Vannak még tiszta lelkű emberek

Életünk folyamán rengeteg emberrel találkozunk. Sokszor gondolkodtam már azon, vajon miért sodorja őket a sors a mi utunkba. Mert bizton állíthatom, van jelentősége annak, hogy kik és mennyi ideig kísérnek életünk göröngyös útján. Néha eltávolodunk egymástól. Mégis örülünk az értékes embereknek, hiszen fejlődhetünk általuk, új nézőpontokat imserhetünk meg. Üdítő különleges embereket ismerni meg. Előítéletek dőlnek meg és rájövünk, hogy mennyire tudunk azonosulni azzal, aki első látásra furának tűnt. Hiszem, hogy a sors ilyen esetekben meg akarja mutatni nekünk, bár csalódtunk az ismerőseinkben, mégis tartogatnak még megletetpést az emberek. Nemrég szerencsém volt megismerni egy amerikai fiút, aki első látásra (a facebookon) érdekesnek tűnt. Bevallom, előítéletekkel tele üdvözöltem. Aztán kibontakozott, hogy mennyire intelligens, jól informált, imád olvasni, írni, van egy csodálatos barátnője, aki egyben a legjobb barátja, tehetséges a rajzolásban és hihetetlenül jól táncol (nem a szokványos módon, de jól áll neki). Szóval az elképzeléseim róla füstbe mentek, bebizonyította, hogy a külső alapján nem szabad ítélkezni, mert a belső sokkal többet takar. Kevés hozzá hasonló személyt ismerek. Motivál az egyszerűsége, a mód, ahogyan gondolkodik a világról, a nyugodtság, ahogyan a jövőről beszél. Mindenkit elbűvölt kedvességével. Feledhetetlen pillanatokat tudhatunk magunkének. Örülök a megismerkedésünknek és csak remélni tudom, egy nap majd újra találkozunk. 

A falusi hírszolgálat

Mindennapi életünk része a pletyka. Elkerülhetetlen, mint a halál. Olyan időket éltünk, amikor mindenki inkább más dolgaival foglalkozik, mert az érdekesebb. Szájról-szájra járnak az alaptalan és eltúlzott információk, mígnem a hangyából elefánt lesz, mire a falu egyik végéből elinduló áradat eléri a falu másik végét. Tévedés ne essék, kis városunkat is egy kalap alá vettem a falvakkal, mert attól, hogy iskolája, kórháza van, még nem különb ebben a tekintetben. Szívesen állítanám, hogy ez a huszonegyedik század betegsége, de a leskelődés, kiváncsiskodás génjeinkben van az idő kezdete óta.

Múlt vasárnap, amikor rendszeres heti látogatásomnak tettem eleget nagymamámnál Rákoson, elképedve vettem tudomásul, hogy amikor egyik nénike átmegy a másikhoz azzal, hogy tudatja a falu híreit, akkor az éppen aktuális pletykákat osztják meg egymással. Sajnálatos, hogy megbízhatatlan információkat terjesztünk egymásról, minthogy szembeálljunk a másikkal és megkérdezzük kereken, mi történt valójában. Az egyetemen tanáraim nem tudták elégszer elismételni az információ ellenőrzésének fontosságát, három forrásból is meg kell erősíteni, mielőtt papírra kerül. Bár az életben is így működne! Ha nem hallgatnánk többet a szedett-vett, elcsípett félmondatokból eredő szóbeszédre. Szomorú, ha nem tudunk egyébről beszélni, mint mások vélt tetteiről. Miért nem nézünk magunkba? Mit éreznénk mi, ha rólunk szólna a falu hírfolyama? Én már voltam olyan helyzetben, amikor az emberek láttak valamit, ami felől persze nem voltak biztosak, aztán kerekítettek melléje egy történetet s azt terjesztették. Amikor visszaért a fülembe - mert tudniuk kell kedves pletykálkodók, hogy ez minden esetben megtörténik – nem hittem a fülemnek. Olyanokat állítottak rólam, amit nem is tettem meg. Szerencsére volt egy személy, aki a mendemonda hallatán kérdőre vont. Ekkor tisztázhattam volna magam, de már annyira elegem lett az alaptalan beszédekből, hogy bármi magyarázkodás nélkül, egyszerűen tagadtam a dolgot. Bizonyára nem tűntem hihetőnek, mivel azóta se lett tisztázva az ügy. De én arra a következtetésre jutottam, hogy az, aki hisz a pletykáknak, önmagát jellemzi.

