Amerikai úti élmények

Baróti csoport látogatott Summitba           

A baróti csoport és kísérőik a Szabadság-Szoborral a háttérben Fotó: Egyed Árpád

A baróti és a summiti unitárius egyházközségek tavaly nyáron ünnepelték testvérkapcsolatuk huszadik évfordulóját. Ez alkalommal látogatott Barótra a Jean Crichton írónő, kapcsolattartó által vezetett tizenkét fős csoport elmúlt év júliusában. Szeptemberben Kiss Alpár tiszteletes urat és Fazakas László gondnokot látták vendégül Summitban, ugyancsak a huszadik évforduló ünneplése alkalmával. Több mint egy éves szervezés és gyűjtés után, augusztus elsején az eddigi legnagyobb létszámú, tizenhét fős csoport indult Barótról Amerikába, Egyed Árpád vezetésével.

A csoport további tagjai: Ilkei Tünde kántor, Csíki Csongor és családja, Mónika és Magor, Fazakas Melinda, Zsombori Csaba és Bardocz Andrea, Bíró Réka, Buda Klaudia,  Ilkei Klementina, Kádár Attila, Tatár Ágnes, Szotyori Orsolya, Szőcs-Trinfa Klementina, Váncza Tibor és Zsombori Attila voltak.

Az elmúlt egy év alatt az internet segítségével tartottuk a kapcsolatot újonnan szerzett barátainkkal. Sikerült jobban megismernünk egymást, s valamilyen szinten részei lettünk egymás életének. A csoportos Skype-beszélgetések döcögősen mentek, de még így is jó volt látni egymást időnként.

A rengeteg látványosság mellett, amelyet meglátogattunk ott-tartózkodásunk alatt, nekem a tizennyolc órás utazás utáni megérkezés és találkozás pillanatai a legkedvesebb emlékeim. Amikor kiértünk a repülőtér várótermébe, ’Üdvözlünk Summitban” feliratú táblákat és vicces kalapokat pillantottam meg. Integettek, majd, kikerülve a tömeget, hozzánk szaladtak. Nagyszerű érzés volt újra találkozni velük, átölelni őket. Öleléseikben érezni lehetett, mi is pont annyira hiányoztunk nekik, mint ők nekünk, s ők is épp annyira izgatottak voltak, mint mi. Már akkor tudtam, csodálatos két hét áll előttünk. Akkor úgy tűnt, mintha a tavalyi találkozás óta csak egy nap telt volna el. Hamar autókba ültünk és  másfél órás autózás után a fogadócsaládok házaiba érkeztünk. Ekkor döbbentünk rá igazán, hogy egy teljesen más világba csöppentünk.

Másnap délelőtt a summiti templomban találkoztunk, ami később mindennapossá vált. Reggel oda vittek bennünket a fogadócsaládok, este meg onnan vittek haza. Első napunkat Summit városában töltöttük, egy kávézóban kezdtük túránkat, ahol szerencsénkre találkozhattunk a tulajdonosnővel. Elmesélte, hogyan alakította át az épületet és indított egy kávézóval ósszekötött szuvenírüzletet. Meglátogattuk a fiatal férfiak sportklubját, a könyvtárat, ahol milliónál is több kötetet láthattunk, a klasszikusoktól a legmodernebbekig, és a művészeti galériát. Délután a városi strandhoz vittek bennünket, ahol kedvünkre lubickolhattunk.

A szervezés kifogástalan volt, a programok változatosak, s amikor az időjárás közbeszólt, pillanatok alatt született meg az alternatív változat. Kiválóan oldották meg a szállítás kérdését is. Minden nap akadt önkéntes gépkocsivezető. Erre szükség volt, mivel a túl nagy távolság miatt gyalog nem lehetett megtenni az utakat.

