Változik a világ

Eddig példátlan események határozzák meg az erdélyi magyarok mindennapjait. Vasárnap este kiderült, többségben az urnákhoz járuló magyarok szavazták meg a szász Klaus Johannis-t Románia elnökévé. A másik esemény sokkal inkább a bulvár kategóriába illik bele, először a valóságshow-k történetében, erdélyi (erdővidéki) résztvevője van a Big Brother-szerű magyar valóságshownak. 

Akartuk, hogy Johannis kerüljön a cotroceni palotába. Ezért meg is tettünk minden tőlünk telhetőt, rekordszámban mentünk el szavazni, Kovászna megyében a szavazásra jogosultak 49,87 százaléka. Olyanok is, akik az első fordulóban nem, olyanok is, akik már régen nem. Foggal-körömmel ragaszkodtunk a szász jelölthöz. Két hete, de intenzívebben a választás előtti pár napban kezdődött meg a kampányolás a legnépszerűbb közösségi portálon, ahol egymást követték a Johannist hirdető profilképek, posztok. Viták kerekedtek kommentek formájában. Egyszeriben mindenki nagyon értett a politikához és állította, az ő döntése a helyes. A választás napján még jobban elharapódzott a dolog az interneten, egymást követték a „Már szavaztam a romániai elnökválasztás második fordulóján” bejegyzések, amiket a népszerű közösségi portál tett lehetővé egyetlen kattintással. Sokkal gyakoribbak voltak a szavazásra bíztató bejegyzések, ezzel is megpróbálván a fiatalok figyelmét felhívni állampolgári jogukra. Volt is látszatja, nem feltétlenül az internetet ellepő felhívásoknak, sokkal inkább a változtatni akarásnak, hiszen szokatlanul magas számban szavaztak a fiatalok. Habár az országos, hatvan százalék feletti részvételtől messze elmarad Kovászna megye, mégis, felénk ez az arány is figyelemfelkeltő. Változtatni akarunk! Az, hogy a remélt jobb jövő megvalósul-e az új elnök decemberi hatalomra lépésével, nem tudhatjuk. De ami rajtunk állt, megtettük. A pesszimisták állítják, semmi nem fog változni, s ha igen, akkor is csak rosszabbra fordul. Ne legyen igazuk. Reméljük, hogy Nagyszeben volt polgármester beváltja a hozzá fűzött reményeket.

Nem fogadták az erdővidékiek kitörő örömmel a hírt, hogy a baróti születésű Kosza Edina bekerült az Rtl Klub valóságshowjába. Vannak, akik attól tartanak, a hírhedt csatorna megpróbálja lejáratni a lányt s vele együtt vidékünket. Mások viszont állítják, a műsort nem érdekli a szereplők származása, sokkal inkább a különböző impulzusokra való reakciójuk, hogyan viselik a bezártságot. Egy kisebb csoport lelkesen támogatja az erdővidéki lányt, aki álmait ment megvalósítani. Elmondása szerint nem feltétlenül a főnyereményért játszik, sokkal inkább egy normális élet megteremtésének első lépéseként tekint a műsorra. Olyan életre vágyik, amiben nem kell minden kis semmiségért naponta megküzdenie. Egyelőre szimpatikusan indított, egy kedves, küzdeni képes, erős lányt láthattunk a kisfilmekben. Edina hétfő este költözött be a luxusvillába. 