Tömegbetegség a pletykálás. Amikor az egyik helyi üzletben dolgoztam is naponta megtörtént, hogy a betérő vásárlók vagy az ott dolgozók osztották meg az úton felszedett információkat velünk.

Sokkal jobb lenne, ha ötletekről beszélnénk, hogyan lehetne jobbá tenni életünket, környezetünket, hogyan tarthatnánk itthon fiataljainkat! Annyi megoldásra váró probléma van. Foglalkozzunk inkább azokkal. Tudom, hogy a világot nem vagyok képes megváltoztatni, az évezredek óta ereinkben csörgedező pletykaéhséget ki kell elégíteni. Mégis próbáljunk meg tanulni a nyugatiaktól. Mert náluk, ha valamit látnak, vagy hallanak, nem szégyen odamenni a szóban forgó illetőhöz s rákérdezni, mi is történt valójában. Meglepődtem, amikor ez velem megtörtént, de örültem, hogy el tudom mondani, mi is történt valójában. Addig semmi nem fog változni körülöttünk, amíg mi nem teszünk érte. Amint nem hallgatunk a pletykákra, érvényüket vesztik. 

Kedves szavak

Sokszor felteszem a kérdést magamban: miért teszünk meg ezt vagy azt. Helyzetből adódóan lehetnek különböző válaszok. Bár nem vagyunk túlzottan önzőek, mégis sokszor önmagunkért cselekedünk, azért, hogy nekünk jobb legyen. Gondolok itt például arra, ha  egészségesen étkezünk, vagy olvasunk, kirándulunk, dolgozunk, sportolunk. Általában örömet lelünk ezen tevékenységekben, mégis hihetetlenül jól tud esni egy-egy dicsérő, biztató szó.

Múlt héten, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy estefele kimenjek futni (mert az nekem jó), kellemes meglepetésben volt részem. Éppen a Bakszeg-.tetőn tipegtem lefele, amikor egy idős házaspár haladt el biciklivel az ellenkező sávban. A néni megszólaltatta a csengettyűjét és csak annyit mondott, hogy brávó. Azzal továbbhajtottak. Én meg lassan eszméltem rá arra, mi is történt az elmúlt pillanatban, aztán újult erővel vágtam neki a kigondolt táv második felének. Eddig általában értetlen arckifejezéseket láttam, esetleg dudaszót hallottam futás közben. De a néni biztatása jól esett. Úgy éreztem érdemes volt futócipőt húznom. Tettem valamit az egészségem érdekében valamint az önbizalmam is javult.

Ennyire sokat számít mások elismerése. Nem azért cselekedünk, mégis tetőzik a sikereinket. Elgondolkodunk, hogy miért kaptuk az elismerést s azután még jobban küzdünk céljaink eléréséért. Sokszor észre sem vesszük, mennyire jól tud esni embertársunknak egy kedves szó, egy dicséret. Pedig érdemes elgondolkodni rajta. És nem fukarkodni ezekkel a szavakkal. Mert ahogy a mondás tartja, ha mosolyogsz a világra, az visszamosolyog rád. Erősítsük egymást, minthogy gyengítenénk vagy gátolnánk. Jót cselekedni egyszerűbb, mint rosszat. Az ármánykodás mindig túl sok munkával jár. Ezért próbáljuk megtalálni önmagunkban azt a kedves nénit, aki biztat minket, majd magunk is próbáljunk meg másokat biztatni. Vesztenivalónk nincsen. 