A baróti csoport előadása a summiti Unitárius Univerzalista Templomban

Az első Amerikában töltött vasárnapon ünnepi ruhába öltözve találkoztunk a templomban. Az üdvözlő istentiszteletet a két fiatal szervező, Hayley Lugg és Jesse Klein tartotta. A szavalatokból, dalokból és esszékből álló műsorunk nagyon tetszett mindenkinek. Kis előadásunkat Daniel Cymbala zárta, aki egyike volt a tavaly Barótra látogató csoportnak. „Szinte semmit nem tudtam arról a helyről, ez mind megváltozott. Ismerem ezeket az embereket. Ők ismernek engem. Törődöm velük, a világukkal, a hazájukkal, kultúrájukkal, nyelvükkel és vallásukkal. (…) Lényeges része volt virágzó együttműködésünknek fiatalos partnereink energiája és lelkessége. A tágra nyílt szemek, a lehetőség érzése, az újdonság izgalma és a megosztott tapasztalat cseréje, az egymásnak tett szolgálat értelme. Mindezek alakítják őket, minket, és azt amivé együtt válunk” – mondotta. Ezután megható pillanatok következtek, együtt énekeltük el a Spirit of Life című dalt, előbb angol, majd magyar nyelven. Megfogtunk a mellettünk állók kezét és Emilie Boggis, ifjúsági lelkésznő áldást mondott. Noha az amerikai istentisztelet alig hasonlít az erdélyihez, volt egy bensőséges hangulata.

A legkedveltebb napok azok voltak, amelyeket New York-ban, a vidámparkban, kenuzással, és a szabadságszobor látogatásával töltöttünk. Minden ott töltött nap különleges volt és egyedi, de a fent említettek voltak a legnépszerűbbek.

Két alkalommal látogattunk NewYork-ba, először a kirándulásunk elején, majd a végén. Sétáltunk a Times Square-en, meglátogattuk a Grand Central Terminalt, majd az Ötödik sugárúton elsétáltunk a Central Park-ba, megnéztük a Rockefeller Centert. „Többnyire gyalog jutottunk el minden nevezetességhez, de nem éreztünk fáradtságot, kimerültséget, mert a város élete és állandó nyüzsgése által újjászülettünk. Sok film örökítette meg a világváros szépségét. Még mielőtt saját szemünkkel megcsodálhattunk volna, elgondolkodtunk, hogy vajon mennyire lesz más, mint a filmekben. Csalódást fog-e okozni, vagy még inkább elvarázsol? Már elmondhatom, hogy teljesen más a tévé képernyőjén keresztül csodálni, mint ott állni, érezni, látni, hallani a város színeit, formáit, zaját, szagát” – meséli Bíró Réka.

Második alkalommal a summiti gyülekezet egyik tagjának, Chris Grazioso irodáját látogattuk meg, melyből lélegzetelállító kilátás nyílt a városra.  Ezután meglátogattuk a 2001 szeptember 11-én történt megrázó események emlékparkját, ahol az ikertornyok helyén egy-egy hatalmas medence – melyeknek falába az elhunytak nevét gravírozták – emlékeztet az egész világot megrengető katasztrófára. Miután sétáltunk a Brooklyn-hídon, a kínai negyedbe mentünk vacsorázni. Mint kiderült, nagyon amerikai más népek hagyományos ételeit fogyasztani. Kirándulásunk során lehetőségünk volt kipróbálni a kínai, indiai, mexikói és japán ételeket is, az amerikaiakon kívül.

A „Nagy Almá”-ban töltött két nap alatt láttuk a város leghíresebb nevezetességeit, kóstoltunk különleges ételeket, találkoztunk a földkerekség minden részéről érkezett emberrel. Mivel rengeteg a turista, kísérőink különös figyelemmel vigyáztak ránk, mindig magunknál tartottuk útleveleink másolatát, néha az eredetit, fogadócsaládjaink címét, felkészülve minden eshetőségre.

