Pilgrimage to Deva

This year, on the second weekend of November, a group of thirty Unitarians from Barot went to Deva, to remember the founder of their religion. The event was organized for the seventeenth time by The High Authority Office of the Hungarian Unitarian Church and the Francis David Unitarian Youth Group

On Saturday we arrived to Deva around 1 pm. We were admiring the castle of Deva which is towering between the clouds. We began our way up the stairs with great excitement. That excitement disappeared after getting on the top of the stairs, because the remainder of the road was a muddy trail. After the easier looking walking the end of the road surprised us with some more stairs, this time wood, towering high near the walls of the castle. Not really enjoyable for those who are afraid of heights, also the view at the top of the stairs compensated us for every fatigue and fear. We didn’t see many people on our way up to the castle, but when we arrived in the castle more than a thousand Unitarians began to sing the 43^rd Unitarian song. We have arrived just for the beginning of the event. I was happy to see so many Unitarian youth, adults and elder people answering for the call of Francis David. We discovered a lot of familiar faces in the crowd, members of different youth groups and ministers. I felt like I arrived home, even though I was hundreds of miles away from my house. It was the best feeling to be Unitarian.

After singing together, four young ministers preached, Levente Lőrincz, László Major, Imola Molnár, Tímea Nagy-Mátéfi.  We were praying loud, unlike our religion. This connected us in a way that cannot be broken. The bishop of the Hungarian Unitarian Chruch and other invitees greeted the pilgrims. After the speeches, the students of the Protestant Faculty of the  Unitarian Theology Institute made their presentation. After that candles and torches were burnt, while garlands, flowers and candles were placed in the former prison cell of Francis David. The pilgrimage ended with drinking hot tea in the chapel pf the Unitarian congregation of Deva.

Francis David, the founder of the Unitarian religion, was born around 1510 at Cluj Napoca, from an industrialist family. He studied in Ckuj Napoca, Alba Iulia, Brasov and Wittenberg. After returning home, as a supporter of the reformation, he was schoolmaster and preacher at Bistrita, Petres and Cluj Napoca. His purpose of life was to restore the pure Christianity of Jesus. Transylvania became a land of religious tolerance, when at Torda, uniquelly in Europe, they enacted the free exercise of religion. The main creator of the national assembly was Francis David. The enemies of religious freedom has taken Francis David to jail in 1579, until his death, in the castle of Deva for being a reformer.  He died there on the 15^th of November 1579.

Our group slept in the dorms of a middle school at Deva, from where we went to Sibiu the next morning. There we visited the renovated main square, the Liars Bridge, the Lutheran Cathedral, than the most adventurous ones climbed to the top of the Council Tower, where the view was spectacular. We got home on Sunday night, all of us tired, but with a lot of precious experiences. 

Árkádos Ház – Nagybacon

Már gyermekkoromban feltűnt az a „kék ház” Nagybacon főútjának bal felén, amikor szüleimmel Sepsiszetngyörgy fele mentünk. Sokszor elképzeltem, kik és hogyan élhetnek ott. Néha kissé irigy is voltam a tulajdonosra, amiért ilyen mesebeli házban lakhatott. Sylvester Lajos a Háromszék napilap szerkesztője így írt róla 2007-ben: „Van Nagybaconban a faluközpontban, a főút mellett egy bűbájos meseház, amelyen megakad az arra járó szeme, s nem az új, fényűzően komfortos épületeket csodálja, hanem gyermekké lesz újra, s tekintetével körbesimogatja ezt a villás farkú cseréppel födött, széloromfalú, kontyolt tetős, eszterhéjas, tetőnyújtásos, törpe árkádoszlopos, kedves építményt”. Az idő telt s a „kék ház”-ról megtanultam, Árkádos ház-nak nevezik. De nem csak én okosodtam az idő teltével, hanem a kedves ház is enyészetnek indult. Nem hallottam róla semmit, amíg egyetemen voltam. Csendben szenvedett, büszkén tűrte sorsát az évszázadok alatt.

