George Orwell: 1984

Az 1948-ban írott regény egy, az író által elképzelt jövő képét vetíti az olvasó szemei elé. A főszereplő, Winston Smith a Belső Párt tagja, Londonban él, Óceánia fővárosában, ami éppen háborúban áll Kelet-Ázsiával és szövetséges Eurázsiával. Bár ez az állapot soha nem tart túl sokáig, a regény során is megcserélődik a felállás és Winston is visszaemlékszik pár ilyen esetben. Ebben az utópikus világban mindenkit figyelnek. Teleképeket helyeztek nemcsak az emberek otthonába, hanem a munkahelyükre, az étkezőbe, ahol ebédelnek, de még a mosdókba is. A telekép állandóan sugároz valami adást, általában a Nagy Testvért dicsőíti, emellett viszont a képernyőn keresztül látják a néző minden mozdulatát. Aki egyetlen arra utaló mozdulatot is ejt, ami a Párt felfogása ellen van, azt elviszik, és életének minden nyomát kitörlik, mintha soha nem is létezett volna. Winston munkája is ehhez hasonlatos, ő a Times lapszámainak cikkeit javítja ki a történések alakulása alapján. Például, ha tavasszal azt jósolták meg, hogy bő lesz a búzatermés, és ez ősszel nem így lett, akkor Winston visszakapja a Times azon számát, amelyben a helytelen kijelentés megtörtént és kijavítja. A történelmet minden nap átírják, alakítják a jelen eseményei alapján. Azt a pár könyvet, amelyet szabad az embereknek olvasni, számtalanszor visszaszedik és átírják. Nagy Testvér figyelő tekintete kísér mindent és mindenkit, mivel hatalmas plakátjaival tele van a város és még az épületek belseje is. Egy napon, amikor a kötelező Két Perc Gyűlöleten vesz részt, Winston elkapja a Belső Párt egyik vezetőjének pillantását, O’Brien, akiről azt hiszi, hogy szövetséges és egy sötét hajú lányét, akiről viszont azt hiszi, hogy kémkedik utána és tönkre akarja őt tenni. Winston naplót kezd írni 1984 április 4-én, írásait O’Brien-nek címezi és ügyel, nehogy a teleképből meglássák, mit művel. Amikor gondalatainak utat enged, azt veszi észre, hogy a LE A NAGY TESTVÉRREL! felkiáltásokkal írja tele a papírt. Tisztában van vele, hogy ha ezt valaki meglátja, azonnal elviszik, talán börtönbe kerül, de az is lehet, hogy azonnal kivégzik gondolatbűn elkövetésével. Néhány nappal később Julia, a sötét hajú lány kapcsolatba lép vele. Mint kiderül, a lány vonzódik a férfihoz, ezért követte éjszaka, amikor az egy régiségkereskedésbe látogatott (ami tilos). Román alakul ki kettejük között. Mindig vigyázniuk kell hol és mikor találkoznak, mert amúgy tiltott az emberek közötti kapcsolat kialakulása az elvtársi kapcsolaton kívül. Winston feleségével a megadott időközönként hált együtt a mivel pár év alatt nem sikerült gyermeket nemzeniük, ami minden házastársi kapcsolat egyetlen célja a Párt szerint, elváltak. Most, ezzel a fiatal, lázadó, ámde mégis a Párt elvárásainak megfelelően tevékenykedő lánnyal végre megtapasztalhatja a testi szerelmet. Kapcsolatuk nem tart sokáig, egyik alkalommal, amikor a régiségbolt emeletén töltik együtt szabadidejüket a zsúfolt Gyűlölet Hete után, rájuk törik az ajtót és elviszik őket. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy vallaniuk kell. Winstont hosszú hónapokig tartják a Szeretet Minisztériumában fogva, éheztetik s minden elképzelhető módon kínozzák. Bevall mindent, amit akarnak, olyant is, amit el sem követett. Amikor sikerült őt megtörni, következik az átnevelés fázisa. Megjelenik O’Brien és elektrosokk alkalmazásával kényszeríti a már felépülőben levő Winston-t, hogy megváltoztassa gondolkodását. Ha a Párt azt mondja, hogy kettő meg kettő egyenlő öttel, az úgy is van. Winston nehezen alkalmazkodik, hiszen mindig is okos volt, átlátott a Párt mesterkedésein, tudta, hogy az orruknál fogva vezetik az embereket és őszintén kételkedett a nagy becsben tartott Nagy Testvér létezésében. Az utolsó részben a kissé megöregedett, megtört, de tiszteletben tartott Winstont láthatjuk, aki immár szereti Nagy Testvért. Julia-val találkoztak még egyszer, tömegben, nehogy bárki észrevegye őket. A lány példamutató életét él, a Párt szerint persze. Hamar bevallott mindent és viszonylag könnyen megúszta a dolgokat. Két ember, aki pár hónap alatt teljes átalakuláson ment át mentálisan, már elmúltak egymás iránti érzéseik. Győzött hát a Párt. 