A vidámparkos nap sokak kedvencévé vált. Bár reggel esős volt az idő, végül csodálatos napot hagytunk magunk mögött, amikor elindultunk Summit fele. Izgatottan érkeztünk a Six Flags-Great Adventure (Hat Zászló-Hatalmas kaland) nevű vidámparkhoz. Ez az érzés később félelemmel keveredett, amikor megpillantottuk a park legmagasabb hullámvasútját. Később megtudtuk, hogy ez a világ legmagasabbja és Észak-Amerika leggyorsabbja. Természetesen nem ezzel kezdtük a napot, kisebb hullámvasutakat próbáltunk ki ebéd előtt, délután viszont a legbátrabbak kipróbálták a hullámvasutak „leg”-jét, hosszas várakozás után kevesebb, mint egy perc alatt körbejárták a pályát. A nap végén számolgattuk, ki mit és hányszor próbált ki, a hely nevéhez híven, hatalmas kaland volt.

Az erdei kempingben töltött két nap után, ahol a programok csapatépítő jellegűek voltak, újra autókba ültünk és a Delaware folyóhoz utaztunk. Ott, ebédvásárlás után busszal szállítottak a kiindulóponthoz, ahol párosával ültünk kenuba és elkezdtünk evezni. Időbe telt, mire egyenesen tudtuk tartani a kenut, fárasztó volt, de mindannyiunknak nagyon tetszett. A tizenhat kilométeres evezés után elégedetten értünk célt.

Már a hajózás is kaland volt számunkra, de amikor végre közelebbről megpillantottuk, szinte képtelenek voltunk elhinni, ott voltunk pár méterre Amerika egyik leghíresebb szobrától, a Szabadság-szobortól. Kattogtak a fényképezőgépek. Magasabb volt, mint vártam. Jegyeinkkel felmehettünk a talapzat tetejére, vagyis a „hölgy” lábai alá. Lélegzetelállító kilátás nyílt  New York felhőkarcolóira és a Hudson folyóra.

Az indulás napjának közeledtével egyre jobban elfogott a honvágy, de a búcsúzástól való félelem érzése is, hisz tudtuk, hosszú idő múlva találkozhatunk újra. Az utolsó napon meglátogattuk a városházát, a börtönt, majd találkoztunk Ellen Dickson polgármesternővel, aki kedvesen fogadott. Erdélyi ajándékokat adtunk át, köztük egy székely és egy magyar zászlót, majd ő is megajándékozott bennünket „a város kulcsával”, ami a város tiszteletét fejezi ki irántunk. Szóba került a lehetőség, miszerint Summit lehetne Barót testvérvárosa, a polgármesternőnek nagyon tetszett az ötlet. Miután visszamentünk a templomba, bepakoltuk csomagjainkat az autókba és búcsúzkodni kezdtünk. Hosszú, fájdalmas ölelések voltak ezek, de megígérték, hogy a jövő nyáron meglátogatnak bennünket. A lent látható kép volt az utolsó csoportképünk, ekkora csoportöleléssel váltunk el egymástól.

Nehéz elbúcsúzni, csoportos ölelés a Summiti Unitárius Univerzalista templomban Fotó: Emilie Boggis

 „Kikísért minket Emilie és Mike a repülőtérre. Beálltunk a hosszú sorba, hogy majd átmehessünk egy másik csarnokba, ahol kivizsgálnak, és felengednek a gépre. Várakozás közben azt kérdezte Emilie és Mike néhányunktól, hogy mi lesz az első dolgunk, ha hazaérünk. Én azt válaszoltam, nem lesz a napokban ’első dolgom’, mert most azonnal megfordulok, és visszamegyek. Szívesen megtettem volna, de nem lehetett. Legtöbbünk fejében megfordult ez a gondolat. (a szerk. megj.) Majd lassan ’elfogyott’ a sor, és át kellett menni a másik váróterembe. Szóval elbúcsúztunk Emilie-től és Mike-tól. Újra ölelés, néhány szó, és menni kellett” – emlékszik vissza Buda Klaudia.

