Mindennapi problémáink (folytatás)

Pár hete már volt egy írásom ezzel a címmel, amiben a kóbor kutyák problémájáról a helytelen kiírásokra tértem át egy százhúsz fokos kanyarral. Nos, ez alkalommal ismét egy olyan témát kívánok érinteni, ami sokakat érinthet. Vasárnap reggel, ahogy a család készült a templomba, apám valami furcsaságot vett észre a fürdőszoba ablakon kinézve. Eltűnt az alatta levő szennyvíztároló fedele. Szóval a szegénység már annyira elharapódzott a környéken, hogy egyesek az éjjel leple alatt mások magántulajdonát lopkodják, hogy meglegyen a napi betevő kenyér (rosszabb esetben cigaretta). Mindennapi eset, legyinthetnénk rá, hisz kitől nem loptak már el valamit? Igen ám, de amikor az áldozat a rendőrségtől nagyjából ötven méterre lakik, az egyes zónában (amiért évi ezerkétszáz lej adót nyög ki), akkor megdöbbenünk. Vasból volt az a fedél, amiért kaphatnak pár jó lejt a tolvajok. Rákoson fordult elő, hogy szintén az éjjel leple alatt furakodtak be egy idősebb néni udvarára, hogy ellopják szárítókötelét, ami, ahogy utóbb kiderült, rezet tartalmazott. Én már igazán nem csodálkoznék azon se, ha az ilyen éjjeli surranók egyszer a kaput akasztanák le s mennének el boldogan vele, anélkül, hogy az bárkinek feltűnne. Kérdezhetik álmélkodva, hogy nem vettük észre, hogy az ablak alatt mi történik. Az utca őrzői (a kóbor kutyasereg) ugattak, de ez minden éjjel így van, szinte fel sem tűnik, megszoktuk. Anyám viccesen azt mondta olyan, mintha esztenán laknánk, annyi a kutya körülöttünk. Panaszkodva mesélte az egyik nap, hogy reggel, amikor munkába indult, az út szélén álló autót kilenc (!) darab kóbor eb vette körbe. Ő körülnézett, hátha jön valaki, aki kisegíti a bajból. Persze nem jött senki. Így ő felvett egy követ s azt közéjük dobva oszlatta el a sereget.  

Napról-napra csalódnunk kell ebben a városban. Én pozitív energiákkal tele jöttem haza annak idején. Hiányzott ez az elmaradott táj, vágytam a csendre. Csakhogy nem azt kaptam, amire számítottam. Csend esetleg nap közben van, amikor a négylábúak a napon alszanak. Éjjel viszont bandaharcok folynak. A város utcái fel vannak túrva, gyalog is alig lehet közlekedni s hiába kérnek türelmet tőlem, mert jártam nagyvárosban, láttam ott milyen sebességgel dolgoznak. Itt a piac utcában egy hónapig dolgoztak száz méteren. Ennyi idő alatt Váradon hidat építenek, több kilométer utat javítanak (nem foldozással, aszfaltozással), amit majd rendben is tartanak s rendszeresen újra festenek (nem olyan festékkel, amit az első eső elmos). Valahogy ott s bárhol máshol minden jobban működik, mint Baróton és környékén. Gyakran olvashatunk az újságok hasábjain a kóbor kutyák gondjáról (ami inkább a lakósság gondja, hiszen az ebek jól elvannak, köszönik szépen), mégse történik semmi. A két évvel ezelőtti kampány egyik fő ígérete egy kutyamenhely létesítése volt. Most, két és fél évvel később, azon a területen orosz piac működik. Igencsak jól haladunk a cél felé. Aztán a rendes adófizető polgár elvárná, hogy valamit kapjon is a pénzéért cserébe. Hiába lakunk az egyes zónában, hiába fizetünk akkora adót, amit a vidéki tíz év alatt, semmi látszatja. Olyan, mintha kidobnánk azt a pénzt. De mi történik azokkal, akik nem fizetik ki az adót?

A szegénység kérdésére visszatérve, köztudott, hogy Erdővidék a legszegényebb vidék Erdélyben. A helyzet egyre csak romlik s nincs kilátás jobb jövőre. A nép nem él, hanem csak túlél. Egyik hónapról a másikra. Gyűjtögetjük a számlákat, aztán fizetés napján szaladunk velük a postára, kifizetjük s egy hét múlva már érkezik a következő adag. Azt senki nem kérdezi meg, hogyan osztja be az ember azt a hétszáz lejecskét, hogy a számlákon kívül esetleg ételre is jusson. Ennyi van, ezzel kell beérni. S ha nem elég, éhezünk vagy, rosszabb esetben kölcsönkérünk, esetleg lopunk, ha már nagyon a türelmünk végét járjuk. Baj van, nem csak Köpecen, hanem egész Erdővidéken!