Nosztalgia

Igen, tudom, a jelenben kell élni s a múltat békében hagyni, nem aggódni rajta, már úgyse lehet megváltoztatni vagy visszatérni egy-egy időponthoz, amikor minden tökéletesnek tűnt. Mégis, néha felvillannak lelki szemeink előtt egy szép, kellemesen eltöltött, hangos nevetésekkel cifrázott nap emlékei. S ilyenkor szinte újra átéljük az eseményeket, tapinthatóvá válnak a tárgyak, halljuk az emberek hozzánk intézett szavait, érezzük a szél illatát s nem utolsó sorban ugyanaz az érzés tölt el, mint amit az esemény megélésékor éreztünk. Mintha visszamentünk volna az időben vagy újra átélnénk mindent. Vasárnap délután éreztem ezt, amikor véletlenül a kezembe került egy, a tavaly tavasszal elkezdett s hamar félbehagyott regényvázlatom. Újraolvasva azokat a már régen elfeledett sorokat felelevenedtek bennem azok az események, amelyek írásra ihlettek akkoriban – egy amerikai látogatás a testvéregyházközségnél. Mondatokat, bekezdéseket ugrottam ár, hogy csak a legérdekesebb, legtöbb emléket tartalmazó paragrafusokat olvassam. Bár azóta sok idő eltelt, mindjárt két év, és az emlékek kezdtek megfakulni, mintha egy egyre sűrűsödő függönyön keresztül nézném őket, azokat a sorokat olvasva sikerült letépni azt a függönyt s ismét élesen emlékezhettem mindarra, ami akkoriban örömmel töltött el. Utólag hálás vagyok magamnak, hogy lejegyeztem azokat az érzéseket, történéseket, színeket, szavakat, illatokat, mosolyokat, mert ha valaha is nosztalgiázni támad kedvem azokról a mesébe illő napokról, nincs más dolgom, mint elővenni a már kissé gyűrött papírlapjaimat és elolvasni a történetet. Milyen jó lenne, ha múltunk minden pillanata le lenne jegyezve valahol, s amikor vissza akarunk idézni egy pillanatot, egyszerűen elővennénk a fiókból egy könyvet, ami a saját történetünket tartalmazza és odalapozni a megfelelő helyre. Néha úgy érezzük, hogy a múlt sokkal szebb, színesebb, boldogabb volt, de ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy amint a jelenből, a mából tegnap lesz, máris szívesebben tekintünk rá. Nem feltétlenül azért, mert amikor az akkor most volt nem tudtuk értékelni azt, ami volt, hanem mert az emberi agy hajlamos az emlékek megszépítésére. Gondoljunk vissza egy öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti eseményre s mit látunk? Csakis jó dolgok történtek akkoriban. Hát, nem feltétlenül volt ez így. Agyunk volt a tettes ebben az utólagos szépítésben. Minél régebbi egy emlék, amit visszaidézünk, annál szebbnek látjuk. Ez azért van így, mert, ahogy a mondás is tartja, idővel megszépülnek az emlékek. Akaratunkon kívül elfelejtjük a rossz dolgokat, csak a jóra koncentrálunk. Ezért tűnik minden szebbnek, ha visszafele nézünk az időben s nem előre. Ne tévesszenek meg tehát a túlságosan is boldog tegnapok, talán nem is voltak annyira boldogok, mint ahogy arra emlékszünk. Néha jót tehet visszanézni, visszapörgetni a múlt eseményeit a ezek tudatában értékelni a jelent, de ne higgyünk el mindent, amit az agyunk mutat. Talán, bizonyos események kizárásával, szebb képet mutat, mint amilyen a valódi. 

