A Turitsa magazin pályázatára
Amerikai utazásom egyik legszebb élménye volt a
kenuzás. Reggel korán keltünk és több mint egy órát utaztunk. Út közben
megálltunk egy útszéli szendvicsbárnál, ahol ebédet vettük magunknak. Már itt
felvettük mentőmellényeinket, noha egy keveset még autóztunk a kiinduló pontig,
ami – mint utóbb kiderült – épp ellenkezőleg, az érkezési pont volt. Itt a
csoport kettészakadt, két külön busszal utaztunk tovább. A sofőr először
megmutatta a helyet, ahol majd leadhatjuk a kajakokat, aztán elhajtottunk az
indulási ponthoz. Itt rövid eligazítás következett, ahol elmondták, hogy ahol
lehetőség van rá, mindig jobbra térjünk, vigyázzunk, hogy a kenunk ne boruljon
fel, ne a folyó szélén haladjunk. Ekkor már mindenki túlságosan izgatott volt ahhoz,
hogy 100%-osan figyeljen. Bekentük magunkat napfényvédő olajjal, párt
választottunk, mivel a kenuk mind két személyesek voltak és elindultunk. A
kezdeti lökést megadták a kölcsönző emberei, de innen nekünk kellett átvenni az
irányítást. Tudtuk, 17 km-t kell eveznünk és nagyjából az egész napunk rá fog
menni. Az első kilométereken nehezünkre esett a kenut a folyó közepén tartani,
valahogy a sodrás folyton kivitt a szélére, ahol meg felakadtunk a köveken. Egy
idő után kezdett nevetségessé válni a helyzet, szinte több időt töltöttünk a
folyóban állva, mint a kenuban. Hamar pihenőt tartottunk, mindannyian
kieveztünk a folyó bal partjára, ettünk, úsztunk. Már az, aki nem rettent meg a
folyó erős sodrásától. A folyó vize hihetetlenül tiszta volt. Bementem, amíg
már a nyakamig ért a víz és még mindig tisztán kivehető volt a folyó alja. A
pihenő után már könnyebb volt a kenut a folyó közepén tartani. Azonnal
felébredt bennünk a versenyszellem. Egyre gyorsabban hajtottuk a kenut, hogy
már fél órával a pihenő után holtfáradtak voltunk a társammal. Rájöttünk, semmi
értelme a versenyzésnek, jobban tesszük, ha megpróbáljuk élvezni, ami
megadatott. Szóval vettük egy-egy mély lélegzetet és onnantól kezdve lazábbra
vettük a figurát. Most először engedtük meg magunknak, hogy felnézzünk a folyót
övező csodálatos tájra, meghalljuk a madarak csicsergését a folyó zúgása és a
többi kenuzó zaja között, szippantsunk párat a friss levegőből. Érdekes
megjegyezni, hogy ebben az ellazult állapotban sikerült teljesen egymásra
hangolódnunk a kenus társammal. Gyorsabban haladtunk úgy, hogy hagytuk
érvényesülni a folyó sodrásának erejét és az evezőinket sem teljes
erőbedobással használtuk, hanem éppen alig érintettük a kristálytiszta víz
felszínét. Hamarosan újabb pihenőt tartottunk. Fogalmunk sem volt, mennyit
haladtunk addig a pontig, fáradtak voltunk, de semmi pénzért nem adtuk volna
fel az evezést. Ezután már nem tartottunk több pihenőt, pedig, ha jól
emlékszem, nagyjából félúton lehettünk csak. Az izgalom a tetőfokára hágott,
amikor elértük a folyó gyors, ám sziklás részét. Vigyázni kellett, hogy ne
sodorjon ki a szélére, közben meg a kövekre sem szerettünk volna felakadni.
Mégis megtörtént. Mindketten kiszálltunk a kenuból és óvatos léptekkel – mivel
csúszós volt a talaj – átemeltük a kenut a legdurvább részeken. Csupa vizesek
lettünk, de ez a legkevésbé sem zavart minket. Az utolsó elágazás után furcsa
látványra lettünk figyelmesek a távolban. Ahogy közelebb értünk, vált
világossá, hogy pár kenu egymáshoz lett illesztve valahogy és a bennük utazó
emberek vidáman cseverészve lazítanak, miközben egy, az utolsó kenu hátsó
felében ülő lány hajtja őket. Amint odaértünk, mi is csatlakoztunk hozzájuk.
Hosszú távot tetettünk meg együtt. Nem sokkal a cél előtt újra felébredt
bennünk a versenyszellem, különváltunk és a maradék erőnket is bevetve
eveztünk. Nem mi lettünk az elsők, de az utolsókra viszont sokat kellett még
várni. Ezen a ponton már nem érdekelt semmi, tudtuk, hogy megcsináltuk.
Sikerült! Öt órán át eveztünk és élveztük minden pillanatát. Rendesen
elfáradtunk és a legtöbbünket a nap is megégetett, visszapillantva mégis csak
azokra a kellemes pillanatokra emlékszem, amikor ellazultan lebegtünk a
habokon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése