Ez a kérdés foglalkoztat már egy ideje. Próbálok
érveket találni a maradás mellett, mégis mindig túlsúlyban vannak a távozás
melletti érvek. Egy évet adtam magamnak, hogy itthon munkát találjak és
elkezdjek önállósulni. Az év eltelt én meg semmit nem értem el azalatt.
Egyre növekszik a kivándorlás, a külföldi munkát
vállalók száma. A környék nem tud munkát adni mindenkinek. Sokan elégedetlenek
a munkahelyükkel, a fizetéssel. Mások két kezüket összetennék egy
minimálbéresért is. Ez személyenként változik. Ami viszont közös, az a
megélhetés nehézsége. Erdővidéken az átlagos ember, aki dolgozik, alig tud
kijönni fizetéséből. A fizetés, amely messze elmarad az országos átlagtól s
amelyért egy-egy nagyvárosi fel sem kelne reggelente. Panaszkodnak az emberek,
hogy jó, van munkahelyük, minden hónapban pontosan megkapják pénzüket, de az
alig elég a felhalmozódott számlák törlesztésére, illetve ételre. Már évek óta
nem tudnak félretenni semmit, pedig igenis lenne szükség egy-két újításra a ház
körül vagy pár nap pihenésre nyaranta. De ezekre már nem telik. Azt mondják
nekünk az okosabbak, hogy vége van a válságnak. Nekem nem úgy tűnik. Mert ha
vége lenne, nem lenne ennyi munkanélküli, aki pedig dolgozik, annyi pénzt kapna
munkájáért, amennyit megérdemel. Csak egy példát mondok, apukám ezelőtt tíz
évvel több fizetést kapott, mint most. Az árak megkétszereződtek azóta, a
fizetése lecsökkent. Ilyen ez az ország.
Ijesztően sokan mennek külföldre dolgozni. Egyre
többen és többen hagyják hátra családjukat, hazájukat azért, hogy az itthon
maradtaknak legyen, mit az asztalra tenni. Családok százai szakadnék szét nap,
mint nap. Kimennek egy fejlett országba, ahol gyárakban, földeken dolgoznak.
Olyan munkát végeznek, amire az ottani lakós nem kapható. Az ottani minimálbért
sem adják meg nekik, mégis örömmel mennek oda, mert az a pénz sokat ér itthon. Több
ismerősöm is külföldön keresi a boldogulást. Látom, hogy amikor először megy
ki, sürgősen szüksége van a pénzre. Aztán hazajön fél év, egy év múlva s az itthon
töltött egy hónap után indul vissza rabszolgának. Belekerülnek egy
mókuskerékbe, ahonnan nincs menekvés. Nem is terveznek hazajönni. Minek azt?
Hiszen jól keresnek odakint. A család itthon már megszokta az apuka, vagy
anyuka hiányát. Mennyivel jobb lenne, ha nem kellene a családoknak
szétszakadni, ha itthon meg tudnák keresni azt a pénzt, amiért oly távolra kell
költözzenek!
Visszatérve az én esetemre, mindig is a külföldre
menekvés ellen voltam. Miért kell ezt? – kérdeztem mindenkitől. Mert itt már
nem lehet tovább bírni – jött a válasz általában. Nem tudják elviselni, hogy
nem tudnak mindent megadni a gyereknek, vagy a számlák törlesztése után semmi
nem marad a családi kasszában. Sokáig szenvednek, aztán meghozzák a döntést és
elmennek. Kezdem úgy látni, hogy nekem sincs más lehetőségem, mint kimenni az
országból és belevetni magam az ismeretlenbe. Amikor ezen morfondírozok
általában feltevődik benne a kérdés: minek tanultam? Miért fizették szüleim a
továbbtanulásomat, ha nem vagyok képes elhelyezkedni a szakmában? Úgy érzem,
csalódást okoztam. Csalódást okoztam önmagamnak, családomnak, a társadalomnak.
Talán jobb lett volna érettségi után a tarisznyát nem az egyetemre, hanem
valamelyik külföldi gyár közelébe vinni. Legalább el tudnám tartani magam. Mit
számít a diploma, ha nem veszem hasznát? Nehéz meghozni a döntést, elhagyni az
otthont soha nem könnyű. Mégis abban bízok, hogy én is és mások, akik erre
kényszerülnek, miután összegyűjtöttek egy kisebb „vagyont”, hazajövünk és
itthon belefektetjük egy hasznos vállalkozásba. S nem szippant magába a másik
világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése