Múlt vasárnap került sor az éves beszámolóra és a
vezetőség háromévenkénti újraválasztására a baróti unitárius egyházközségben.
Az istentiszteletet követően Kiss Alpár lelkész számokban fejezte ki az elmúlt
év történéseit, mégpedig: 4 keresztelő (2 fiú, 2 lány), 4 házasságkötés, 4
temetés (2 férfi, 2 nő), 6 konfirmáló (4 fiú, 2 lány). Kiköltözött 9 személy,
beköltözött 1. Összesen 574 hívet számlál az egyház jelenleg, amelyből 125 nem
fizetett egyházi adót a múlt évre. Az elmúlt év legfontosabb eredménye a járdák
felújítása, amelyhez alsórákosi köveket használtak 230 négyzetméteren. A
tiszteletes köszönetet mondott mindazoknak, akik önkéntes munkájukkal
hozzájárultak a felújításhoz. Elmondta, a munkálat anyagi hátterét több
megnyert pályázat, a hívek, és az amerikai testvéregyház adománya biztosította.
Egy másik fontos esemény a 19 fős (12 ifjú és 7 felnőtt) amerikai csoport
látogatása volt a summiti testvéregyházközségtől, „ami felejthetetlen élmény
marad minkét résznek”. A tiszteletes megjegyezte, hogy az ifjúsági egylet
működése rendszeres. Megköszönte a nőszövetség tevékenységét. Huszonöt fős
csoport látogatott Dévára, akik részt vettek a Dávid Ferenc emlékzarándoklaton.
Az idei tervek között szerepel egy 8-12 tagú csoport látogatása Summitból október
végén. Látogatásuk elsődleges célja, hogy részt vegyenek a Hallottak napi
gyertyagyújtáson a vendéglátó családokkal, illetve a dévai emlékzarándoklaton
egy héttel később. A beszámoló után sor került a keblitanács és keblivezetőség
újraválasztására az elkövetkezendő 3 évre. A vezetőségnek összesen 27 tagja
van, akik közül négyet frissen választottak: Bogyor Attila, Demeter Mária
(a nőszövetség elnöke), Papuc Róbert
és Zsombori Csaba. A gondnoki és
pénztáros szerepét újabb három évre Fazakas László illetve Egyed Anna fogják
betölteni. Demeter Zoltánt jegyzőnek választották. A nőszövetség immár egy éves
tevékenységéről Demeter Mária, elnök számolt be, felsorolva az általuk
szervezett eseményeket: farsangi szeretetvendégség, nőnap, Bogyor Katalin írországi
útjáról való vetítése, Háromszék-Felsőfehéri egyházkör nőszövetségi közgyűlésén
való részvétel, UNOSZ (Unitárius Nők Országos Szövetsége) konferencián való
részvétel, őszi termésekkel díszítették a templomot, idősek vasárnapja,
animációs világnap, gyűjtés a Lókodi Öregotthon lakói számára.
2015. március 2., hétfő
Kérj és megadatik
Pár hete az egyik kereskedelmi rádió reggeli
műsorát hallgatva megütötte a fülemet a következő mondat: „Néma gyermeknek az
anyja se látja a fától az erdőt”. A műsorvezető viccesen összevont két
közmondást egy szituáció jobb megértetése céljából. Egyrészt megbotránkoztam, hogyan és miért így
fejezte ki magát. Másrészt viszont elismertem, a humoros beszólás jó kedéllyel
látott el a nap hátralevő részére. Mindazonáltal elgondolkodtam. Ha nem mondjuk
ki, mit akarunk, soha nem kaphatjuk meg. Ha nem fogalmazzuk meg, mire vágyunk,
hiába várjuk Istentől, az univerzumtól vagy a sorstól (nevezzük bárhogy), hogy
megadja nekünk. A bibliában is azt olvashatjuk, hogy: „Jézus azt mondja, keress
és találj, kérj és megadatik neked, kopogtass és az ajtók feltárulnak
előtted…”. Rhonda Byrne A Titok című könyvében szintén szó van arról, hogy ha
huzamosabb ideig kérünk, vágyakozunk valamire, megkaphatjuk azt, hetek,
hónapok, akár évek múltán, amikor már meg is feledkeztünk vágyunkról.