Idősek vasárnapja a baróti unitárius egyházközségben

Múlt vasárnap az unitárius egyházközségben az istentisztelet az idősek tisztelet, becsülete körül forgott. Kiss Alpár tiszteletes a 71-ik zsoltár 5-9 versei alapján tartotta meg szószéki szolgálatát, kiemelve a következő sorokat: „Öregkoromba se vess el engem, ha elfogy az erőn, ne hagyj el!”. Elmondta, 1991-ben az ENSZ-közgyűlés október elsejét az idősek világnapjává nyilvánította, és azóta minden évben ezen a napon ünneplik a szépkorú embereket. Az istentisztelet végén felolvasta Bródy János Filléres emlékeim című dalának szövegét. Ezután az ifjúság köszöntötte a szép számban megjelent időseket, akik annak ellenére eleget tettek a meghívásnak, hogy már nehezen mozognak. A bardoci Farkas Laura szintetizátorral kísért énekkel, Demeter Ágnes és Bogyor Hajnal szavalatukkal tették színesebbé a délelőttöt, valamint Bogyor Izabella lejátszotta Óbecsei István Szeressétek az öregeket című versét, zenés-képes videó formájában. Demeter Mária, a nőszövetség elnöke röviden köszöntötte a megjelent időseket, akiknek egy-egy szál virágot adott ajándékba a nőszövetség nevében, megbecsülésük és tiszteletük jeléül. Beszédében kiemelte Isten ötödik parancsolatát „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj ezen a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked!”. Az ünnepi köszöntők után szeretetvendégség vette kezdetét. Szervezők: a baróti unitárius nőszövetség és az egyház ifjai. 

Zene az kell...

Életünket végigkíséri a zene. Már  az anyaméhben is halljuk, aztán születésünktől fogva halálunkig mellettünk van. Nézzük csak, az újszülött, nyűgös kisbabát az anyuka dúdolgatással, énekléssel próbálja vigasztalni. Amikor ünneplünk, zenével tesszük, például keresztelő, konfirmálás, ballagás, esküvő alkalmával stb. Zenét hallgatunk, ha jó kedvünk van s akkor is, ha rossz, ha lelkiismeret furdalásunk van vagy jó napunk volt, ha megismertünk valakit, ha elvesztettünk valakit, ha szerelmesek vagyunk vagy ha összetörik szívünket, ha honvágyunk van. A zene mindig jelen van életünkben. Eszembe jut az az étolaj reklám a televízióban, ahol ugyanígy felsorolják az élet fontosabb mozzanatait, azt ecsetelve, hogy ezekben a helyzetekben eszünk és az étolajjal elkészített ételek megkoronázzák a pillanatokat. Szerintem a zene is hasonló karakterrel bír. Sokféle műfaj létezik, klasszikus, rock, pop, indie, népi stb. Ahogy haladunk előre a korban, úgy változik a zenei ízlésünk is. Lehet, hogy gyerekkorunkban szívesen hallgattunk Micimackóról dalokat, később viszont kinyílt előttünk a világ és mindent kipróbáltunk, szerettük már a pop-ot, a rock-ot, a drum&bass-t s a dubstep-et, végül benőtt a fejünk lágya s megláttuk a klasszikus zene szépségét is. Persze mindig szívesen pillantunk vissza a tinédzserkorba egy-egy régi dal meghallgatásával. Az életünk mindenik szakaszában van egy kedvenc dalunk, amit ha meghallunk, szívből ordítjuk a sorokat, mert jelent valamit számunkra, kötjük valamilyen élményhez. Azt mondják, az ember kedvenc dala sokat elárul róla, hiszen gyakran megfogalmazódnak bennünk olyan érzések, amiket amúgy nem adunk ki magunkból. Régen nem értettem az angol nyelvű dalok szövegét. De ez nem volt gond számomra. Szerettem énekelni, megtanultam a szöveget. Aztán lassanként, ahogy egyre jobban tudtam angolul, értelmet nyertek a sorok. Visszahallgatva rájöttem, egy-egy dal nem is azt jelenti, amire gondoltam. Hasonlóképpen voltam a kedvenc együttesem, az RBD dalaival is. Ők ugyanis spanyolul énekeltek. Imádtam hallgatni őket, értettem is egy-két szór soronként, aztán összekötve a videóklippel, kitaláltam, mit jelenthet. Nem fontos mindig érteni a szöveget. Érezni kell a dalt. Érzésekhez, eseményekhez, történetekhez, emberekhez kötjük a dalokat. S amikor újra hallunk egy ilyent, felelevenednek bennünk az emlékek. Még mindig elszorul a szívem, ha meghallok egy Amerikában megismert dalt vagy egyet, amit az egyetemen szerettem meg, esetleg egy kiránduláson.