Visszatérő múlt

Mindig úgy gondoljuk, hogy a múlt a múlt, azt. ha lezártuk, már nem számíthatunk arra, hogy újraélünk egy érzést vagy eseményt. Viszont az élet néha meglep és a múltból feltűnik egy személy, egy emlék, egy dal. Ilyenkor, mintha hullámvasútra ülnénk, ami egy pillanat alatt repít vissza a múltba. Újra azzá a személlyé válunk, aki évekkel ezelőtt voltunk. Meglepődve vesszük tudomásul, hogy hiába telt el az a sok idő, amióta nem láttuk a másik személyt, kapcsolatunk ugyanolyan szoros, esetleg felületes maradt. Semmi nem változott. Engem nemrégiben az egyik volt egyetemi tanárom hívott fel. Öröm volt hallani a hangját és tudni, emlékszik rám, nem felejtett el, pedig több száz diákot tanított azóta. Szégyellve mondtam el neki, milyen nehezen boldogulok a nagybetűs életben. Pedig a tanulásban mindig ügyes voltam. Ez is bizonyítja, nem elég az iskolai leckét tanulni, az életből is tanulni kell néha. Szóval egész nap mosolyogtam és mindenkinek elmeséltem, hogy milyen jó volt újra beszélni a tanárommal. Azt is elmondtam, hogyan éreztem magam, mintha ismét egyetemista lennék. Aznap sokat gondoltam életem azon időszakára és rájöttem, olyan dolgok miatt aggódtam folyton, amikért felesleges volt. Mindig megpróbáltam kihozni magamból a maximumot, de van látszatja? Nincs! Úgy érzem, jobban is kihasználhattam volna azokat az éveket. Egyetlen telefonhívás elég volt ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a döntéseimet. De múlton változtatni nem lehet. Hiába szeretnénk sokszor visszamenni és másképp cselekedni, egyebet mondani, vagy inkább hallgatni. Néha jót tesz egy-egy ilyen visszapillantás, találkozás, beszélgetés egy régi ismerőssel, ami felnyitja a szemünket. Szembeállít régebbi önmagunkkal, aki legtöbb esetben fejét csóválja jelenlegi önmagunkon és helyzetünkön. Arcunkba nyomja a régi lelkesedést, a soha el nem ért s talán már elfelejtett célokat. Felébred bennünk az oly régóta szunnyadó remény. Energiával tölt fel. Elhatározzuk, hogy mától minden másképp lesz. De nem lesz. Egyik napról a másikra nem tudjuk megváltoztatni életünket. Meg tudjuk viszont változtatni egy részét. Egyetlen picike rész, ami majd elindít a változás útján. Vissza akarjuk kapni régi önmagunkat, a fiatalt, a reményteljest, az álmodozót, a tervezgetőt, a szerelmeset, a vidámat, a tenni akarót. Azon morfondírozunk, hogyan élhettünk eddig így, hogyan kerültünk a jelenlegi állapotunkba. Már nem elég mindaz, amit eddig annak hittünk. Már nem elégszünk meg az átlagossal, a majdnemmel. Tervet készítünk, ezúttal hosszú távra s megfogadjuk, hogy követni fogjuk, mert idővel eljuttat oda, ahol igazából lennünk kellene.

Szeretem az ilyen találkozásokat, még akkor is, ha ijesztő ráeszmélni, mivé lettem. Újra látni a régi céljaimat, az ambíciót, és persze a múltból feltűnt ismerős sikereit, erőt ad többet tenni, jobbá lenni. Néha szükség van arra, hogy szembetaláljuk magunkat a múltunkkal. Szükség van arra, hogy megkérdőjelezzük döntéseinket. Szükség van arra, hogy valaki fénnyel árassza el sötétségünket és, ha kell, két lábbal rugódjon ki a jól megszokott komfortzónánkból. Ezek a figyelmeztetések mindig éppen akkor jönnek, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk, amikor életünk hullámvasútja már jó ideje csak lefele tart s már szinte remény sincs arra, hogy irányt váltson. 

Mindennapi problémáink (folytatás)