Ahogy Egyed Árpád mondta: „Azt hiszem ez a partnerség a két egyházközség között segített megismerni önmagunkat olyan módon, amire nem is gondoltunk eddig. Csak látva a két egyházközség fiataljait együtt, mélyülő barátságaikat és gesztusaikat, mosolyaikat és csillogó szempárjaikat, elárulják a kirándulás igazi értékét. Tisztán emlékszem a mindennapi reggeli gyülekezőkre az unitárius univerzalista templomban, amikor summiti barátaink arra törekedtek, hogy napjaink a legtökéletesebben alakuljanak. Elmondhatom, sikerült nekik, jobban, mint gondolták volna. Minden velük töltött nap tökéletes volt. Soha nem fogom elfelejteni a mosolygó arcokat, a fiatalok nevetését és a meleg öleléseket, amiket ott kaptunk. Alig várom, hogy jövőre újra találkozzunk!”

A csoport nevében szeretném köszönetünket kifejezni Kiss Alpár tiszteletes Úrnak, Egyed Árpádnak, Fazakas Melindának és a Summiti gyülekezetnek.

Ötösre vizsgázott a nemzet csótánya

Vasárnap este feltette az I-re a pontot Nagy Feró és a Beatrice koncertje a Bardoc Községi Napok zárestjén. A mindenki által ismert „Azok a boldog szép napok” című dallal kezdett az együttes, ami megalapozta az este további hangulatát. A legismertebb dalaik mellett olyanok is helyet kaptak, melyeket a „magyar rádiók nem játszanak, de nektek mi most eljátsszuk” – mondta a frontember – például a „Magyar vagyok” című szám. Két zenélés közt Feró szórakoztatta a közönséget a televízióból is már jól ismert csípős humorával. Sorra hangzottak el a legnépszerűbb nóták, mint a „Nyolc óra munka”, „Vidámság és Rock & Roll” vagy a „Piros-fehér-zöld”. A közönség kétszer is visszatapsolta a csapatot, előbb az „Azok a boldog szép napok” feldolgozását adták elő, utána pedig a „Térden állva” című dallal zárták az estét s ezzel egyetemben a Bardocz Községi Napokat is.

Felavatták a Holnaposok szoborcsoportját Nagyváradon

            Ady Endrét, Juhász Gyulát, Dutka Ákost és Emőd Tamást ábrázolja a csütörtökön a nagyváradi belvárosban felavatott Holnaposok szoborcsoport.

            Több mint százan jöttek el részt venni a rövid, de annál szebb ünnepségen. Miután a város polgármestere, Ilie Bolojan és Bíró Rozália, volt alpolgármester lehúzták

 a leplet a szoborcsoportról, Bolojan köszönetet mondott a nagyváradi önkormányzat valamint a Partiumi Alapítvány közös támogatásáért, Deák Árpád képzőművésznek, aki megalkotta ezt a szimbólumot, a nagyváradi RMDSZ-nek, valamint a volt alpolgármesternek, Bíró Rozáliának. „Kettős jelentése van ennek a nagyszerű alkotásnak, először is szimbolizálja tiszteletünket minden maradandó magyar tett iránt, valamint egy kapcsolatot jelent a két nemzet közt. Ez egy interaktív emlékmű, mivel a négy Holnapos mellett bárki helyet foglalhat az üresen hagyott ötödik széken. Két éven belül szeretnénk javításokat eszközölni ezen a területen, hogy ez az egész sokkal szebb lehessen majd” – mondta a polgármester.

            Bíró Rozália, volt alpolgármester elmondta, hosszú út vezetett az emlékmű megvalósításához. Ecsetelte, milyen nehézségek árán sikerült létrehozni ezt a maradandó szimbólumot. Köszönetet mondott Deák Árpád képzőművész úrnak, továbbá az Ady Endre társaságnak, akik minden nap tesznek érte, hogy nagyjaink emléke tovább éljen. „Arra sarkall minket ez a szoborcsoport, a Holnaposok emléke, hogy gondoskodjunk, tegyünk egy élhetőbb holnapért” – fűzte hozzá a volt alpolgármester-asszony.