Fiatal korom ellenére minderre már magam is
rájöttem. Pár éve mindennél jobban vágytam egy fényképezőgépre. Kértem a
szüleimet, a nagymamámat, vegyék meg nekem a kiszemelt gépet. Hetek, hónapok
teltek el és én nem kaptam meg. Aztán érkezett egy elektronikai cikkeket
tartalmazó katalógus a postával. Megtaláltam benne a kiszemelt fényképezőgépet.
Kivágtam, és úgy tettem, mintha igazi lenne. Mosolyt csalt az arcomra a
játékom. Hiába volt az csak egy darab papír, én mégis úgy örültem neki, mintha az
óhajtott tárgy lenne. Minden nap elővettem kicsit, babráltam, aztán eltettem a
fiókba. Elérkezett a karácsony és izgatottan bontottam az ajándékaimat. A kis
gép nem volt köztük. Csalódtam kissé, de nem adtam fel a reményt. És pár nappal
karácsony után, teljesült az álmom, nagymamám megvette nekem. Boldognak kellett
volna lennem. De már nem tudtam úgy örülni neki, mint amikor először kezembe
vettem a papír mását. Hálás voltam érte. A Titok című könyvben ehhez hasonló
példákat mutatnak be. És én hiszek a módszerben. Mindössze annyi a dolgunk, hogy
letisztázzuk magunkban, mire van szükségünk, lehet az magasabb beosztás a
munkahelyen, jobb fizetés, új lakás, egy nyaklánc. Aztán gondolunk rá. Sokat.
És ezáltal bevonzzuk az életünkbe. Ennyi az egész. Ha már kimondtuk, elég, ha
csak magunknak, folyamatok indulnak be, amelyek lehetővé teszik, hogy a
kívánságunk valóra váljon.
Beszélnünk kell, ha akarunk valamit. A kisbabával
is mennyivel könnyebb az élet, amikor már el tudja mondani, mi kell neki, mi a
baja, hol fáj. Egy barátságban, párkapcsolatban is fontos megbeszélni a
felmerülő gondokat. Hiába próbáljuk meg a szőnyeg alá söpörni őket, azok idővel
megint előkerülnek. A konfliktusok, félreértések leghatékonyabb kezelése a
megbeszélés. Két felnőtt, intelligens ember képes erre. Legalábbis ezt
gondolnánk magunkról. Viszont sokszor menekülünk a gondok elől, próbáljuk
elhalasztani a megoldásukat, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Pedig
nincs. Nem létezik olyan kapcsolat, amiben ne merülnének fel problémák. Amikor
viszont mindkét fél őszintén kiteríti a kártyáit, felsorolja sérelmeit, esély
adódik a megoldásra is. Hajlamosak vagyunk legyinteni a kisebb összetűzésekre,
„majd holnapra elfelejtjük” szoktuk mondogatni. A sérelmek viszont
összeadódnak, s az olyan pici dolgok, amiken nevethetnénk, tönkre tudnak tenni
egy kapcsolatot. Egyénként is fontos szavakba önteni vágyainkat. Először
édesanyánknak, majd, ahogy növekedünk, az óvó néninek, a tanító néninek, a
játszópajtásoknak, a barátoknak, a tanároknak, rokonoknak s legfőképpen
önmagunknak. Ha saját magunknak nem tudjuk megfogalmazni, mit akarunk, ki
tudhatná helyettünk? Néha nehéz kimondani azokat a szavakat. Nehéz bevallani
magunknak, mire vágyunk, mire van szükségünk. De ha sikerül, máris van, mire
koncentrálnunk energiánkat és kérni. Ki kell mondanunk, amikor még egy
ölelésre, csókra vágyunk, még egy órára a szeretett személlyel vagy az első
randira. A másik fél talán nem figyel oda ránk eléggé. Ezért van nekünk is
szánk, hogy használjuk, kimondjuk, mit akarunk. Sokszor nem elég a mosoly, a
szemkontaktus. Erről az egyik híres sorozat egyik jelente jutott eszembe. A
Pletykafészekben (Gossip Girl) az egyik lány ezt mondta a fiúnak, akivel
szerették egymást: „Három szótag, nyolc betű… mondd ki, és a tiéd vagyok”.Nem
várhatjuk el másoktól, hogy olvassanak a gondolatainkban, még a világot
irányító ismeretlen erőstől sem, mert ők se érthetik a néma gyermek szavát.