Viszontlátásra!

Búcsúzni nehéz. Lelkünk egy darabkája megtörik, amikor el kell köszönnünk egy közeli családtagtól, ismerőstől, baráttól. Mégis a legtöbb esetben tudjuk, hamarosan találkozni fogunk. Mert a sors nem véletlenül sodort minket egymás útjába.

Az elmúlt tíz napban reggeltől estig a summiti (New Jersey) vendégekkel voltunk. Együtt néztünk szembe minden nap kihívásával, a szórakozással. Ha egy csoport ennyi időt tölt együtt, elkerülhetetlenül kötődni kezdenek egymáshoz a tagok. Az érzelmeket nem lehet kizárni. Az első napokon még mindenki keresgél, ki az, akivel kiegészítik egymást. Aztán amint megvan, egyre több időt töltenek együtt. Ahogy mi is tettük. Óhatatlanul megkedveltük egymást. Nem is akartunk arra gondolni, hogy pár napon belül elutaznak s mindennek vége lesz. Szerettük egymás társaságát. Lehettünk bármilyen fáradtak vagy álmosak, ott voltunk egymásnak. Még a nyelvi különbségek sem jelentettek akadályt.

Aztán eljött az utolsó nap. A legszomorúbb. Előző este még mindenki vidám volt. Ma meg látni lehetett az emberek arcán és szemében, hogy szomorúak. Nehéz elengedni egymást. Éppen megismerkedtünk valamennyire, a felszínt kapargatva. Egyre kiváncsibbak lettünk a másik gondolataira, érzéseire. Érdekessé vált az unalmas. De  máris búcsút kell inteni egymásnak. Ott állunk mindannyian egy kört alkotva, egymás kezét fogva, elmondva, miért vagyunk hálásak az elmúlt napok kapcsán. Majd sorba vesszük a vendégeket s megpróbálunk egy-egy kedves gondolatot a fülükbe súgni, miközben erőteljesen átöleljük őket. A busz mellett állunk és nekik integetünk. Tudjuk, leghamarabb egy év múlva találkozhatunk. És ez elszomorít. Ismét végtelen hosszúnak tűnik az a 365 nap. Ahogy tavaly meg azelőtt is. Ahogy az ifjúsági lelkésznő mondta, nyáron és ősszel még intenzíven tartjuk a kapcsolatot, aztán a hosszú és hideg tél meggyengíti azt. De jönni fog a tavasz s hozza magával a nyár illatát, az újra találkozás lehetőségét.

Szerencsésnek érzem magam miattuk. Mert inspirálnak, mérhettlen szeretetet adnak és példaképként szolgálnak. Mégis, a búcsúzás mindig elgondolkodtat. Van értelme ezt fenntartani, ha egy évben csak egyszer tudunk találkozni? A válasz mindig egyforma: igen! Megváltoztatták az életem. Úgy érzem, értéksebb vagyok amióta ismerem őket. S évről-évre bővül az ismerősök száma. Bár nehéz ilyen távolságból fenntartani a kapcsolatot, soha, semmiért nem szakítanám meg. Mert az egész évi képernyőn keresztüli beszélgetésekért kárpótól az a pár nap, a végtelen ölelések, a közös nevetések, bulizások.

Fájdalmas így elköszönni. De annál jobban értékelem az együtt töltött pillanatokat. Az emlékek örökre megmaradnak és összekötnek bennünket. Így kell erre tekinteni.