            Deák Árpád, a szoborcsoport alkotója nem kívánt felszólalni, viszont örömmel fogadta a gratulációk sorát. „Holtad után is lesz egy szék számodra Váradon” – mondta az egyik gratuláló férfi, utalva az üresen hagyott székre.

            A beszédek után egy-egy fotó erejéig mindkét elöljáró, de még Deák Árpád képzőművész is helyet foglalt a Holnaposok közt üresen hagyott széken. Bárki helyet foglalhat ama széken, ha nem is csak egy fénykép erejéig, hanem átélve az alkotás szellemét, a tenni akarásét, vagy csak szeretne egy pillanatig elgondolkodni a múlt nagy személyiségeinek tettein.

Kiállítás megnyitó Erdővidék Múzeumában (bővített verzió)

A Bene László és Rancz Loránd olaszteleki amatőr fényképészek természetfotóiból berendezett kiállítást Hoffmann Edit gyűjteménykezelő nyitotta meg kedd este Baróton. Erdővidék Múzeumának munkatársa A madarak éneke című részletet olvasta fel Hamvas Béla Babérligetkönyvéből.

Bene László negyedéves egyetemi hallgató a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Kommunikáció és közkapcsolatok szakán. Rancz Lóránd tizedik osztályos tanuló a Baróti Szabó Dávid Iskolaközpontban.

A megnyitót követően vetített kisfilm egy kis ökörszemről szólt, amelyet a kamera egy éven át követett, szemléltetve az esztendő során előtte álló kihívásokat, megbirkózva minden évszak viszontagságával. A fiatal fényképészek részt vettek eme kisfilm forgatásán, ők vették fel az őzekről szóló összekötő részt. Elmondták, ezt a részletet február leghidegebb napjain sikerült lencsevégre kapniuk órákon át tartó várakozást követően. Meséltek munkájukról, a közönség betekintést nyerhetett a természetfotózás nehézségeibe, de egyben annak szépségéről is meggyőződhettek. A képek mellett kiállításra kerültek „álruháik”, egy-egy terepmintás és egy fehér overáll, melyeket, tavasszal, nyáron, ősszel, illetve télen viselnek a legjobb rejtőzködés céljából. Nyáron rejtőzködő csónakot építettek traktorkérőkből a tó körül élő kis álatok lencsevégre kapása céljából. Bene László elmondta, úgy haladtak el ezzel a csónakkal pár halász közvetlen közelében, hogy azok észre sem vették őket. „Nagyon lassan haladtunk és persze csendben. Megtanultunk úgy bujdosni, hogy az még a legfigyelmesebb állatoknak se tűnjön fel.  Az őzekkel ebből a szempontból nehéz dolgunk volt, mivel több befolyásoló tényezőre figyelnünk kellett. Elsősorban a szél irányát kellett tanulmányoznunk, nem fújhatott tőlünk az őzek fele, mert megérezhették az illatunkat, viszont mocorogni se nagyon szabadott, mert a legapróbb észlelt zajra elszaladnak” – mesélte az amatőr fényképész.