Szeretünk zenét hallgatni, ezt tanúsítják a milliós példányszámú lemezeladások és letöltések is. Sikeressé teszünk énekeseket, együtteseket, akik képesek érzéseket kelteni bennünk. Koncertekre járunk, gyakran hónapokig gyűjtögetjük nehezen megkeresett pénzünket, hogy elmehessünk kedvenc énekesünk előadására. Mert szeretjük a zenét. 

Második konfirmándus találkozó Baróton

 A Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör, a baróti Unitárius Egyházközség és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) második alkalommal szervezte meg a konfirmándusok találkozóját szombaton, október 11-én.

Az Alsórákosról, Olthévíz, Nagyajta, Felsőrákosról, Ürmösről, Vargyasról, Sepsiszentgyörgyről, Kálnokról, Kökösről és Barótról érkező mintegy negyven ifjú a délelőttöt ismerkedéssel, az unitarizmushoz kapcsolódó játékokkal töltötték az ODFIE képviselőinek vezetésével. Török István, a Háromszék-Felsőfehér Körének esperese elmondása alapján a rendezvény célja változatlan a tavalyihoz képest „Az egy évben és egy meghatározott földrajzi területen élő, hasonló gondolkodású, hasonló korú gyerekeknek a találkozója. Ne csak tudjanak egymásról, hanem legalább egy napi kontaktus legyen, ez lehet akár majdani barátság, együttműködési lehetőség kezdete”. Mivel ezek az ifjak idén konfirmáltak, elérkeztek az egyleti élethez való csatlakozásnak a mérföldkövéhez. Az esemény egyik fő célja az unitárius ifjúsági egylet ablakán való betekintés – állítja Gergely Noémi, az ODFIE (Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) alelnöke. „Az ODFIE az unitárius ifjúságot kívánja szervezett egységbe tömöríteni, azzal a céllal, hogy segítse őket vallásosságuk megélésében, irányítsa értékteremtő munkájukat, képviselje őket a társadalomban, lehetőséget teremtsen egészséges lelki, szellemi, művelődési, nevelési, szociális, környezetvédelmi, sport- és más szabadidős tevékenységekre. Tagjai lehetnek nem unitárius fiatalok is, akik célkitűzéseit elfogadják és alapelveivel egyetértenek” – vallják magukról. „Ha semmi más nem történik, minthogy ezek a gyermekek egymást látták, egymást érezték, akkor az teljesen rendjén van. Ha egy sem csatlakozik az egylethez rögtön, akkor sem mondom azt, hogy ez egy kudarc volt. Ez a találkozó önmagáért van, önmagában megérte. Ez egy indíttatás, nem is kívánjuk mérni, hogy milyen utóhatása lesz, de visszajelzései jók vannak” – világosított fel az esperes. Szeretnék, ha ezek az ifjak az egyházi életre nem kötelezettségként tekintenének, hanem jószívvel vennének részt benne és aktív tagjai lennének, mivel sajnos megifgyelhető a konfirmálás utáni kimaradás.

Az ODFIE vezetői által tartott csapatösszerázó játékok sikereseknek bizonyultak, hiszen jó hangulat uralkodott a nap folyamán, nyíltak voltak egymással, s bár reggel még mindenki a saját társaihoz ragaszkodott, később teljesen feloszlottak ezek a csoportok, új barátságok születtek. Szüneteken már megfigyelhető volt, ahogyan keveredtek a gyermekek és felszabadultak egymás társaságában – ecsetelte Kendi Róbert. Kora délután Andrási Benedek a székelykeresztúri Berde Mózes unitárius gimnázium aligazgatója tartott vetítettképes bemutatót. „Tekintettel arra, hogy a háromszéki egyházkörből is szoktak lenni diákjaink, a cél elsősorban az iskola iránti érdeklődés felkeltése volt és bemutatni azt az intézményt, ahol elég sok háromszéki végzett, a névadónk is háromszéki tulajdonképpen”. Ezek a konfirmándus ifjak a nyári konfirmándus tábor ideje alatt már megismerkedtek a keresztúri iskolával, a bemutató egyfajta megerősítés kívánt lenni, hogy majd az iskolaválasztáskor ezt a lehetőséget is vegyék figyelembe. A bemutatót követően közös ebéddel zárták a napot. Az esemény támogatója Kovászna Megye Tanácsa.