Idén tavasszal nagy figyelmet kapott a nagybaconi árkádos ház, amikor a baróti Demeter Zoltán művelődésszervező segélykérő e-mail-ben lépett fel a ház megmentése érdekében. Az épület már évek óta az enyészeté, a tulajdonosnak nem telik a felújításra, a községnek pedig a felvásárlásra. Évről-évre néztük, ahogyan omladozik. Aztán a tél vasfoga nyomott hagyott rajta, beomlott a tető. Ezután a tulajdonos úgy döntött, eladja a faszerkezetet. Annak nem volt tudatában, hogy egy ehhez neki engedélyekre lenne szüksége, így tulajdonképpen már az utolsó pillanatban sikerült közbelépni s ezáltal megakadályozni az épület vesztét. Azóta egy műanyag fólia borítja az épület tetejét, hiszen amire az illetékesek közbeléptek, a tető nagy része már le volt bontva.

Kíváncsiságom kielégítéseképpen megkerestem az online műemlék adatbázisban. Megtudtam, hogy a házat a XIX-ik században építették, rendeltetése lakóépület, B kategóriájú műemlék, azaz helyi jellegű műemlék. Tulajdonosa Szabó Irma.

Májusban sikerült átmenetileg megmenteni az árkádos házat. De mi lesz ezután? Azóta ugyanúgy áll, mint előtte, most tető nélkül. Megnyugodtam, amikor megtudtam, hogy a bontást sikerült leállítani, mégsem vagyok elégedett a jelenlegi helyzettel. Meg lehetne menteni, ahogy több mást a vidéken. Én megértem, hogy mindenkinek megvannak a mindennapi problémái, de az idő ellenünk dolgozik s ha ma nem lépünk fel a ház érdekében, talán holnap már késő lesz. Mit mesélünk majd gyermekeinknek róla, a mesebeli kék házról? Nagy esély van arra, hogy ők már nem csodálkozhatnak rá, akárhányszor elhaladnak mellette. Hacsak nem teszünk érte valamit. Eddig pénz hiányában nem sikerült az épületet jó állapotba hozni. Ez nem fog változni. Szerintem hiába várunk arra, hogy majd jövőre jobb lesz a pénzügyi keret. Ha a tulajdonos megegyezne egy barátságosabb árban a község vezetésével, onnan már csak egy pályázatnyi távolságra lehetnénk a sikertől, az árkádos ház felújításától. Tudom, rengeteg erőfeszítésbe kerülne, de ha megpróbáljuk elképzelni az eredményt, minden áldozatot megér. Képzeljük el, amint megerősítik falait, tetőzetét, felújítják belsejét, újrafestik, s az árkádos ház megújul. Képzeljük el, milyen büszkén állna a főúton, turistákat vonzva a környékre, akik kíváncsian lépnének be a küszöbön, elképzelve, hogyan is élhettek az elmúlt századokban a lakói. A lehetőségek tárháza majdhogynem végtelen. Ha hozzáértők összeülnek, ki tudnak találni valami funkciót neki, amely által a ház meghálálja a belefektetett erőt, időt és anyagiakat. Elszomorodok, amikor eszembe jut, jártomban-keltemben mennyi szépen karbantartott műemléket láttam már életem során. Azok az épületek szerencsésebb kezekbe kerültek s ma is úgy pompáznak, mint régen. Szerintem a mi árkádos házunk is megérdemli az odafigyelést és a törődést. Ha átkerülne az önkormányzat tulajdonába, tudom, lennének emberek, akik kiállnának érte s minden követ megmozgatnának érte. Ezek közül egyik Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakértő lenne. Munkásságát ismerve tudom, ő minden követ megmozgatna érte.

Döntés előtt a végzősök

Merre tovább?

Fiatal líceumi, egyetemi és mesteris végzősöket kérdeztünk jövőbeli terveikről és vannak olyanok, akik mindenképpen haza szeretnének jönni és Erdővidék javára fordítani megszerzett tudásukat. Azonban vannak olyanok is, akiknek fogalma sincs, hogyan, merre indítsák el életüket, karrierjüket.