Ezután bemutatott néhány madaras könyvet, melyek fontosak voltak életében. Kézről-kézre adtuk legelső, még gyerekeknek szóló madárhatározóját, miközben a hozzá fűződő érdekes történetet hallgattuk. Bene Lászlót öt évesen kezdte el érdekelni a természetfotózás, főleg a ritka madarak megörökítése, amikor magyarországi vendégek jöttek hozzájuk. A kis László velük tartott a kirándulásokon, ahol a bácsik ritka madarak után kutattak. Már ekkor lenyűgözte ez a világ, folyton a madárhatározóval kezében kóborolt, s amikor a felnőttek meg akartak keresni egy-egy fajt a könyvben, azt csakis nála lehetett megtalálni. Miután hazamentek küldtek neki egy gyerekeknek szóló példányt, elindítva őt ezen az úton. Bemutatásra került egy fényképezőállvány is, melyről elmondták, be kellett festeniük terepszínre, mivel túl feltűnő volt a színe. Télen gézzel borítják. Kezünkbe foghattunk továbbá néhány látcsövet is, melyek közül az egyiket szintén a magyarországi ismerősöktől kapott ajándékba.

Rancz Lóránd beszélt nekünk a felvételek tisztaságának, minőségének fontosságáról. Elmondta, egy ritka madárról készített képet, videót sokan megnéznek, de ha nem jó a minősége, akkor csak a természetfotósok fogják egymásnak küldözgetni. Azért, hogy még sokan mások is megtekintsék a különleges pillanatokat, jó, minőségi felszerelés kell, melyekhez egyelőre szüleik biztosítják az anyagi támogatást.

            Sokan jöttek el a kiállítás megnyitójára, negyven-ötven ember volt kíváncsi az amatőr fotósok munkájára. A kiállítás megtekinthető október 25.-ig.

Felavatták Mária királyné szobrát Nagyváradon

Pénteken, Október 12.-én, a város születésnapján avatták fel Mária királyné szobrát a róla elnevezett Színház előtt egy katonai-vallásos ceremónia keretén belül. Az ünnepséget megtisztelte a királyi család néhány képviselője, mint Radu és Nicolae Királyi Fenségek, Maria-Magdalena főhercegnő, Ausztria Császári és Királyi Fensége, Mária királyné unokája,  és Ilona Hercegnő leánya.

            A Váradiak nagyon nagy számban vettek részt az ünnepen. Miután Radu Herceg és Nicolae Herceg leleplezte a szobrot, vallásos ünnepély vette kezdetét, megáldották a szobrot. Ilie Bolojan helyi polgármester és Ernest Oberlander Tarnoveanu a Bukaresti Helytörténeti Múzeum igazgatója röviden emlékeztek Mária királyné tevékeny életére, aki mindig oroszlánként védte hazája érdekeit.

            Mária királynő egykori koronája megtekinthető a város színházában.

Nagyajta zenei múltja

Megjelent: Háromszék 2011.07.18

A fellépők – a sepsiszentgyörgyi Kriza János Unitárius Vegyes Kar, a székelyderzsi Kornis Kata Asszonykórus, a baróti Zathureczky Gyula Református Vegyes Kar és a házigazda daloskör – az unitárius templomban Fekete Levente lelkésztől kaptak lelki támogatást, majd a magyar himnusz közös eléneklését követően a temetőben Boda Samu, Ütő Lajos, Erdős Mihály, Gazdag Miklós és Molnos Lajos egykori karnagyok sírjánál hajtottak fejet.

 Tegnap tizenegy órától az unitárius templomban ökumenikus istentiszteletre került sor, a háromszáz éves kő szószék szentelését követően Zsigmond Barna Pál főkonzul, illetve Albert Álmos szenátor mondott rövid beszédet, Tamás Sándor megyeitanács-elnök pedig Háromszék megyezászlaját adta át a közösségnek. A temető bejáratánál emelt székely kapunál Péter Géza mondott méltatóbeszédet, áldást Fekete Levente unitárius, Nagy Károly Kázmér református lelkész és Keresztes Zoltán katolikus plébános szolgáltatott. Bihari Edömér polgármester megköszönte az egyházi és politikai méltóságoknak a részvételt, és egy-egy kis kopjafát, illetve kitűzőt adott ajándékba.

 A délutáni órákban gasztrodélutánra, helyi és környékbeli kézművesek részvételével kirakóvásárra került sor, a gyermekek számára foglalkozást szerveztek, az egy hétig tartó ünnepség pedig TransylMania-koncerttel és gitáresttel zárult.

