az életben a könnyebb utat választanánk, hiszen nekünk küzdeni kell, nem adhatjuk meg magunkat. Addig húzzuk, csavarjuk a dolgot, hogy végül semmire nem jutunk. Mert teljesen világos előttünk, hogy amit elalvás előtt eldöntöttünk, azt nem fogjuk megvalósítani. Reggelre egészen másképp látjuk a helyzetünket és szidjuk magunkat, amiért már megint ezt a módszert használtuk. Végül nem jutunk semmire. Természetesen. Addig várunk a kis problémánk megoldásával, amíg történik valami és megváltoztatja a képet. Ekkor egy pillanatra megkönnyebbülünk, nem is kellett döntenünk, minek is fárasztottuk magunkat ezzel. És így elszalasztottuk a lehetőséget. Addig menekültünk előle, aztán addig filóztunk rajta, hogy egyszerűen elmúlt az alkalom. Jellemző az okosabb emberekre, hogy túlgondolnak mindent. Addig agyalnak, hogy már a végén nem marad semmi, elillannak a lehetőségek. Bezzeg az egyszerűen gondolkodó emberek boldogok, könnyen hoznak meg döntéseket, mert nem gondolkodják túl, ők a megérzéseikre hallgatnak. S milyen jól teszik! Képzeljük el az életünket úgy, hogy csuklóból vágjuk rá a választ egy-egy ajánlatra, mennyivel könnyebb lenne úgy az élet.