Az Erdővidéki Kupa futóverseny margójára

Múlt szombaton rendezték meg a majdnem háromszáz diákot megmozgató Eredővidéki Kupa futóverseny negyvenegyedik kiadását. Ez alkalommal elmaradt a pompa, ami a múlt évi kerek évforduló apropóján volt jelen. A verseny a szokásos módon zajlott, korán reggel érkeztek meg a diákok nemcsak Barótról, de a környező falvakból is. Egy rövid eligazítás után lesétáltak a kiindulóponthoz, majd egymás után hallottuk a hangos és éles startot jelző füttyöt, majd gyerekek és nagyobbak troppoltak a város végétől a központ felé, ki az „Új soron” és körbe az iskolapályán, befutva a célba. Díjazás, tombolahúzás, minden a megszokott kerékvágásban. Ami nekem szokatlannak tűnt, az, ahogy Máté Sándor tanár úr rosszallva mondta be a befutók alacsonynak vélt számát (296), mondván „voltunk már nyolcszázan is”. Igen ám, de akkoriban, ahogy én emlékszem, a tanárok mind részt vettek a versenyen, nem csak mint szervezők. Volt egy bizonyos Open kategória, amiben bárki részt vehetett, amit legikább a tanárok képviseltek. Hát, ez idén kicsit másképp alakult. Egyedül Aczél Attila tanár láttam befutni a célba. Talán a legjobb mód a gyerekek motiválására, az, ha a tanárok is részt vesznek a versenyen, hiszen másfél kilométer megtétele nem lehet teljesíthetetlen kihívás azoknak, akiknek hivatásuk a sport. A tombolatárgyaktól sem voltam elragadtatva. Feles és dobozos kóla, egy tábla csokoládé, szárított, ízesített kenyérkockák (Kubeti), nem tűnnek a legegészségesebb eledeleknek. Egy ilyen megmozdulás, ami a vidék gyerekeinek többségét hívja szaladni, az egészséges életmódot hivatott reklámozni, nem az egészségtelent. A gyerekek persze boldogan vették át az ajándékokat. Szerencsém volt hallani egy beszélgetést az egyik diák és az egyik szervező között. A kisfiú izgatottan magyarázta a tanárnak, hogy mennyire szeretné megnyerni az egyik kólát. Erre a tanár azt ecsetelte, hogy kólát lehet venni két lejjel, de biciklit (a nagy díj) nem. Aztán viccesen azt kérdezte, hogy ha megnyeri a biciklit (a gyerek), hajlandó lenne elcserélni egy kólára. A gyerek mély gondolkodásba esett, aztán nevetve vágta rá, hogy nem. Milyen igaza van! Hiszen a bicikli, a legtöbb tombolanyereménnyel ellentétben az egészséges életmódra próbál nevelni. 

Idősek vasárnapja a baróti unitárius egyházközségnél

Múlt vasárnap az unitárius egyházban az istentisztelet az idősek tisztelet, becsülete körül forgott. Kiss Alpár tiszteletes a 71-ik zsoltár 5-9 versei alapján tartotta meg szószéki szolgálatát, kiemelve a következő sorokat: „Öregkoromba se vess el engem, ha elfogy az erőn, ne hagyj el!”. Elmondta, 1991-ben az ENSZ-közgyűlés október elsejét az idősek világnapjává nyilvánította, és azóta minden évben ezen a napon ünneplik a szépkorú embereket. Az istentisztelet végén felolvasta Bródy János Filléres emlékeim című dalának szövegét. Ezután az ifjúság köszöntötte a szép számban megjelent időseket, akik annak ellenére eleget tettek a meghívásnak, hogy már nehezen mozognak. A bardoci Farkas Laura szintetizátorral kísért énekkel, Demeter Ágnes és Bogyor Hajnal szavalatukkal tették színesebbé a délelőttöt, valamint Bogyor Izabella lejátszotta Óbecsei István Szeressétek az öregeket című versét, zenés-képes videó formájában. Demeter Mária, a nőszövetség elnöke röviden köszöntötte a megjelent időseket, akiknek egy-egy szál virágot adott ajándékba a nőszövetség nevében, megbecsülésük és tiszteletük jeléül. Beszédében kiemelte Isten ötödik parancsolatát „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj ezen a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked!”. Az ünnepi köszöntők után szeretetvendégség vette kezdetét. Szervezők: a baróti unitárius nőszövetség és az egyház ifjai. 