Élet a közösségi médián túl
Mindenki hallott már az Anonim Alkoholisták
csoportjáról. Felék kevésbé elterjedt, nyugatról származó kezdeményezés, amely
keretében az alkoholfüggőséggel küzdő emberek összegyűlnek és saját
háttértörténeteiket, illetve sikereiket elmesélve segítenek egymásnak
szembenézni problémáikkal. Ehhez hasonló csoport mindenféle függőség kezelésére
kialakult, mint például a szerencsejáték-, drog-, vásárlás-, testi
kapcsolat-függőknek. Valószínűnek tartom, hogy ilyen csoport már a közösségi
portálok függőinek is létezik. A huszonegyedik század olyan új addikciót
teremtett, amiről még csak most folynak kutatások. Nos, hányan vagyunk olyanok,
akik ebbe a csoportba elmennénk és minden erőnket összeszedve állnánk fel a
körbe helyezett székek egyikéről és jelentenénk ki hangosan: „Függő vagyok.”?
Én ezt mondanám: „Facebook-függő vagyok, és egy hete tiszta”. Azóta használom
ezt a közösségi oldalt, hogy felkerültem egyetemre. Akkor elsősorban
kapcsolattartásra, azóta sokféle opcióját kiismertem. Figyeltem, hogyan
fejlődik, minden újdonságáról tudni akartam. Szívesen töltöttem fel képeket,
osztottam meg gondolataimat sorstársaimmal és kedveltem, kommentáltam az
ismerősök bejegyzéseit. Aztán történt valami, vagy lassan, idővel alakult így,
de hamarosan azt vettem észre, hogy naponta többször is bejelentkezek,
végignézem az új bejegyzéseket és szinte megszállottan figyeltem ellenségeim
minden „lépését”. A végeredmény? Minden ilyen megszállott kutatással töltött
perccel egyre rosszabbul, elégedetlenebbül, boldogtalanabbul éreztem magam.
Ezért elhatároztam, tesztelem, mi történik velem, ha néhány napig távol tartom
magam a portáltól. Az első órákban, napokban többször éreztem késztetést arra,
hogy bejelentkezzek. Mégis kitartottam elhatározásom mellett. Mi történt? Mivel
kevesebb inger ért a külvilágtól, kimentem emberekkel találkozni s a megszokott
csetes beszélgetés helyett ezúttal élőben tárgyaltunk, mosolygós fejek nélkül,
ami arra kényszeríttet, hogy jobban odafigyeljek a beszélgetőtársak
gesztusaira, mimikájára. Nemrég egy ismerősöm arra hívta fel a figyelmemet,
hogy mennyi információt le lehet szűrni abból, ahogyan valaki kommunikál. Eddig
kevésbé figyeltem ezekre a jelekre, de ez a hét sokat segített fejlődésemben. Nem
mondom, hogy teljesen ki fogom iktatni az életemből a közösségi oldalak
használatát, mert néhány külföldi baráttal csak ott tudom tartani a
kapcsolatot, de néha-néha megengedek magamnak egy kis szünetet, amikor inkább
az ember-ember kapcsolatokra koncentrálok, az ember-képernyő kapcsolatok
helyett. Azt is észrevettem, ami eddig nem volt számomra ennyire nyilvánvaló,
hogy a körülöttem levő emberek is mennyire szoros kapcsolatot ápolnak
okostelefonjukkal. Szinte ötpercenként ellenőrzik, nem jött-e üzenet,
értesítés, lájk. Szomorú látni, hogy a mai fiatalok, amikor összegyűlnek,
mennyi időt szánnak az egymással való beszélgetésre és mennyivel többet a
telefonjaiknak. Egyebet sem látni, mint a markukba bámuló embereket sétálni az
utcán, ülni az étteremben, előadáson, mulatságon. Általában legkevesebb 13 éves
kell legyen a gyermek, ahhoz, hogy regisztrálhasson a közösségi médiában. Ezt
sajnos sokan megszegik, amiért nem csak a gyermek a hibás, hanem sokszor a
szülő, aki akár öt éves kora előtt okostelefont nyom a gyermeke kezébe, mert az
lefoglalja, pár év múlva vesz is neki egyet. Ezek a gyermekek olyan dolgokat
találhatnak az interneten, ha a szülő nem elég elővigyázatos, ami örökre rossz
hatással lehet fejlődésére. Értem én, hogy modern korban élünk és a mai
gyermekek gyakorlatilag már az anyaméhben megtanulnak navigálni az interneten,
s mindenféle okos kütyűt használni, mégis hálás vagyok az én gyermekkoromért,
amikor tizenhárom évesen még naphosszat babáztunk, bújócskáztunk, rajzfilmeket
néztünk. Kíváncsi vagyok, a modernkor gyermekei mire és hogyan fogják nevelni
saját gyermekeiket.
Valentin-nap?
A Bálint-napi szokások eredetét sokan azzal
magyarázzák, hogy Szent Bálint, Terni (Interamna) püspöke a 14. században a
jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé vált Angliában és Franciaországban.
Egy történet szerint ugyanis - mielőtt keresztény hite miatt II. Claudius
császár idején kivégezték - Bálint a hite erejével börtönőre vak leányának
visszaadta a látását, majd február 14-ei kivégzése előtt búcsúüzenetet küldött
a lánynak, „A te Bálintod(tól)” aláírással. Ez a Bálint-napi üzenetküldés
eredetének leggyakoribb magyarázata a Wikipedia szerint. A history.com a
Valentin-nap egyik legendáját a Kr. u. 3. századra vezeti vissza. Eszerint
Valentin (Bálint) pap volt II. Claudius császár idején. A császár ekkoriban
határozott úgy, hogy a nőtlen férfiak jobb harcosok, mint a családosak, ezért a
fiatalabbak számára egyszerűen megtiltotta a házasságkötést. Bálint azonban
igazságtalannak gondolta ezt, és II. Claudius akarata ellenére, titokban
továbbra is összeadta a fiatal párokat. Amikor rájött, hogy mit tesz, a császár
halálra ítélte őt. Más történetek szerint viszont Valentin segített a
keresztényeket kiszöktetni a rómaiak börtöneiből, ahol a foglyokat rendszeresen
verték és kínozták. Bárhogy is történt mindez, a history.com szerint Bálint
alakja egy szimpatikus, hősies és legfőképpen: romantikus figurát sejtet. Ezért
lehetett Valentin a középkori Angliában és Franciaországban rendkívül népszerű
szent. Angliából a kultusz aztán átterjedt Amerikába, és igazi kultusza illetve
népszerűsége végül itt teljesedett ki.
Az amerikai elterjedésének köszönhetően mára már
egy giccses ünneppé vált, amikor a párban élők, leginkább a fiatal korosztály,
megajándékozzák egymást. Sokan nagy ügyet csinálnak ebből a napból, egész napos
programmal kötve le társaikat, idétlen, haszontalan plüssökre és hizlaló
pralinékra, drága virágokra költve pénzüket. Erre a napra való tekintettel az
üzletek az ilyen vásárlóknak szánt termékekkel töltik meg polcaikat, amelyeknek
másnapra már semmi jelentősége nem lesz. Ahogy az ajándékba kapott, egy-két
napon belül elszáradó virágoknak sem. Ilyenkor jól járnak a virágárusok, hiszen
könnyedén megszabadulhatnak portékáiktól, főleg, ha kis szíveket aggatnak a
különböző virágokra. Ezen a napon megnő a csokoládé-eladás is. Másnap viszont
az egyedülálló személyek járnak jól, hiszen akciós áron juthatnak hozzá
egy-egy, előző napról megmaradt termékhez. Valami felfoghatatlan ok miatt
elterjedt ez az ajándékozós, romantikázó szokás, ami nem egyéb, mint
képmutatás. Ha két ember szereti egymást, azt az év minden napján teszi,
anélkül, hogy bármit is elvárna cserébe. Mit ér az, ha egyetlen napon kedvesek
vagyunk a másikkal, megbocsátjuk bűneit és elnézzük hibáit, ha másnap minden
visszatér a régi kerékvágásba? Egy kapcsolat nem a külsőségekről szól, ezt
minden olyan pár tudja, aki őszintén szereti egymást, és nem azért van a
másikkal, hogy legyen valakivel, mert hát szinglinek lenni ciki. A szeretet, a
szerelem minden giccses ajándéknál többet ér. Ez nem olyasmi, amit időzíteni
lehet egyetlen napra. Nem tudunk egy napig jobban szeretni valakit, csak azért,
mert meglepett minket valamivel, legyen az tárgyi ajándék vagy élmény. Minden
nap hálásnak kellene legyünk a jobbik felünkért, azért, hogy velünk van minden