Cocean Richárd 19 éves baróti fiatal, most érettségizik. A Baróti Szabó Dávid Technikai Líceumban Turizmus szakon végzett a nyáron, amit azért választott, mert a lehetőségek közül ez állt hozzá a legközelebb. Sikeres érettségi esetén mindenképpen szeretne továbbtanulni Székelyudvarhelyen vendéglátói főiskolán. Tanulmányai elvégezte után pincérként szeretne dolgozni, még nem tudja, hol tud majd elhelyezkedni, de előbb-utóbb vissza akar térni szülőföldjére. Richárd a líceum elvégzése alatt többször gyakornokoskodott a baróti Party Pub étteremben, múlt nyáron pedig önkéntesen dolgozott ott, mert megszerette az ottani munkát.

Farkas Aba 23 éves székelyszáldobosi fiatal a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Matematika-Informatika szakán végzett, érettségi után pedig a brassói Transilvania Egyetem Automatizálás és alkalmazott informatika szakára nyert felvételt. Ezt a szakot szülői javaslatra választotta. Idén végez az egyetemmel, de nem tervezi tanulmányait tovább folytatni. Semmilyen terve nincsen az egyetem befejezése után, sőt, abban sem biztos, hogy idén államvizsgázik. Mivel ő nem látja szakmája alkalmazhatóságát Erdővidéken, ezért nem tervez hazajönni, amennyiben a szakmájában szeretne dolgozni.

Bálint Noémi 24 éves baróti lány, a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Matematika-Informatika szakán végzett 2010-ben, utána felvételt nyert a csíkszeredai Sapientie Erdélyi Magyar Tudományegyetem Könyvelés és gazdasági informatika szakára, melyet 2013-ban fejezett be államvizsgával. Elmondása szerint azért választotta a csíkszeredai egyetemet, mert egyrészt közel van (egy órás autóút Baróttól), másrészt viszont, amit fontos szempontnak tartott, magyar nyelven tanulhatott. Tanulmányait megszakítás nélkül folytatta a budapesti Corvinus Egyetem kihelyezett tagozatán Vezetés és szervezés mesteri szakon Csíkszeredában. Noémi jelenleg egy bankban dolgozik könyvelőként, azelőtt helyettesítő óvónőként dolgozott. Valószínűleg Barótra a közeljövőben nem fog hazatérni, de továbbra is Erdélyben szeretne élni.

Ratkay Kriszta 18 éves baróti lány, a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Társadalomtudomány szakán végzett idén nyáron. Ezt a szakot a nyelvek iránti szeretete és érdeklődése miatt választotta, mivel ebben az osztályban nagy hangsúlyt fektetnek az idegen nyelvek oktatására. Sikeres érettségi után tanulmányait mindenképpen szeretné folytatni, de, mint mondta, jelenleg az érettségi az első, arra kell koncentrálnia. Felvételizni szeretne a brassói Transilvania Egyetem Angol-német tolmács és fordító szakára. Tanulmányai elvégzése után mindenképpen szeretne hazajönni Erdővidékre, nagyon sok terve van, de akár angol vagy német nyelvet is tanítana az egyik erdővidéki iskolában.

Máthé Rita 23 éves nagybaconi lány, a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Matematika-informatika szakán végzett, majd, mivel rendőriskolás tervei nem jöttek össze, felvételi előtt néhány héttel döntötte el, hogy nővére, Máthé Edith példáját követi, aki Marketinget tanult Iasi-ban. Rita nem ment el olyan messze, a brassói Transilvania egyetemre iratkozott be és államvizsgával végezte el 2013-ban. Azonnal visszairatkozott mesterizni, melyet idén nyáron fejez be disszertációs vizsgával. Tanulmányait nem kívánja folytatni, de nem utasítja vissza a jó lehetőségeket. Munkát szeretne keresni, mint minden végzős diák, saját lábára állni. Erdővidéken nem tud elhelyezkedni ebben a szakmában, mivel itt nincsenek nagy cégek, amelyek marketingest alkalmaznának, nem fog hazajönni. Még alapszakkal talán volna pár munkahely számára, úgy látja, hogy a mesteri diplomával a kezében messzebb több lehetőség ígérkezik, sajnálja elhagyni Erdővidéket, hiszen itt született és nőtt fel.

Varga Manassé 23 éves bardoci fiatal, 2010-ben végzett a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Turisztika szakán. Érettségi után a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Turizmusföldrajz szakára nyert felvételt, amelyet 2013-ban államvizsgával zárt le. Azonnal visszairatkozott mesteri szakra ugyancsak a kolozsvári BBTE keretein belül, melyet idén nyáron fejez be. Nyárra haza akar jönni, kiszabadulni a nagyváros zajából és kitalálni, hogyan tovább.