Az amerikai testvérgyülekezet fogadására készül a baróti unitárius egyházközség

Hosszú hónapok óta tart a szervezés a baróti unitárius egyházközségben. A summiti (New Jersey) testvéregyházközség tagjainak látogatására készültek. Idén (ma éjjel érkeznek) 19 fős csoport látogat el Barótra, köztük fiatalok és idősebbek egyaránt. Tíz napot fognak itt tölteni, amely alatt a hangsúly barátságok, ismeretségek alapításán, azok elmélyítésén lesz. A másfél hét alatt változatos lesz a program, ellátogatnak majd Brassóba, a Transzfogarasra, a Szent Anna-tóhoz, Parajdra, illetve a legelső napon a várost és környékét fedezik fel. Vasárnap, augusztus 3-án 11 órától ünnepi istentiszteletet tart Emilie Boggis summiti lelkésznő, délután 4 órától pedig kerti fogadásra kerül sor a templom udvarán, amely alkalommal a 24 éves testvérkapcsolatot ünneplik, helyi tánccsoportok valamint a Transylmania együttes színesítik a délutánt. Minden unitárius illetve vegyes családot szeretettel várnak erre az eseményre. 

Selfie

Hihetetlen gyorsasággal terjedt el a köznyelvben és lett 2013-ban az év szava a selfie. Egy ausztrál fórumon használta először egy önmagáról készített fotót feltöltő internetező. De mi is az a selfie? Kérdezem mindazok nevében, akik „le vannak maradva”. A selfie a szókém meghatározása szerint fényképezőgéppel készített önarcképet jelent, kivált olyat, amelyet valamilyen közösségi portálon  szándékozik posztolni  a készítője. A mai napon ez nem egészen helytálló, hiszen egyre több olyan okostelefon jelenik meg a piacon, amelynek előlapján is van kamera s ez által még könnyebbé válik a folyamat. Hányszor láttam már a telefonnak bőszen mosolygó vagy kacérkodó lányokat! Hogy majd az instagrammon -egy közösségi hálózat, amely okostelefonon történő fényképek és rövid videók megosztásán alapul.- ilyen vagy olyan filterrel felismerhetetlenné tegyék a képet aztán mehet is a világhálóra.

Többféle selfie létezik. Szinte minden gondolatunkat vagy mérföldköveinket meg tudjuk osztani egy selfie által. Van a jóreggelt selfie, aztán az étteremben ebédelek vagy kávézok selfie, edzőteremben vagyok selfie, kocsikázunk selfie, vásárolunk selfie, nyaralunk selfie, dolgozok selfie, bejutottam az egyetemre selfie, lediplomáztam selfie, és a többi. Én még emlékszem arra a végtelen távolságnak tűnő időre, amikor gyerekkoromban fényképészt (Béla bácsi) hívtak a szüleim egy.egy születésnapra, vagy egyéb fontos esemény megörökítéséért. Amikor a fénykép papíron volt és fekete-fehér. Amikor ünneplő ruhába öltöztettek bennünket, szépen megfésültek s nagyon kellett koncentrálnunk, hogy ne pillantsunk a vaku fényére, mert nem volt végtelen lehetőség újra próbálkozni. Vagy amikor a nyaralásról egyetlen csoportképpel tértünk haza s azóta is nagy becsben tartjuk. Mintha megfogták volna a pillanatot azok a képek. Ma mindez sokkal egyszerűbb s ezáltal, legalábbis szerintem, sokat vesztett értékéből. Hiszen sokszor azt se tudjuk egy-egy selfi hol készült. Ha csak külön le nem jegyezzük.

Mindez arra utal, hogy a világ rohamosan fejlődik. Fel van gyorsulva már minden. Akkoriban napokig telt, mire az elkészült képet kezünkbe vehettünk, óvatosan persze, tiszta kézzel. Ma pillanatok alatt nem csak elkészül, de közzé is tudjuk tenni egy-egy közösségi hálón, majd várhatjuk a visszajelzéseket. Nem tudom, talán csak én gondolom úgy, hogy értékesebb egy előhívott kép, ami emlékeket elevenít meg, mint egy mindennapos selfie. Talán csak velem történik meg, hogy a Cd-re kiírt képeimet nem tudom visszanézni, mert azok megkarcolódtak, ezért, ha olyan kedvemben vagyok, előveszem a régi albumokat, a nagymamám által a téli tájat ábrázoló Alpin csokoládésdobozba gyűjtögetett képeket s azokat nézegetem nosztalgiázva a régi időkről. 