rigolyánk ellenére szeret és kitart mellettünk, történjék bármi. Minden nap
meglephetjük egymást, azzal, hogy jobban és jobban szeretjük a másikat. Nincs
szükség erre egy mások által divatba hozott szokásra. Sajnos ma már annyira
elterjedt a kereskedelem miatt, már egy hónappal előtte elkezdik árusítani
specializálódott cikkeiket, hogy lehetetlen nem észrevenni, mire készül a
világ. Ám ettől még nem kötelező megtartani, amit valakik előírtak. Az
idősebbek legtöbbje még a mai napig se tudja mi az a Valentin-nap, vagy mikorra
esik. Ők Bálint-napját ismerik, de régebben azon a napon se voltak a maihoz
hasonló szokások. Akkoriban nem volt ennyire materialista a világ, a nők jobban
örültek egy csokor mezei virágnak, amit a párjuk szívből adott nekik, mint ma
egy karkötőnek vagy csokoládénak. Minden nap szeressük úgy a párunkat, mintha
mindig Valentin-nap lenne s néha lepjük is meg, amikor a legkevésbé várja, de
ne azért, mert ezt elvárná tőlünk a társadalom, hanem azért, mert mi úgy
érezzük, megérdemli az odafigyelést.
Jól vagyok
A mai rohanó világban, amikor valaki megkérdezi,
hogy vagyunk, szinte automatikusan rávágjuk, hogy jól. Megköszönjük a kérdést,
visszakérdezünk és ezzel le is tudtuk a problémát. Pedig sokszor elmesélnénk,
mi nyomja a lelkünket, a kérdező is, ha figyelmes, láthatja szemünkben, hogy
nem vagyunk őszinték. Úgy gondoljuk, könnyebben szabadulunk, ha a megszokott,
rövid válasszal élünk, vagy csak egyszerűen nem akarjuk a kérdező felet a
gondjainkkal terhelni. Mennyivel szívesebben mondanánk, hogy egyedül érzem
magam, össze vagyok zavarodva, haszontalan vagyok, összetört, depressziós,
sírnom kell, visszautasított, úgy érzem, bármelyik pillanatban széteshetek,
üres, soha nem elég jó, távoli, patetikus, törékeny, legyőzött stb. vagyok. Mi
történne, ha mindenki őszintén válaszolna? Valószínűleg mindenhonnan elkésnénk,
mert akárhányszor ismerősökkel találkoznánk az úton, el kellene mesélnünk,
hogyan is érezzük magunkat valójában. Ez nem kivitelezhető. De mégis, legalább
a legközelebbi barátainkkal őszintének kellene lennünk, mert ők azok az
emberek, akik úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk, ők azok, akik tényleg
kíváncsiak a válaszunkra, ők tudják figyelmesen végighallgatni
panaszáradatainkat, s a végén egy-két tanáccsal segíteni a megoldásban. Sajnos
hajlamosak vagyunk mindenki elől elzárkózni és csak a magunk bajával
foglalkozni. Vannak esetek, amikor átesünk a ló túloldalára, mindenkit csak a
mi gondjainkkal traktálunk, folyton panaszkodunk s nem is érdekel, mi van a
másikkal. Néha úgy érezzük, a sors teljesen ellenünk fordult és minden
elromlik, ami elromolhat körülöttünk. Arra persze nem is gondolunk, hogy néha
mi magunk lehetünk ennek az oka. Ha folyton arról beszélünk, ami rossz, negatív
gondolatok keringenek az agyunkban reggeltől estig, akkor bevonzzuk a rosszat
és még több rossz dolog történik velünk. Legyünk hálásak azoknak a
barátainknak, akik nem hajlandóak elhinni nekünk, amikor azt állítjuk, jól
vagyunk. Ők az igazi barátaink, ők törődnek velünk igazán. Sokszor én se
gondolom komolyan, amikor azt mondom: jól vagyok. Néha meg is lepődöm, amikor
valaki eltökélten ki akarja deríteni, miért mondom ezt, amikor nem is igaz.