Rejtőzködő múlt

Földbe süllyedt tumbák Felsőrákoson

Középkori koporsó alakú sírkövek kiemelését és kiállítását tervezi a felsőrákosi unitárius egyházközség a baróti városi tanács segítségével.

Demeter László történész-muzeológus szerint, aki évekkel ezelőtt végigjárta Erdővidék minden temetőjét, mindenhol található legalább egy-két koporsó alakú sírkő (tumba). Tumba, latin eredetű szó, tumbus, tumba jelentése sírkő, síremlék. Baróton, Erdővidék központjában, a Zathuraczky temetőben Zathuraczky István és Lajos síremléke mellett található tumba, amely egyedülálló Barót temetőiben. Érdekesség viszont, hogy Demeter Felsőrákoson több mint harminc tumbát számolt. A 16-17-ik század legtipikusabb sírkőfajtája az úgynevezett ereszes kő, valamint a koporsó alakú tumba, amelyet még a 18-ik században is használtak. Ahogy a nevéből is következtethetünk, koporsó alakot formáló sírköveket kell elképzelni, amelyek mára már eléggé megsüllyedtek, nagyjából a felső egyharmaduk látszik ki a földből, de olyan is van, hogy csak egy arasznyi, esetleg kevesebb.

A felsőrákosi régi temetőben a tumbákon meglátszik az idő vasfogának nyoma, a feliratok olvashatatlanná koptak, alig lehet néhol kiolvasni egy-egy szót. Az elgazosodott állapotban levő temetőben mindössze néhány négyzetméternyi területet kaszáltak le egy hamarosan sorra kerülő temetés miatt. A másfél méter magas gyomos területen nehezen vehetőek észre ezek a földbe süllyedt tumbák. Keresésünk mégis sikerrel járt, tíz tumbát találtunk, általában csoportosan helyezkednek el, kettő-három egymás közelében. Feltételezéseink szerint családokat temettek ennyire közel egymáshoz. Az egyik esetben három tumbát találtunk, két hosszabb egymás mögött és az egyik mellett egy rövidebb is volt. Kettő olyan síremléket láttunk, amelyeken látható volt valamiféle vésett felirat, ám az is olvashatatlanná kopott, mindössze betűket és számokat lehetett kivenni. A sírok kelet-nyugat irányban vannak elhelyezve. Az írást mindkét említett sírkő esetében a déli oldalon találtuk. A legrövidebb ilyen sírkő nagyjából száz cm hosszú volt, amely feltételezéseink szerint egy gyermek maradványait rejtheti magában. A többi tumba hossza átlagosan 160 cm.

Kotecz József, a felsőrákosi unitárius egyházközség lelkésze megkeresésünkre elmondta, nincsenek írásos dokumentumok a tumbákról, ő sem tud semmiféle információval szolgálni az eredetüket illetően, mindössze annyit tudott mondani, hogy a falu mindkét temetőjében találhatóak koporsó alakú sírkövek. Megosztotta velünk viszont azt, hogy a baróti városi tanács segítségével tervezik a tumbák kiemelését a földből és az ép darabokat kiállítják a nemrég elkészült ravatalozóház melletti üres területre, amelyet hamarosan le fognak betonozni. Remélhetőleg a kiemeléseket követően további információk látnak majd napvilágot a tumbákat illetően.