Pár hete már volt egy írásom ezzel a címmel, amiben a kóbor kutyák problémájáról a helytelen kiírásokra tértem át egy százhúsz fokos kanyarral. Nos, ez alkalommal ismét egy olyan témát kívánok érinteni, ami sokakat érinthet. Vasárnap reggel, ahogy a család készült a templomba, apám valami furcsaságot vett észre a fürdőszoba ablakon kinézve. Eltűnt az alatta levő szennyvíztároló fedele. Szóval a szegénység már annyira elharapódzott a környéken, hogy egyesek az éjjel leple alatt mások magántulajdonát lopkodják, hogy meglegyen a napi betevő kenyér (rosszabb esetben cigaretta). Mindennapi eset, legyinthetnénk rá, hisz kitől nem loptak már el valamit? Igen ám, de amikor az áldozat a rendőrségtől nagyjából ötven méterre lakik, az egyes zónában (amiért évi ezerkétszáz lej adót nyög ki), akkor megdöbbenünk. Vasból volt az a fedél, amiért kaphatnak pár jó lejt a tolvajok. Rákoson fordult elő, hogy szintén az éjjel leple alatt furakodtak be egy idősebb néni udvarára, hogy ellopják szárítókötelét, ami, ahogy utóbb kiderült, rezet tartalmazott. Én már igazán nem csodálkoznék azon se, ha az ilyen éjjeli surranók egyszer a kaput akasztanák le s mennének el boldogan vele, anélkül, hogy az bárkinek feltűnne. Kérdezhetik álmélkodva, hogy nem vettük észre, hogy az ablak alatt mi történik. Az utca őrzői (a kóbor kutyasereg) ugattak, de ez minden éjjel így van, szinte fel sem tűnik, megszoktuk. Anyám viccesen azt mondta olyan, mintha esztenán laknánk, annyi a kutya körülöttünk. Panaszkodva mesélte az egyik nap, hogy reggel, amikor munkába indult, az út szélén álló autót kilenc (!) darab kóbor eb vette körbe. Ő körülnézett, hátha jön valaki, aki kisegíti a bajból. Persze nem jött senki. Így ő felvett egy követ s azt közéjük dobva oszlatta el a sereget.  

Napról-napra csalódnunk kell ebben a városban. Én pozitív energiákkal tele jöttem haza annak idején. Hiányzott ez az elmaradott táj, vágytam a csendre. Csakhogy nem azt kaptam, amire számítottam. Csend esetleg nap közben van, amikor a négylábúak a napon alszanak. Éjjel viszont bandaharcok folynak. A város utcái fel vannak túrva, gyalog is alig lehet közlekedni s hiába kérnek türelmet tőlem, mert jártam nagyvárosban, láttam ott milyen sebességgel dolgoznak. Itt a piac utcában egy hónapig dolgoztak száz méteren. Ennyi idő alatt Váradon hidat építenek, több kilométer utat javítanak (nem foldozással, aszfaltozással), amit majd rendben is tartanak s rendszeresen újra festenek (nem olyan festékkel, amit az első eső elmos). Valahogy ott s bárhol máshol minden jobban működik, mint Baróton és környékén. Gyakran olvashatunk az újságok hasábjain a kóbor kutyák gondjáról (ami inkább a lakósság gondja, hiszen az ebek jól elvannak, köszönik szépen), mégse történik semmi. A két évvel ezelőtti kampány egyik fő ígérete egy kutyamenhely létesítése volt. Most, két és fél évvel később, azon a területen orosz piac működik. Igencsak jól haladunk a cél felé. Aztán a rendes adófizető polgár elvárná, hogy valamit kapjon is a pénzéért cserébe. Hiába lakunk az egyes zónában, hiába fizetünk akkora adót, amit a vidéki tíz év alatt, semmi látszatja. Olyan, mintha kidobnánk azt a pénzt. De mi történik azokkal, akik nem fizetik ki az adót?

A szegénység kérdésére visszatérve, köztudott, hogy Erdővidék a legszegényebb vidék Erdélyben. A helyzet egyre csak romlik s nincs kilátás jobb jövőre. A nép nem él, hanem csak túlél. Egyik hónapról a másikra. Gyűjtögetjük a számlákat, aztán fizetés napján szaladunk velük a postára, kifizetjük s egy hét múlva már érkezik a következő adag. Azt senki nem kérdezi meg, hogyan osztja be az ember azt a hétszáz lejecskét, hogy a számlákon kívül esetleg ételre is jusson. Ennyi van, ezzel kell beérni. S ha nem elég, éhezünk vagy, rosszabb esetben kölcsönkérünk, esetleg lopunk, ha már nagyon a türelmünk végét járjuk. Baj van, nem csak Köpecen, hanem egész Erdővidéken!

