Jegyzet

Sokszor gondolkodom azon, mit jelent felnőni. Annál biztosan több mint betölteni a tizennyolcadik életévet. Úgy gondolom, el kell érnünk bizonyos „célokat”, át kell élnünk tragédiákat, amik megerősítenek, függetleníteni kell magunkat, megtalálni igazi barátainkat, életre szóló társunkat stb. Rengeteg dolgot kell kipipálnunk azon a képzeletbeli listán, mire – talán csak harminc évesen (vagy még akkor se!) – elmondhatjuk magunkról: felnőttünk. Emlékszem, annakidején , amikor még líceumba jártunk, félve tekintettünk a válaszvonalként gondolt tizennyolcra. Figyelő tekintettel öveztük az első ismerősünket, akit utolért, kérdezgettük, mit érez, felnőtt-e már? Akkor még nem is sejtettük, mennyire messze vagyunk a felnőtté válástól. Azóta szerencsém volt különféle tapasztalatokat gyűjteni, egyetemre jártam, évekig külön éltem szüleimtől, új barátságokat kötöttem, ezerféle embert ismertem meg, az élet pofán csapott párszor, de én mindig felálltam és még azért is megmutattam, milyen fából faragtak. Nem gondolom úgy, hogy ezek a tapasztalatok felnőtté tettek, de mindenképpen érettebbé. Rájöttem arra is, hogy ennek a folyamatnak része az elengedés. Élőket és holtakat egyaránt el kell engednünk. Az utóbbi eset magától értetődő. Nehéz, talán a legnehezebb, folytatni az életet, a mindennapokat, miután egy szeretett személyt utolsó útjára kísértük. Az első hetek lassan és nehezen telnek. Nem győzünk csodálkozni azon, hogy a nap minden reggel felkel, pedig nekünk hatalmas a fájdalmunk. Az élőket talán még nehezebb elengedni. Életünk során többször kell szelektálnunk, eldönteni, ki érdemes arra, hogy mellettünk maradjon, s ki az, aki nem. Van, hogy valaki sorozatosan rosszat tesz nekünk, mi mégis mindig megbocsátunk neki. Van, aki eljátssza a bizalmunkat egyszer s mi másodszor is felajánljuk neki. Máskor adunk egy bizonyos időt a személynek, megkínáljuk barátságunkkal és figyelünk. Ha nem tud megfelelni elvárásainknak, nem tud felnőni, csalódunk benne, segítséget ajánlunk neki s ő makacsul idétlenkedik tovább egyedül, végül elengedjük őt. Átgondoljuk, mit jelent ő nekünk, mit hozott ő a barátságba, mennyire mutatott jó példát, aztán döntünk. Eltávolodni valakitől, akiben azelőtt megbíztunk, fájdalmas lehet. Néha visszafordulunk hozzá, meg akarunk bizonyosodni benne, jól döntöttünk. De még így is erőt próbáló. Akaratlanul is eszünkbe jutnak az arcunkra mosolyt csaló közös emlékek. Megrázzuk fejünket és többször elismételjük magunknak: „Tovább kell lépnem!”. Amikor véletlenül találkozunk vele az utcán, tekintetét kerüljük, s csak szükség esetén szólunk hozzá. Hírtelen rossz érzéseket elevenít meg , irritál a jelenléte. A legrosszabb az, ha egy személy miatt egy egész baráti társaságot kell nélkülöznünk. Utáljuk őt, amiért miatta kell őket is hiányolnunk. S amikor arra kíváncsiak, miért látnak kevesebbszer, felváltva mondunk igazat és valami kitalált indokot. Elengedni valakit, megszabadulni a dühtől és a haragtól hosszas folyamat, de ha életünk más területeire koncentrálunk, lassan elhalványodnak a rossz emlékek. Amikor már megbocsátottunk neki, esetleg idegenként tudunk rá tekinteni, lelkünk megkönnyebbül, s újra boldogok lehetünk.