Megpróbálom becsapni saját magam, de ilyenkor rájövök, hiába álltatom magam,
talán jobb lesz, ha kimondom, mi bánt. Sokszor már az is segít, ha kimondjuk,
mi nyomja a lelkünket. A problémánk nem fog megoldódni, de ha megosztjuk a
gondunkat embertársunkkal, megkönnyebbülünk, és talán tisztábban látjuk a
helyzetet, ami nem is olyan sivár, mint az elsőre tűnt. Nem akartam elhinni,
hogy tényleg látni rajtam, amikor nem őszintén válaszolok erre a kérdésre.
Képtelen voltam elhinni, hogy az a valaki, aki a válasszal nyaggatott és
megtagadta elfogadni a bevált „jól vagyok”-ot, tényleg ennyire ismer. Egy
pillanatra megrémültem, hiszen már annyira berögződött a válasz, nem is tudtam,
mit mondhatnék helyette. El kellett gondolkodnom, mi bánt, aztán azon, hogy meg
akarom-e vele osztani. Úgy gondoltam, hogy ha ő észrevette rajtam, hogy valami
gond van, akkor megérdemli az igazságot. Bár nehéz volt megfogalmazni, de hálás
vagyok az ilyen embereknek magam körül. Felnyitotta a szemem, eloszlatta a
tagadást és elindított a jó úton, mert ahogy kimondtam a problémám, máris
tudtam, milyen úton induljak el a megoldás felé. Szóval, ha valaki megkérdezi,
hogy vagyunk, nem kell feltétlenül elmesélni minden gondunkat, viszont figyelni
kell, mert ha valaki olyan a kérdező, akit tényleg érdekel a válasz, adjuk meg
neki. Amikor én kérdőjeleztem meg az egyik ismerősömet, hogy lehet ő mindig
jól, azt válaszolta, hogy elképzeli, minden rendben van, és jól érzi magát, nem
idegeskedik olyan dolgok miatt, amik talán maguktól megoldódnak. Nevettem a
válaszán, később viszont belegondoltam, talán igaza van. Mi lenne, ha mind így
élnénk, elképzelnénk, hogy minden tökéletes és ezzel bevonzanánk a jó dolgokat?
Megkezdődött az iratkozás az előkészítő és első osztályokba
Az előkészítő és első osztályokba hétfőtől, azaz
2015. február 23.-tól lehet iratkozni, március 13-ig a körzeti iskolában, de
online is kitölthető a kérés. Március 20-21-én az iskolák kifüggesztik a
beíratott gyerekek listáját, amely a főtanfelügyelőségek honlapján is
megtekinthető lesz. A szabadon maradt
helyeket a beiratkozás következő fordulójában, március 24 és április 3 között
osztják szét azok között a beiratkozó gyerekek között, akik nem laknak az
iskola körzetében. Az elfogadott jelentkezők listáját április 10-én teszik
közzé. Ha a szülőknek nem sikerült a gyermekeiket beíratniuk az első két
fordulóban, a főtanfelügyelőséghez fordulhatnak április 14 és 17 között. Azokat
a 7 évet betöltött gyermekeket, akik a 2014-2015-ös tanévben nem jártak
előkészítő osztályba, az első osztályba kell beíratni. A második fordulóban
előnyt élveznek egy adott iskolában azok a gyermekek, akik valamilyen
tekintetben hátrányos helyzetűek (árvák, egyszülős családból származnak,
valamilyen fogyatékosságuk van), vagy testvérük is abba az iskolába jár.
A Gaál Mózes általános iskolába és a hozzá tartozó
iskolákba iratkozni a baróti iskola titkárságán lehet. Előkészítő osztályba
iratkozhatnak azon gyermekek, akik betöltik a 6 évet 2015. augusztus 31.-ig,
valamint akik szeptember 1. és december 31. között töltik be és megfelelőnek
bizonyultak a pszichoszomatikus felmérésen, illetve, speciális esetekben,
kérésre azok, akik december 31. után töltik be a 6 évet, de megfeleltek a
felmérésen. Első osztályba iratkozhatnak, azok, akik 7 évet töltenek 2015,
augusztus 31-ig. A gyermeket a szülő íratja be az iskolába. Az iskola beír
minden olyan diákot, amelynek lakhelye az adott településen van. A szabad
helyekre, ha marad, iratkozhatnak más településen lakó gyermekek is.