Idősek vasárnapja a baróti unitárius egyházközségben

Múlt vasárnap az unitárius egyházközségben az istentisztelet az idősek tisztelet, becsülete körül forgott. Kiss Alpár tiszteletes a 71-ik zsoltár 5-9 versei alapján tartotta meg szószéki szolgálatát, kiemelve a következő sorokat: „Öregkoromba se vess el engem, ha elfogy az erőn, ne hagyj el!”. Elmondta, 1991-ben az ENSZ-közgyűlés október elsejét az idősek világnapjává nyilvánította, és azóta minden évben ezen a napon ünneplik a szépkorú embereket. Az istentisztelet végén felolvasta Bródy János Filléres emlékeim című dalának szövegét. Ezután az ifjúság köszöntötte a szép számban megjelent időseket, akik annak ellenére eleget tettek a meghívásnak, hogy már nehezen mozognak. A bardoci Farkas Laura szintetizátorral kísért énekkel, Demeter Ágnes és Bogyor Hajnal szavalatukkal tették színesebbé a délelőttöt, valamint Bogyor Izabella lejátszotta Óbecsei István Szeressétek az öregeket című versét, zenés-képes videó formájában. Demeter Mária, a nőszövetség elnöke röviden köszöntötte a megjelent időseket, akiknek egy-egy szál virágot adott ajándékba a nőszövetség nevében, megbecsülésük és tiszteletük jeléül. Beszédében kiemelte Isten ötödik parancsolatát „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj ezen a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked!”. Az ünnepi köszöntők után szeretetvendégség vette kezdetét. Szervezők: a baróti unitárius nőszövetség és az egyház ifjai. 

Zene az kell...

Életünket végigkíséri a zene. Már  az anyaméhben is halljuk, aztán születésünktől fogva halálunkig mellettünk van. Nézzük csak, az újszülött, nyűgös kisbabát az anyuka dúdolgatással, énekléssel próbálja vigasztalni. Amikor ünneplünk, zenével tesszük, például keresztelő, konfirmálás, ballagás, esküvő alkalmával stb. Zenét hallgatunk, ha jó kedvünk van s akkor is, ha rossz, ha lelkiismeret furdalásunk van vagy jó napunk volt, ha megismertünk valakit, ha elvesztettünk valakit, ha szerelmesek vagyunk vagy ha összetörik szívünket, ha honvágyunk van. A zene mindig jelen van életünkben. Eszembe jut az az étolaj reklám a televízióban, ahol ugyanígy felsorolják az élet fontosabb mozzanatait, azt ecsetelve, hogy ezekben a helyzetekben eszünk és az étolajjal elkészített ételek megkoronázzák a pillanatokat. Szerintem a zene is hasonló karakterrel bír. Sokféle műfaj létezik, klasszikus, rock, pop, indie, népi stb. Ahogy haladunk előre a korban, úgy változik a zenei ízlésünk is. Lehet, hogy gyerekkorunkban szívesen hallgattunk Micimackóról dalokat, később viszont kinyílt előttünk a világ és mindent kipróbáltunk, szerettük már a pop-ot, a rock-ot, a drum&bass-t s a dubstep-et, végül benőtt a fejünk lágya s megláttuk a klasszikus zene szépségét is. Persze mindig szívesen pillantunk vissza a tinédzserkorba egy-egy régi dal meghallgatásával. Az életünk mindenik szakaszában van egy kedvenc dalunk, amit ha meghallunk, szívből ordítjuk a sorokat, mert jelent valamit számunkra, kötjük valamilyen élményhez. Azt mondják, az ember kedvenc dala sokat elárul róla, hiszen gyakran megfogalmazódnak bennünk olyan érzések, amiket amúgy nem adunk ki magunkból. Régen nem értettem az angol nyelvű dalok szövegét. De ez nem volt gond számomra. Szerettem énekelni, megtanultam a szöveget. Aztán lassanként, ahogy egyre jobban tudtam angolul, értelmet nyertek a sorok. Visszahallgatva rájöttem, egy-egy dal nem is azt jelenti, amire gondoltam. Hasonlóképpen voltam a kedvenc együttesem, az RBD dalaival is. Ők ugyanis spanyolul énekeltek. Imádtam hallgatni őket, értettem is egy-két szór soronként, aztán összekötve a videóklippel, kitaláltam, mit jelenthet. Nem fontos mindig érteni a szöveget. Érezni kell a dalt. Érzésekhez, eseményekhez, történetekhez, emberekhez kötjük a dalokat. S amikor újra hallunk egy ilyent, felelevenednek bennünk az emlékek. Még mindig elszorul a szívem, ha meghallok egy Amerikában megismert dalt vagy egyet, amit az egyetemen szerettem meg, esetleg egy kiránduláson.