Szeptember

Elbúcsúzott a nyár s ígérte, jövőre hamarabb jön és forróbb lesz. Az idei nyár rövidnek tűnhetett az esős időjárás miatt. Mégis hiányozni fognak a hűvös esték, a forró nappalok, a mezei munka, a nyaralás, a hosszú séták, biciklizések. Ne a múlton rágódjunk, nézzük, mit tartogat számunkra az ősz. Szeptember még adhat melegebb napokat, még két hét van az iskolai, illetve egy hónap az egyetemi évnyitóig. Álljunk meg egy pillanatra s őrizzük meg a zöldellő fák s legelők emlékét, mielőtt a levelek elkezdenek sárgulni, barnulni, hullani. Mert akárhogy is tiltakozunk ellene, a természet lassan nyugovóra tér az egész évi munkálkodás után. Elvégezzük az utolsó betakarításokat, kiürülnek a kertek, mezők.

Mindig félek attól, hogy az ősz érkezése szomorúvá tesz, hiszen majdnem fél évnyi didergés elébe nézünk, aztán pozitívan csalódok, mert izgalommal tölt el az évnyitó, új kihívások elé nézünk, előkerülnek a meleg, puha pulóverek a szekrény mélyéről, a kötött sálak és a hosszú nadrágok. Az ezer színben játszó erdők látványa mindig mosolyt csal arcomra, miközben próbálom megörökíteni a színáradatot.

Az ősz is lehet ugyanolyan érdekes, mint a nyár. Igaz, már lejártak a nagy fesztiválok, falunapok, de elmehetünk túrázni, már nem kell a napszúrástól tartani. Vágjunk vele valami újba, amitől eddig esetleg tartottunk, hiszen új évszak, új kezdet. 

Mindennapi problémáink

Próbálok nyitott szemmel járni a világban. Még elsőéves gyakornok koromban javasolta a Háromszék napilap főszerkesztője, hogy legyek mindig résen, hiszen a téma az utcán hever. Azóta sem tudok elégszer hálás lenni neki, hiszen számtalan esetben találtam inspirációt cikkeimhez az úton sétálva.

Már régebben észrevettem, hogy szelektív memóriám van. Egyes dolgokra olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap történtek volna, másokra viszont, mint például egy-egy kurzus az egyetemen, egyáltalán. Szóval vannak dolgok, amik belevésődnek a memóriámba s ha akarnám se tudnám kitörölni őket onnan. Ilyen például az a kép, ami nemrégiben fogadott a 131-es Barót fele vezető út és a terelőút kereszteződésében „ottfelejtett” kutyák népes csapata. Volt köztük fehér barna foltokkal, fekete, sötét és világosbarna. Aztán pár nap múlva, a Bakszeg tetőn láttam két, egymással játszadozó kiskutyát, akiket szintén ottfelejtett a tulajdonos. Sem ezek, sem az előzőek nem voltak egy évesek sem, mondom én, aki nem ért a kutyákhoz annál tovább. Csoda hát, ha a baróti kutyatársadalom tagjai egyre csak bővülnek? Szinte napról-napra kerülnek új kutyák a város szélére, akik aztán bátorságot merítve bejönnek a városba és csatlakoznak egyik vagy másik falkához. Persze senki nem tesz a rendszeres szállítások ellen semmi. Minek is azt?! Hiszen jól van az úgy a baróti polgárnak, kikerüli a kutyákat, esetleg enni is ad. Úgyse szól senki semmit, sem a kutyákról, sem az utakról, sem a már frusztrálóan elnyúló vízvezetésről.

Igazából nem is erről akartam ma írni, hanem azokról az érdekes helyesírási tévedésekről, amelyekkel a városban találkoztam az utóbbi hónapokban. Én is, mint mindenki más, figyelemmel kísérem az egyik virágüzlet névnapi tábláját, amelynek köszönhetően napra pontosan megtudhatom, melyik ismerősömet illik aznap felköszönteni. Ez mind szép és jó amíg a nevek helyesen vannak kiírva. Nem járok arra minden nap, szóval nem tudom, hányszor történt meg az eset, hogy egy név helytelenül kerüljön fel a táblára. Viszont amikor megláttam a „Rebekká”-t odaírva, nem tudtam eljönni, anélkül, hogy megörökítettem volna a telefonommal. Azokat a neveket a naptárról másolják le, szóval nem értem, hogyan történhetett meg ez a baki. Eddig is tudtam, hogy vannak kifogásolhatóan írók a városban, de már másolni se tudunk? Kétlem, hogy a naptárban így szerepelt volna a név. Rendben, az ember téved, elfogadjuk. Elindulok a városban felfele, ahol az egyik autó-mezőgazdasági üzlet ajtaján olyan alap hibákat látok a nyitva tartásban, amelyek felett nem tudtam szemet hunyni. Ez esetben a kiíró sem románul (ami felett nagyot nyelve elnéznénk), sem magyarul nem tudott helyesen írni.