Kenuzás a Delaware folyón

A Turitsa magazin pályázatára

Amerikai utazásom egyik legszebb élménye volt a kenuzás. Reggel korán keltünk és több mint egy órát utaztunk. Út közben megálltunk egy útszéli szendvicsbárnál, ahol ebédet vettük magunknak. Már itt felvettük mentőmellényeinket, noha egy keveset még autóztunk a kiinduló pontig, ami – mint utóbb kiderült – épp ellenkezőleg, az érkezési pont volt. Itt a csoport kettészakadt, két külön busszal utaztunk tovább. A sofőr először megmutatta a helyet, ahol majd leadhatjuk a kajakokat, aztán elhajtottunk az indulási ponthoz. Itt rövid eligazítás következett, ahol elmondták, hogy ahol lehetőség van rá, mindig jobbra térjünk, vigyázzunk, hogy a kenunk ne boruljon fel, ne a folyó szélén haladjunk. Ekkor már mindenki túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy 100%-osan figyeljen. Bekentük magunkat napfényvédő olajjal, párt választottunk, mivel a kenuk mind két személyesek voltak és elindultunk. A kezdeti lökést megadták a kölcsönző emberei, de innen nekünk kellett átvenni az irányítást. Tudtuk, 17 km-t kell eveznünk és nagyjából az egész napunk rá fog menni. Az első kilométereken nehezünkre esett a kenut a folyó közepén tartani, valahogy a sodrás folyton kivitt a szélére, ahol meg felakadtunk a köveken. Egy idő után kezdett nevetségessé válni a helyzet, szinte több időt töltöttünk a folyóban állva, mint a kenuban. Hamar pihenőt tartottunk, mindannyian kieveztünk a folyó bal partjára, ettünk, úsztunk. Már az, aki nem rettent meg a folyó erős sodrásától. A folyó vize hihetetlenül tiszta volt. Bementem, amíg már a nyakamig ért a víz és még mindig tisztán kivehető volt a folyó alja. A pihenő után már könnyebb volt a kenut a folyó közepén tartani. Azonnal felébredt bennünk a versenyszellem. Egyre gyorsabban hajtottuk a kenut, hogy már fél órával a pihenő után holtfáradtak voltunk a társammal. Rájöttünk, semmi értelme a versenyzésnek, jobban tesszük, ha megpróbáljuk élvezni, ami megadatott. Szóval vettük egy-egy mély lélegzetet és onnantól kezdve lazábbra vettük a figurát. Most először engedtük meg magunknak, hogy felnézzünk a folyót övező csodálatos tájra, meghalljuk a madarak csicsergését a folyó zúgása és a többi kenuzó zaja között, szippantsunk párat a friss levegőből. Érdekes megjegyezni, hogy ebben az ellazult állapotban sikerült teljesen egymásra hangolódnunk a kenus társammal. Gyorsabban haladtunk úgy, hogy hagytuk érvényesülni a folyó sodrásának erejét és az evezőinket sem teljes erőbedobással használtuk, hanem éppen alig érintettük a kristálytiszta víz felszínét. Hamarosan újabb pihenőt tartottunk. Fogalmunk sem volt, mennyit haladtunk addig a pontig, fáradtak voltunk, de semmi pénzért nem adtuk volna fel az evezést. Ezután már nem tartottunk több pihenőt, pedig, ha jól emlékszem, nagyjából félúton lehettünk csak. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor elértük a folyó gyors, ám sziklás részét. Vigyázni kellett, hogy ne sodorjon ki a szélére, közben meg a kövekre sem szerettünk volna felakadni. Mégis megtörtént. Mindketten kiszálltunk a kenuból és óvatos léptekkel – mivel csúszós volt a talaj – átemeltük a kenut a legdurvább részeken. Csupa vizesek lettünk, de ez a legkevésbé sem zavart minket. Az utolsó elágazás után furcsa látványra lettünk figyelmesek a távolban. Ahogy közelebb értünk, vált világossá, hogy pár kenu egymáshoz lett illesztve valahogy és a bennük utazó emberek vidáman cseverészve lazítanak, miközben egy, az utolsó kenu hátsó felében ülő lány hajtja őket. Amint odaértünk, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Hosszú távot tetettünk meg együtt. Nem sokkal a cél előtt újra felébredt bennünk a versenyszellem, különváltunk és a maradék erőnket is bevetve eveztünk. Nem mi lettünk az elsők, de az utolsókra viszont sokat kellett még várni. Ezen a ponton már nem érdekelt semmi, tudtuk, hogy megcsináltuk. Sikerült! Öt órán át eveztünk és élveztük minden pillanatát. Rendesen elfáradtunk és a legtöbbünket a nap is megégetett, visszapillantva mégis csak azokra a kellemes pillanatokra emlékszem, amikor ellazultan lebegtünk a habokon. 

J. D. Salinger: Zabhegyező

„- (…) Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy bele akar szaladni, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a srácfogó a zabban. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.