Szeretünk zenét hallgatni, ezt tanúsítják a milliós példányszámú lemezeladások és letöltések is. Sikeressé teszünk énekeseket, együtteseket, akik képesek érzéseket kelteni bennünk. Koncertekre járunk, gyakran hónapokig gyűjtögetjük nehezen megkeresett pénzünket, hogy elmehessünk kedvenc énekesünk előadására. Mert szeretjük a zenét. 

Második konfirmándus találkozó Baróton

 A Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör, a baróti Unitárius Egyházközség és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) második alkalommal szervezte meg a konfirmándusok találkozóját szombaton, október 11-én.

Az Alsórákosról, Olthévíz, Nagyajta, Felsőrákosról, Ürmösről, Vargyasról, Sepsiszentgyörgyről, Kálnokról, Kökösről és Barótról érkező mintegy negyven ifjú a délelőttöt ismerkedéssel, az unitarizmushoz kapcsolódó játékokkal töltötték az ODFIE képviselőinek vezetésével. Török István, a Háromszék-Felsőfehér Körének esperese elmondása alapján a rendezvény célja változatlan a tavalyihoz képest „Az egy évben és egy meghatározott földrajzi területen élő, hasonló gondolkodású, hasonló korú gyerekeknek a találkozója. Ne csak tudjanak egymásról, hanem legalább egy napi kontaktus legyen, ez lehet akár majdani barátság, együttműködési lehetőség kezdete”. Mivel ezek az ifjak idén konfirmáltak, elérkeztek az egyleti élethez való csatlakozásnak a mérföldkövéhez. Az esemény egyik fő célja az unitárius ifjúsági egylet ablakán való betekintés – állítja Gergely Noémi, az ODFIE (Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) alelnöke. „Az ODFIE az unitárius ifjúságot kívánja szervezett egységbe tömöríteni, azzal a céllal, hogy segítse őket vallásosságuk megélésében, irányítsa értékteremtő munkájukat, képviselje őket a társadalomban, lehetőséget teremtsen egészséges lelki, szellemi, művelődési, nevelési, szociális, környezetvédelmi, sport- és más szabadidős tevékenységekre. Tagjai lehetnek nem unitárius fiatalok is, akik célkitűzéseit elfogadják és alapelveivel egyetértenek” – vallják magukról. „Ha semmi más nem történik, minthogy ezek a gyermekek egymást látták, egymást érezték, akkor az teljesen rendjén van. Ha egy sem csatlakozik az egylethez rögtön, akkor sem mondom azt, hogy ez egy kudarc volt. Ez a találkozó önmagáért van, önmagában megérte. Ez egy indíttatás, nem is kívánjuk mérni, hogy milyen utóhatása lesz, de visszajelzései jók vannak” – világosított fel az esperes. Szeretnék, ha ezek az ifjak az egyházi életre nem kötelezettségként tekintenének, hanem jószívvel vennének részt benne és aktív tagjai lennének, mivel sajnos megifgyelhető a konfirmálás utáni kimaradás.