Panaszkodunk helyzetünkre, kilátástalannak tűnik a jelen. De hogyan várunk változást, ha mi nem teszünk érte? Hogyan vegyenek komolyan minket a felsőbb hatalmak, ha egy mondatot nem tudunk helyesen leírni? Kinevetnek, amikor egy-egy kéréssel fordulunk hozzájuk. Egy emberről sokat elárul a mód, ahogyan öltözik, ahogyan kinéz. Sokszor hajlamosak vagyunk első pillantásra ítélni. Ha valaki igényesen öltözik, már csakis jót tételezünk róla fel. Ha viszont kevésbé figyel oda küllemére, máris elítéljük. Talán jobb lenne, ha inkább a belső tulajdonságokra figyelnénk, ha azt néznénk egy emberen, hogyan beszél, hogyan ír, milyen a személyisége, hogyan viszonyul embertársaihoz stb. 

Menni vagy maradni?

Ez a kérdés foglalkoztat már egy ideje. Próbálok érveket találni a maradás mellett, mégis mindig túlsúlyban vannak a távozás melletti érvek. Egy évet adtam magamnak, hogy itthon munkát találjak és elkezdjek önállósulni. Az év eltelt én meg semmit nem értem el azalatt.

Egyre növekszik a kivándorlás, a külföldi munkát vállalók száma. A környék nem tud munkát adni mindenkinek. Sokan elégedetlenek a munkahelyükkel, a fizetéssel. Mások két kezüket összetennék egy minimálbéresért is. Ez személyenként változik. Ami viszont közös, az a megélhetés nehézsége. Erdővidéken az átlagos ember, aki dolgozik, alig tud kijönni fizetéséből. A fizetés, amely messze elmarad az országos átlagtól s amelyért egy-egy nagyvárosi fel sem kelne reggelente. Panaszkodnak az emberek, hogy jó, van munkahelyük, minden hónapban pontosan megkapják pénzüket, de az alig elég a felhalmozódott számlák törlesztésére, illetve ételre. Már évek óta nem tudnak félretenni semmit, pedig igenis lenne szükség egy-két újításra a ház körül vagy pár nap pihenésre nyaranta. De ezekre már nem telik. Azt mondják nekünk az okosabbak, hogy vége van a válságnak. Nekem nem úgy tűnik. Mert ha vége lenne, nem lenne ennyi munkanélküli, aki pedig dolgozik, annyi pénzt kapna munkájáért, amennyit megérdemel. Csak egy példát mondok, apukám ezelőtt tíz évvel több fizetést kapott, mint most. Az árak megkétszereződtek azóta, a fizetése lecsökkent. Ilyen ez az ország.

Ijesztően sokan mennek külföldre dolgozni. Egyre többen és többen hagyják hátra családjukat, hazájukat azért, hogy az itthon maradtaknak legyen, mit az asztalra tenni. Családok százai szakadnék szét nap, mint nap. Kimennek egy fejlett országba, ahol gyárakban, földeken dolgoznak. Olyan munkát végeznek, amire az ottani lakós nem kapható. Az ottani minimálbért sem adják meg nekik, mégis örömmel mennek oda, mert az a pénz sokat ér itthon. Több ismerősöm is külföldön keresi a boldogulást. Látom, hogy amikor először megy ki, sürgősen szüksége van a pénzre. Aztán hazajön fél év, egy év múlva s az itthon töltött egy hónap után indul vissza rabszolgának. Belekerülnek egy mókuskerékbe, ahonnan nincs menekvés. Nem is terveznek hazajönni. Minek azt? Hiszen jól keresnek odakint. A család itthon már megszokta az apuka, vagy anyuka hiányát. Mennyivel jobb lenne, ha nem kellene a családoknak szétszakadni, ha itthon meg tudnák keresni azt a pénzt, amiért oly távolra kell költözzenek!

Visszatérve az én esetemre, mindig is a külföldre menekvés ellen voltam. Miért kell ezt? – kérdeztem mindenkitől. Mert itt már nem lehet tovább bírni – jött a válasz általában. Nem tudják elviselni, hogy nem tudnak mindent megadni a gyereknek, vagy a számlák törlesztése után semmi nem marad a családi kasszában. Sokáig szenvednek, aztán meghozzák a döntést és elmennek. Kezdem úgy látni, hogy nekem sincs más lehetőségem, mint kimenni az országból és belevetni magam az ismeretlenbe. Amikor ezen morfondírozok általában feltevődik benne a kérdés: minek tanultam? Miért fizették szüleim a továbbtanulásomat, ha nem vagyok képes elhelyezkedni a szakmában? Úgy érzem, csalódást okoztam. Csalódást okoztam önmagamnak, családomnak, a társadalomnak. Talán jobb lett volna érettségi után a tarisznyát nem az egyetemre, hanem valamelyik külföldi gyár közelébe vinni. Legalább el tudnám tartani magam. Mit számít a diploma, ha nem veszem hasznát? Nehéz meghozni a döntést, elhagyni az otthont soha nem könnyű. Mégis abban bízok, hogy én is és mások, akik erre kényszerülnek, miután összegyűjtöttek egy kisebb „vagyont”, hazajövünk és itthon belefektetjük egy hasznos vállalkozásba. S nem szippant magába a másik világ. 