Filmek – avagy a párhuzamos valóság?

Nyár van. Vakáció. Szerencsésebb esetben süt a nap, nagy a hőség. Máskor viszont napokon keresztül esik az eső. Mit tesz ilyenkor a házba beszorult ember? Hát amit amúgy is, csak esténként, filmet néz vagy sorozatot. Órákon keresztül bámulja a képernyőt. De miért is nézünk filmeket, sorozatot, extrém esetben valóság-showkat?

Vannak, akik egy fárasztó, átdolgozott nap után így vezetik le a feszültséget. Mások pedig menekülnek valamilyen valóság elől, ami túl szomorú, vagy egyhangú, ezért könnyebbé teszik az elviselést egy komédiával, vagy drámával, akár horrorral. Mindegy. A lényeg csak annyi, hogy amíg a képernyőt bámulják másfél-két órán keresztül, addig se kell szembenézni a valósággal. A sorozatok nézése is jó gyógyír ilyesfajta problémákra. A néző beleélheti magát a karakter helyzetébe, gondolkodik, hogyan oldhatná meg a semmiből hírtelen felmerülő problémákat, a napi váratlan fordulatok meglepik, odatapasztják a nézőt a képernyőhöz. Függőséget okoznak. Mert tudnunk kell, mi fog történni a következő részben. Egy rész megnézése után nem állhatunk le, hisz csak 20-40 percig tart. S biza megtörténik, hogy órákat, de akár éjjeleket töltünk a képernyő előtt, elszigetelve magunkat az emberektől és az alvástól. Amikor idegesek vagyunk, unatkozunk, szomorkodunk, honvágyunk van, hiányzik valaki, vagy épp képtelenek vagyunk meghozni egy fontos döntést, mi sem egyszerűbb, mint leülni a televízió vagy számítógép elé, elindítani egy részt a kedvenc sorozatból, vagy keresni egy jónak ígérkező filmet. Sokan előbb megnézik hány pontot adtak rá az értékelők s aszerint döntenek. A baj csak az, hogy a film lejár, mi meg visszatoppanunk a valóságba, ami egyáltalán nem hasonlít egyik filmhez sem. Itt is fontos a mértéktartás, mint az életben általában. Nem szabad túlzásokba esni. Napi egy rész, egy film belefér. De ennél nem több. Mert megtörténhet, hogy miközben a karakterek életét éljük, eltávolodunk a barátainktól, a saját életünktől.

Volt olyan időszak az életemben, amikor mindent megtettem, hogy ne kelljen gondolkodnom, filmet, sorozatot néztem, olvastam, a neten szörföltem. Bármit, csak a szobából ne kelljen kimenni, az élettel ne kelljen szembenézni. S amikor valamiért mégis muszáj volt elszakadnom a képernyőtől vagy a könyvtől, alig vártam, hogy visszakerüljek, kényelmetlenül éreztem magam az emberek közt. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy azok a problémák, amelyekkel nem akartam szembenézni, megvártak. Bármennyire is tagadtam a létezésüket. Az esős napokon azzal nyugtattam magam, hogy úgysincs mi egyebet csinálni. Pedig lett volna. Ilyen esetekben ne féljünk a barátainkhoz fordulni. Ha nem is tudnak segíteni, de legalább meghallgatnak s azzal is könnyebb lesz nekünk.

Mit akarok ezzel az egésszel mondani? Azt, hogy egyáltalán nem vagyok a filmek, a fikció ellen. Igenis vannak esetek, amikor helytálló megnézni egy filmet. De figyeljünk oda a mértéktartásra. Sőt, ha összehívunk pár ismerőst, vagy moziba megyünk, biztos jobban telik majd, hisz ki lehet beszélni a történteket. Csak ne essünk át a ló túloldalára…

Bardocz Andrea