Az ODFIE vezetői által tartott csapatösszerázó játékok sikereseknek bizonyultak, hiszen jó hangulat uralkodott a nap folyamán, nyíltak voltak egymással, s bár reggel még mindenki a saját társaihoz ragaszkodott, később teljesen feloszlottak ezek a csoportok, új barátságok születtek. Szüneteken már megfigyelhető volt, ahogyan keveredtek a gyermekek és felszabadultak egymás társaságában – ecsetelte Kendi Róbert. Kora délután Andrási Benedek a székelykeresztúri Berde Mózes unitárius gimnázium aligazgatója tartott vetítettképes bemutatót. „Tekintettel arra, hogy a háromszéki egyházkörből is szoktak lenni diákjaink, a cél elsősorban az iskola iránti érdeklődés felkeltése volt és bemutatni azt az intézményt, ahol elég sok háromszéki végzett, a névadónk is háromszéki tulajdonképpen”. Ezek a konfirmándus ifjak a nyári konfirmándus tábor ideje alatt már megismerkedtek a keresztúri iskolával, a bemutató egyfajta megerősítés kívánt lenni, hogy majd az iskolaválasztáskor ezt a lehetőséget is vegyék figyelembe. A bemutatót követően közös ebéddel zárták a napot. Az esemény támogatója Kovászna Megye Tanácsa.

Az Erdővidéki Kupa futóverseny margójára

Múlt szombaton rendezték meg a majdnem háromszáz diákot megmozgató Eredővidéki Kupa futóverseny negyvenegyedik kiadását. Ez alkalommal elmaradt a pompa, ami a múlt évi kerek évforduló apropóján volt jelen. A verseny a szokásos módon zajlott, korán reggel érkeztek meg a diákok nemcsak Barótról, de a környező falvakból is. Egy rövid eligazítás után lesétáltak a kiindulóponthoz, majd egymás után hallottuk a hangos és éles startot jelző füttyöt, majd gyerekek és nagyobbak troppoltak a város végétől a központ felé, ki az „Új soron” és körbe az iskolapályán, befutva a célba. Díjazás, tombolahúzás, minden a megszokott kerékvágásban. Ami nekem szokatlannak tűnt, az, ahogy Máté Sándor tanár úr rosszallva mondta be a befutók alacsonynak vélt számát (296), mondván „voltunk már nyolcszázan is”. Igen ám, de akkoriban, ahogy én emlékszem, a tanárok mind részt vettek a versenyen, nem csak mint szervezők. Volt egy bizonyos Open kategória, amiben bárki részt vehetett, amit legikább a tanárok képviseltek. Hát, ez idén kicsit másképp alakult. Egyedül Aczél Attila tanár láttam befutni a célba. Talán a legjobb mód a gyerekek motiválására, az, ha a tanárok is részt vesznek a versenyen, hiszen másfél kilométer megtétele nem lehet teljesíthetetlen kihívás azoknak, akiknek hivatásuk a sport. A tombolatárgyaktól sem voltam elragadtatva. Feles és dobozos kóla, egy tábla csokoládé, szárított, ízesített kenyérkockák (Kubeti), nem tűnnek a legegészségesebb eledeleknek. Egy ilyen megmozdulás, ami a vidék gyerekeinek többségét hívja szaladni, az egészséges életmódot hivatott reklámozni, nem az egészségtelent. A gyerekek persze boldogan vették át az ajándékokat. Szerencsém volt hallani egy beszélgetést az egyik diák és az egyik szervező között. A kisfiú izgatottan magyarázta a tanárnak, hogy mennyire szeretné megnyerni az egyik kólát. Erre a tanár azt ecsetelte, hogy kólát lehet venni két lejjel, de biciklit (a nagy díj) nem. Aztán viccesen azt kérdezte, hogy ha megnyeri a biciklit (a gyerek), hajlandó lenne elcserélni egy kólára. A gyerek mély gondolkodásba esett, aztán nevetve vágta rá, hogy nem. Milyen igaza van! Hiszen a bicikli, a legtöbb tombolanyereménnyel ellentétben az egészséges életmódra próbál nevelni.