Becsengetnek

Gondolom már sokan számolják a napokat az iskolai évnyitóig. Emlékszem, annak idején mi is kettős érzéssel viszonyultunk ehhez a naphoz. Egyrészt vártuk, mert végre találkozhattunk azokkal a barátainkkal, akikkel nyáron nem tudtunk. Aztán ott van az első heti divat. Igen, nagyon fontos, mit és hogyan viseltek az első napokon. Mintha csak egy divatbemutató lenne ilyenkor az iskola. Mindenki új ruhákban, cipőben és táskával nyomul. A hosszú és kalandos nyár után ismét ott álltok majd tömött sorokban és hallgatjátok a már jól megszokott dalt: „Peti áll a ház előtt…” Jönnek a szokásos beszédek az igazgatótól meg a polgármestertől. Felvonulnak az aranyos elsőosztályosok. Ugyanaz a forgatókönyv minden évben. Csak ti változtok, diákok. Évről évre máshova kell állni, jelezve az előrehaladást és helyt adva a kisebbeknek. Változtok külsőleg és belsőleg egyaránt. Szinte észrevétlenül váltok felnőttekké az évek során. Aztán, egy szeptember 15-én azt veszitek észre, hogy nem álltok már az osztályotokkal egy sorban, hanem a szülők mellől figyelitek az eseményeket és arra gondoltok, mikor telt el így az idő.

Új tanév, új kihívás. Sokan kerültetek új osztályba, mások pedig az érettségire készülnek. Igen, már az első naptól fogva ezt fogjátok hallani. Mi röhögtünk, amikor kilencedikes korunkban, az igazgató úr benézett az osztályba és az érettségivel fenyegetett: „Nyakatokon az érettségi” hangzottak a most már ismerős szavak. Amikor tizenkettedikben megismételte, igazat adtunk neki. Szempillantás alatt eltelnek a líceumi évek. Mondják, hogy az egyetemi évek a legjobbak, de szerintem az iskolapadban töltött tizenkét évnek is megvan a maga szépsége. Általános iskolában megismerkedünk a világgal, ami körülvesz minket. Líceumban folytatjuk az ismerkedést, de már több területre kiterjesztve. Közben megpróbálunk barátok szerezni magunknak. Elkerülhetetlenül csalódunk, mégis belátjuk, ez az élet rendje.

Év elején megfogadtuk, ez az év más lesz, sokkal többet és jobban fogunk tanulni. Aztán, ahogy hullnak a levelek a fákról és lehűl a levegő, úgy távolodunk el mi is az elhatározásunktól.

Véget ér a megnyitó ünnepség és rendezett sorokban foglaljátok el osztálytermeiteket. Új, meghódításra váró tankönyvek, tananyag vár ott rátok. Rövid eligazítást tart az osztályfőnök, órarendet diktál, aztán szabadjára enged. Nem is volt olyan rossz, ugye? Máris vége az első napnak. És még dél sincs. Üljünk be valahova – javasolja valaki. Közös kávézással ünneplitek az évnyitót. Második nap túl korán van a reggel 8. Mégis van bennetek egy kis izgatottság. Változást vártok. Várjátok a csengőt. Sokat jelent az a tíz perc, amikor lementek az udvarra, hiszen még jó idő van, és a nyári élményeitekről beszélgettek egymással. A végzősöknél persze az érettségi lesz a téma, egész évben. Másoknak kissé unalmasnak tűnhet, de őket most ez tartja lázban, meg kell értenetek. Majd rajtatok is lesz a sor. És így mennek a napok, egyik a másik után, mire feleszméltek, máris péntek van. A péntek az jó. Péntek a kedvenc napotok innentől kezdve. Jön a hétvége, amikor nem kell korán kelni, lehet pihenni. Aztán vasárnap este eszetekbe jut, hogy házit kellett volna írni, tanulni kellett volna. Könnyed legyintéssel intézitek, hiszen még csak első hét, ilyenkor a tanárok is elnézőbbek. Hétfő reggel ismét megtelnek az osztálytermek. Utáljátok a hétfőt. Lassan indul a hét. A félév viszont gyorsan telik s hamarosan felgyűl a tananyag, amit meg kell tanulni a félévi dolgozatokra. Mintha máris várnátok a karácsonyt. De az még arrébb van, ne szaladjunk annyira előre. 