„A
pszichoszomatikus felmérést Vida Enikő pszichológus végzi, aki felméri a baróti
és a hozzá tartozó falvakbeli, illetve a bardoci és a hozzá tartozó falvakbeli
gyerekeket. Egy játékos tesztről van szó, ahol azt figyelik, mennyire érett a
gyerek, képes lesz-e sikeresen elvégezni
a nulladik osztályt. Általában a gyerekek legnagyobb része igen, de vannak
olyan problémás gyerekek, akik még nincsenek megérve arra, hogy el tudják
végezni. Ilyen esetben javasoljuk, hogy maradjon még egy évet az óvodában”-
mondta Zajzon Csaba, az intézmény igazgatója. A pszichoszomatikus felmérés
szülői kérésre történik, előzetes időpont-egyeztetés alapján. A baróti és hozzá
tartozó településekről érkező gyermekek szülei a 0267377734-es telefonszámon
kérhetnek időpontot. Bővebb információkét látogassák meg a www.gaalmozes.ro honlapot, ahol magyar
nyelven tájékozódhatnak, köszönet érte az igazgató úrnak, illetve román nyelven
a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség honlapján (https://isj.educv.ro/
).
Február, hol a nyár?
Móricz Zsigmond ezzel a címmel írott
elbeszélésében egy hosszú, hideg telet ábrázol, azt hogyan élte meg családja.
Bár mi idén se panaszkodhattunk a téli időjárásra, alig néhány nap volt igazi
tél, amikor fogvacogva, három-négy réteg ruhában tudtunk csak kimenni a házból.
Hó is alig volt. Főleg karácsonykor, amikor jól jött volna a hangulathoz. Hiába
volt „könnyű” telünk, várjuk már a fákat rügyeztető tavaszt, a kellemes,
napsütéses időjárást. Ültünk bent eleget az elmúlt három hónapban, végtelenbe
nyúló estéket töltve a sötétben. A téli napforduló után megkönnyebbültünk, a
neheze lejárt, ezentúl rövidülni fognak az éjszakák. És figyeltük is, ahogy ez
hétről-hétre jobban észrevehető, először percekben, most meg már órákban
mérhető a különbség. A téli hónapoknak is megvannak a szépségei, mégis ki tudna
ellenállni az ébredező természet látványának? Amikor napról-napra látható a
munkája, madárcsicsergéstől lesznek hangosak a reggelek, egyre többet süt a
nap, életre kelnek a növények, fák, megkezdődnek a munkák a fűszerkertben, a
mezőn. Az emberek lassanként kibújnak óvadékot nyújtó házaikból, elindulnak,
hangyaszerűen szorgoskodnak, egyre több időt töltenek kint. Magukba szívják a
D-vitamint, javul közérzetük, az utcán már nem csak savanyú pofákat láthatunk,
hanem boldog, mosolygós arcokat. Mert problémák mindig lesznek, de attól még
úgy örülünk minden tavasznak, mintha először látnánk megtörténni a csodát.
Végre kimehetünk sportolni, ami szintén feltölt energiával és
boldogsághormonnal. A gyermekek délutánonként nem a képernyő előtt fognak
punnyadni tanulás után, hanem kimennek focizni, bújócskázni, mindenféle játékot
játszani. Gyermeknevetéstől lesznek hangosak az utcák. Előkerülnek a vékonyabb
kabátok, csizma, bakancs helyett a teniszcipők. A kötött sálakat felváltják a
szép, vidám, színes selyemsálak. Attól is jobb kedvünk támad, hogy nem kell
annyi ruhát magunkra aggatni. Már most megjelent kertjeinkben a hóvirág, a
tavasz első hírnöke. Minden nap megcsodáljuk a tiszta, fehér virágbokrokat,
akár be is viszünk házunkba néhány szálat, ami az elkövetkezendő változásra
emlékeztet.
Bennünk is meg kellene szülessen a tavasz, példát
kellene vennünk a természettől s a téli pihenés után újult erővel nekivágni
életünk jobbá tételéhez. Mikor jobbkor lehet elkezdeni egy egészségesebb életet
élni, ha nem most? Mikor jobbkor lehet elkezdeni egy új hobbit, ha nem most?
Mikor jobbkor lehet elkezdeni megváltoztatni unott, esetleg boldogtalan
életünket, ha nem most? Vegyünk példát a köröttünk zajló óriási erőkből.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)