Az írásos említésének nyolcszáz esztendős évfordulóját ünneplő Nagyajta szombaton a Gazdag Miklós Polgári Daloskör megalakulásának 130. évfordulója alkalmából szervezett kórustalalkozónak adott otthont.

Két évtizedes partnerség

Megjelent: 
Erdővidékben 2012.07.13
Unitárius Közlöny 2012. Augusztus

Az erdélyi és amerikai egyházközségek közötti testvéregyházközségi kapcsolat 1990-ben indult. Az amerikai Unitárius Univerzalista Egyház Központja igyekezett minden erdélyi unitárius egyházközségnek hasonló lélekszámú gyülekezetet találni. A baróti gyülekezetet 1992-ben társították a New Jersey állambeli Summittal. Az elmúlt húsz év alatt mind erkölcsi, mind anyagi hatható segítséget nyújtottak, rengeteget támogattak, gyakran látogattak Barótra különböző összetételű csoportok.

            A testvérkapcsolat huszadik évfordulója alkalmából Barótra látogatott egy kisebb csoport Jean Crichton írónő, kapcsolattartó vezetésével. A hat felnőttből és hat ifjúból álló csapat egy hetet töltött városunkban. Július elsején rendhagyó istentiszteletet tartott templomunkban Emilie Boggis ifjúsági lelkész. Beszédében a testvérkapcsolat fogalmáról beszélt, kapcsolatunk kezdetéről, mennyire fontos az ember életében egy kísérő jelenléte, aki ugyanazokkal a gondokkal küzd, vagy épp ugyanazok az örömei. Az összetartozás jelképeként a jelenlevők egy-egy karkötőt kaptak, a gyülekezetet pedig egy kehellyel lepték meg. Ezt követően kerti fogadásra került sor, ahol helyi tánc- és zenekarok, énekesek tették felejthetetlenné az együtt töltött délutánt. Közel kétszáz vendég vett részt az ünnepen.

            A következő napokban amerikai vendégeink a helyi városházát, múzeumot, árvaházat, környékbeli falvak, Kisbacon, Nagyajta, Bölön, Vargyas templomait, nevezetességeit látogatták meg.

            Az ifjúsági lelkész, a hat ifjú és néhány helyi kiskorú táborozni mentek a fülei erdőre. Az ott töltött három nap alatt sokat tanultak egymástól, mind az amerikai, mind a helyi fiatalok. Különböző csoportos játékok segítették az ismerkedést, barátkozást. Amikor megértésbeli nehézségek léptek fel, segített a zene. Megtanultuk elfogadni és szeretni egymást nyelvi, vagy bármiféle különbségek ellenére. A tábor harmadik napján kirándulásra került sor az Almási Barlanghoz, ahol a túravezető Demeter Zoltán és Szabó Imre az Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület vezetó tagjai voltak.

            Az együtt töltött hét folyamán a hangsúly a testvérkapcsolat megerősítésére, kibővítésére esett. Egyben sikerült felkelteni egymás érdeklődését a másik anyanyelve iránt. A hét során rengeteg angol szóval bővült fiataljaink szókincse, amerikai testvéreink is tanultak magyar szavakat.

            Az utolsó itt töltött napon Segesvárra látogattak vendégeink, ahol megnézték a várost, a domb tetején levő templomot, ajándékot vásároltak barátaiknak, családtagjaiknak. Este közös vacsorán búcsúzhattak el a vendégek vendéglátóiktól. A táborozó fiatalok ajándékba kaptak egy-egy huszadik évfordulós fehér pólót, amelyet aláírattak egymással és öleléssel búcsúztak.

            Szombaton délelőtt könnyekkel küszködve, szűnni nem akaró ölelésekkel búcsúztunk egymástól amielőtt a busz elhajtott velük a bukaresti repülőtér fele.