Elrepülnek a gólyák

Eljött az évnek azon időszaka, amikor a frissen érettségizettek többsége kirepül az eddig biztonságot nyújtó családi fészekből és meghódítják valamelyik egyetemi központ betontengerét.

A kisgólyák izgatottan s kevés félelemmel néznek farkasszemet első egyetemi évével. Új város, nagy város, új barátok, régi ismerősök, új tanárok, új tantárgyak, új lakás, új kihívások. Milyen régóta vágytatok már erre az önállóságra? Megmutatni a szülőknek, hogy képesek vagytok gondoskodni magatokról. Aztán, talán már az első héten, talán később, rájöttök, mennyit jelentett, amikor otthon, iskola után anyuka asztalra tette a kész ételt, mosott, főzött takarított. Szó se róla, anyuka most is szívesen megtenné nektek mindezt, de az élet rendje szerint kénytelen volt elengedni kezeteket s bízni abban, hogy rendes, kitartó, szorgalmas, ügyes erdővidéki diákokat nevelt belőletek. Mert, el kell mondanom, hogy az erdővidéki fiatalok többsége kiemelkedik tanulmányai során még az egyetem padjaiban is. Saját tapasztalatból tudom, mennyire le tudnak becsülni, amikor meghallják, honnan jöttél. Tele vannak előítélettel. Aztán, amikor eljön a tél s vele együtt az első vizsgaidőszak, akkor meglepődnek, hogy jé, ennek az erdővidékinek sem káposztalével van tele a feje.

Az egyetemi évek a legszebbek – mondják sokan. Nos, aki megfordult egy ilyen felsőoktatási intézményben s talán el is végezte, csak megerősíteni tudja ezt az állítást. Miután sikerült megszokni a teljesen új életvitelt, a vizsgaidőszakot, azt kívánjátok, bárcsak sose lenne vége. Persze a tanulás mellett kerül idő bulizásra, kikapcsolódásra, barátságok köttetésére, sőt, talán még egy kis szerelem is becsúszik. Ez mind-mind velejárója a gondtalan egyetemista életnek. Most még nem fáj a fejetek a tandíj, lakbér, étel és egyéb költségek miatt, mert ott van a szülő, aki minden költséget visszaszorít, hogy szeme fénye tanulhasson. Nem szeretné, ha a gyermekének is olyan nehéz élete lenne, mint neki. Az egy másik kérdés, hogy mit lehet elérni egy mai egyetemi diplomával. Sajnos láttam már több példát arra, ahogyan a gyermek becsapta a szülőket. Évekig hazudott, hogy ő rendesen jár órákra, mindig lelkiismeretesen készül a vizsgákra, csak az a gonosz tanár nem akarja átengedni őt. Hányan mentek már el büszkén, ők majd milyen egyetemisták lesznek! Aztán 3-4-5 év múlva, lehorgasztott fejjel, oklevél nélkül, a szülők összes félretett pénzét elkótyavetyélve hazasomfordáltak, ez alkalommal csendben, mellkasveregetés nélkül. Ilyenkor a szülőt tudom hibáztatni, aki vakon megbízik huszonéves fiában, lányában. Azért a többség tisztességesen helytáll majd. Kihívást jelent az előtettek álló hosszú időszak, mégis minden pillanatáért érdemes küzdeni. Kalandok várnak rátok, pozitív és negatív tapasztalatok egyaránt. Lehull majd a rózsaszín fátyol, amin keresztül eddig a világot szemléltétek. Aztán pozitívan csalódtok, a világ mégse annyira rossz hely, mint amilyennek előre tűnt.

Régen keveseknek adatott meg a lehetőség, ami ma mindenki számára nyitott. Annak idején egyetemre csak a legkiválóbb diákok jelentkeztek s nekik is meg kellett küzdeni a helyekért, hiszen akár 50 jelentkező is volt egy helyre, ahova kizárólag felvételi vizsga során lehetett bejutni, nem dossziéval, mint manapság a legtöbb szakra (kivétel általában az orvosi, gyógyszerészeti, teológia szakok). Éppen ezért akkoriban nagyobb tiszteletet érdemelt az egyetemet végzett fiatal, automatikusan kapott munkát. Ma, egy fokkal nehezebb elhelyezkedni hála a futószalagon gyártott végzősöknek. De az igazán jó szakember ki tud emelkedni a tömegből. Itt még ugye nem tartunk. Értékeljétek a lehetőséget s mutassátok meg, milyen fából faragta Isten az erdővidéki embert.