Phoebe soká nem szólt semmit. Aztán mikor végre megszólalt, csak ennyit mondott: - Apu megöl!”

Ez a történet és annak bemutatása eltér mindentől, amit addig olvastam. Sajnos középiskolás koromban nem kereszteztük egymás útját, de még így, húszas éveim elején is élvezetes olvasmány volt, bár néhányszor nem tudtam átérezni a kis Caulfield aggodalmait.Holden Caulfield egy tizenhat éves amerikai tinédzser, akinek a történet során három napját követjük végig, egyes szám első személyben. Holden kibukik az intézetből félév közepén, hazamenni nem mer, ezért úgy dönt, a téli vakációt New York-ban tölti, egyedül. A fiatal srác két kézzel szórja a pénzt, szeszes italt fogyaszt, ahányszor csak alakalom adódik rá. Hotelban száll meg, bárokban tölti az éjszakát. A három nap alatt rengeteg kalandban van része, amelyekről a gondolatait is megosztja az olvasóval. Nem egyszer fordul elő, hogy egy-egy párbeszéd közben Holden esze valami teljesen máson jár, összevissza csaponganak a gondolatai. Olyanokon agyal például, hogy mi történik a kacsákkal télen, amikor befagy a tó vize. Bármennyire is érdekli ez a kérdés, az alig ötszáz szavas mű során nem kapunk választ erre a kérdésre. Caulfield csalódik az emberekben, menekül előlük, mindenhol hazugságokba ütközik. Holden-nek a szüleivel nem túl jó a kapcsolata, ezért is nem akar hazamenni, késlelteti a szülői fenyítéseket. Viszont tízéves húgával szoros kapcsolatot ápol, ő az egyetlen, aki valamennyire befolyásolja bátyja életét, ő az aki igazán megérti őt. A történetet egy ideggyógyintézet lakójakánt meséli el.  A világ elől elvonuló Holden számára a zabhegyezés bizonyul követendő példának, ez a pozítivum indokolja a világban maradását. A zabhegyezés a tisztaság megőrzését jelenti, de nemcsak önmaga, hanem gyermektársai számára is. 

Talpalatnyi mennyország

A nyári időszakban mindenki igyekszik szabadságra menni s ez alatt a rövid időszak alatt elmenni otthonról, kiszakadni a szürke hétköznapokból, világot látni. Ilyenkor mindent megteszünk a teljes pihenés érdekében, legszívesebben a telefont is kikapcsolnánk. És amikor megérkezünk kikapcsolódásunk helyszínére, megpróbáljuk magunkba szívni a szabadság illatát, ellazulni és félretenni a mindennapi stresszt, a lehető legkevesebbet aggódni, kiejteni kezünkből a gyeplőt, történjenek úgy a dolgok, ahogy jönnek, már nem akarunk mindent irányítani. Levetjük a formális öltözéket, a vasalt inget felváltja egy színes felső, előkerül a rövidnadrág, kisruha, libbenős szoknya, a félcipőt topánra cseréljük s ezáltal is érezzük, nem vagyunk a munkahelyen, szórakozhatunk, pihenhetünk. Ilyenkor minden üdülési lehetőséget rejtő hely túlzsúfolt, de valahogy ez minket most nem zavar. Valahogy az ismerkedés is könnyebben megy, nyitottabbak vagyunk az idegenekkel szemben. Mindenki otthon hagyja a gondjait, ami úgyis megvárja. A nyaralás első napja lassan telik, nehezen szokunk bele a sok szabadidőbe. Aztán kitaláljuk az új programot, reggeli, strand, ebéd, strand, vacsora, esti séta. Nem túl színes, de éppen erre van szüksége az agynak, egyfajta állandóság, ne aggódjon a részleteken, kapcsoljon ki. Már nem számoljuk a kalóriákat sem, eszünk-iszunk mindent, ami szem-szájnak ingere. Kicsit jobban költekezünk, mint otthon, mert ugye, ha ennyit nem engedünk meg magunknak, egy évben egyszer, akkor mi értelme az egésznek? Az egy-két hét gyorsan eltelik s mi csak az utolsó napon jövünk rá arra, hogy mennyire jót tett nekünk ez a kis kikapcsolódás. Szomorú szívvel pakolunk be, ami azért sem könnyű, mert összevásároltunk pár holmit az amúgy is telített bőröndünkbe. Próbálunk nem gondolni arra, hogy talán már másnap munkába kell menni, kiélvezzük a legutolsó szabad pillanatokat is. Este, amikor már a saját ágyunkban térünk nyugovóra, jövünk csak rá, hogy ideje visszatérni a valóságba. Ami nem megy könnyen. Máris tervezni kezdjük a következő nyaralást, ami, sajnos, csak jövő nyáron esedékes, esetleg beesik egy-egy sízős hétvége télen. Ha találkoztunk valakivel, aki nagyobb hatással volt ránk, esetleg a nyári románcunk főszereplője, arról fantáziálgatunk, hogyan és mikor tudunk ismét találkozni, hiszen több száz kilométerre élünk egymástól. Nem mindenki engedhet meg magának több hetes pihenést, de legalább egy-egy kirándulós hétvége, fürdőzés azért mindenkinek belefér. Tiszteljük meg magunkat ennyivel, hiszen egész évben keményen dolgozunk. 

Második alkalommal találkoztak a Bardocz-ok

Több mint háromszáz résztvevő

Lassan megszokottá válik, hogy augusztus első vasárnapján valahol hírtelen megnövekszik az egy négyzetméterre eső Bardoczok száma. Múlt vasárnap második alkalommal szerveztek találkozót a Bardocz-Bardoczy családok és leszármazottaik Nagybaconban. A tavaly első alkalommal futásfalvi esemény sikerességén felbuzdulva a nagybaconi születésű Sepsiszentgyörgyön élő Bardocz Tünde felvállalta egy második történés megszervezését.

A település mindkét bejáratánál, illetve a múzeumba vezető utcánál is „Isten hozott Nagybaconba, a II-ik Bardocz világtalálkozóra” feliratú kézzel készített bannerek fogadták az érkezőket. A gyülekező embereket a nagybaconi fúvós zenekar zenéje fogadta, a gyülekezés alatt a múlt évben készült fényképek és családfák mustrája és kiegészítése történt.

Az összegyűlt sereget Molnár Sándor helyi lelkipásztor köszöntötte a szűkösnek bizonyuló múzeumban. A 133-ik zsoltár alapján tartott rövid beszéde során arra világított rá, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, szükség van az ehhez hasonló találkozókra, amelyek megerősítenek abban, hogy nem vagyunk ugyan egyformák, de összetartozunk. A kézdivásárhelyi Beke Ernő, aki anyai ágon Bardocz-leszármazott, elmondta, a találkozón a tavalyinál jóval több, 192 család 314 tagja vett részt, amelyből 65 baconi család, 64 futásfalvi, 10 szentgyörgyi, de eljöttek a sors által más helyiségekbe szétszórt Bardoczok is, Olasztelekről, Bibarcfalváról, Bodokról, Kovásznáról, Brassóból, Uzonból, Csíkszeredából, Köpecről, Csíkszentsimonból, Kisbaconból, Kézdivásárhelyről, Nagykárolyról, Székelyudvarhelyről és Székelykereszturról, illetve külföldről is, Angliából, Ausztráliából, Izraelből és Magyarországról.  

A találkozón résztvevők egy névre szóló emléklapot, jelvényt, és kártyanaptárt kaptak emlékül, valamint igény szerint egy példányát a helyszínen elkészített csoportképnek A3-as formátumban. A Bardocz-családok történetét ismertette a szervező Bardocz Tünde az 17-ik századtól a második világháborúig. A múzeum kertjében felállított faragott kopjafát a baróti Bardocz Attila és a szentgyörgyi Bardocz István leplezték le, áldást mondott Bardócz Csaba ikafalvi református lelkipásztor. Az Ausztráliából érkezett Péter Gábor ismertette a futásfalvi Bardoczok történetét.

A székely- és magyar himnuszok közös eléneklése után ebédre került sor, amely keretén belül ismerkedtek és régi barátságokat elevenítettek fel a résztvevők.

Jövőre ismét meg szeretnék szervezni a találkozót, Sepsiszentgyörgy kandidált a feladat elvégzésére.