Döntések, döntések…

Mi egyébről szólna a felnőtt élet, mint a helyes döntések meghozataláról? Néha hosszú gondolkodási folyamat eredménye, máskor viszont hajlamosak vagyunk a megérzéseinkre hallgatni és gyorsan dönteni. Minden esetben mi, a döntést meghozó felek vagyunk azok, akik a következményeket vállaljuk. Minden nap szinte minden percében választanunk kell, álláspontot foglalnunk. Ez kiterjedhet a legbanálisabb dolgokról, mint az öltözék, a reggeli kiválasztása, az egészen bonyolultakig, minthogy merre haladjunk tovább életünk útján, elfogadjunk-e egy előléptetést vagy ma van az a nap, amikor hátat fordítunk mindennek és valahol máshol új életet kezdünk. Néha jó döntéseket hozunk és nem is lehetnénk boldogabbak, hogy vállaltuk az előre látható kockázatokat, mert végül minden a helyére került. Máskor viszont, még ha sokáig is töprengünk, pro-kontra érveket vázolunk fel is, rosszul határozunk. S ennek a rossz döntésnek a levét talán csak hosszú idő múlva isszuk meg. Egy napon, amikor minden negatív erő összeesküszik ellenünk s már-már úgy érezzük, hogy ennél rosszabb már nem is lehet az élet, elménkben felcsillan az a pillanat, amikor letettük voksunkat, ámde nem a megfelelő lehetőség mellett. Ekkor hajlamosak vagyunk végignézni életünk fontos lépései előtti elhatározásainkra s legtöbb esetben elkeseredni, mert az eltelt idő távlatából már tisztán látjuk, hányszor döntöttünk rosszul s mily kevésszer jól. S hogy még tovább kínozzuk magunkat, elképzeljük, milyen lehetne az életünk, ha minden alkalommal a másik lehetőséget választottuk volna. Persze egy tökéletes élet képei villannak fel előttünk. Ám ez csak a mi képzeletünk. Mert meglehet, hogy akkor is ugyanilyen boldogtalanok lennénk, ha mindig a másik út mellett döntöttünk volna. Ez már soha nem derül ki. Az viszont biztos, hogy hiába kínozzuk magunkat ilyesfajta gondolatokkal. Semmi hasznunk nem származik belőle, nem fogjuk jobban érezni magunkat tőle, csak egyre rosszabbul, mígnem már akkor se látjuk a nap melengető sugarait, amikor egyetlen felhő sincs az égen. Mi magunk takarjuk el a napot a negatív gondolatainkkal. A múltat megváltoztatni már nem tudjuk, hacsak valaki végre fel nem találja az időgépet. De ha ez meg is történik, s mi elhatároztuk, visszamegyünk erre és erre az időpontra és megváltoztatjuk a döntésünket, nem sikerülne. Mert ha véletlenül az is lenne a jó döntés, akkor nem lenne szükségünk időgépre, ami visszavisz a döntés pillanatához. Szóval jobban tesszük, ha azzal boldogulunk, amink van. Ismerjük be magunk előtt, hogy igen, rosszul választottam, és legyünk képesek megbocsátani magunknak. Hiszen bárki másnak már régen megbocsátottunk volna akármekkora ellenünk elkövetett bűnt. Magunkkal miért vagyunk sokkal szigorúbbak? Koncentráljunk a jelenre, a ma meghozandó döntésekre, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ezúttal jól döntsünk. Engedjük el a múlt kudarcait, különben a rabságában élhetünk életünk végéig. Minden nap egy új kezdet – ahogy a mondás tartja. Reggelente kezdjünk mindig tiszta lappal, ne engedjük, hogy a tegnapi firkák csúfítsák már reggel. Úgy induljunk neki a napnak, hogy ne legyen semmi, ami azt beárnyékolhatja. Nézzünk fel a kéklő égre, lássuk meg az ébredő, dolgozó természet munkásságát, szagoljunk meg egy-két virágot, mosolyogjunk, mert minden nappal kapunk egy új lehetőséget, amit úgy használunk, ahogy mi akarunk. Gondoljunk csak bele, soha nem lehet tudni, melyik lesz az utolsó reggel, utolsó tavasz az életünkben. Hát így örüljünk minden napnak, amit kapunk. 

Színfoltok a szürkeségben

Monoton napjaink sorában van, hogy akad valami – egy banális kérdés, mondat, vicc – ami képes feldobni nemcsak egy lapos napot, hanem az egész hetet. Amikor már a dolgos hetünk vége felé járunk s csakis a hétvégével kecsegtető péntek jár az eszünkben, amikor már teljesen belesavanyodtunk a munkába, amit talán szeretünk is, amikor már semmi újat nem tudunk mondani a kollégáinknak, amikor már szinte némán és automatikusan végezzük a dolgunkat, az eszünk pedig több tízezer kilométerre szárnyal tőlünk – nos, ekkor tud varázserővel hatni egy jó mondat. Amikor már csak az óramutatók szörnyen lassú vánszorgására figyelünk, amikor üres tekintettel bámulunk magunk elé, amikor minden egyszínű, amikor már kényszer a mosoly, fájnak a végtagjaink – egy csapásra minden megváltozhat. Nem kell ehhez más, mint egy-két jól időzített mondat s órákig a hasunkat fogva, könnyes szemmel röhögünk valamin, amit mások esetleg nem is találnának viccesnek. Hirtelen minden értelmet nyer, már nem idegesít semmi, csak egy dologra vagyunk képesek koncentrálni, arra az egy mondatra, amit végtelen sokszor megismétlünk, s mintha varázsereje lenne, egyre viccesebb lesz. Aztán elkezdjük ragozni, próbálván megtartani az önfeledt pillanatokat, s még mindig vicces. Lassan már teljesen másról beszélünk, tágra nyílt szemekkel vonjuk kérdőre a másik embert, újra meg újra hangos röhögésben törve ki. Már a hasunkat fogjuk, és ijedt szemmel tekintünk körbe, nehogy valaki meglásson ebben az állapotban. Eltelik fél óra, aztán egy és úgy másfél óra nevetőgörcs után azon filózunk, tényleg ennyire vicces volt-e az a kijelentés. Néhány másodperc néma csend után megismételjük, és ismét kitör belőlünk a kacarászás. Igen, még mindig vicces. Ekkor döbbenünk rá, hogy az egész napot feldobta a személy, akinek a szájából elhangzott a „fakérdés” (favicc, kérdés formájában). Hálásak vagyunk neki érte s elismerjük, megérte betérnie hozzánk. Addig ragoztuk a történetet, hogy már teljesen más jelentéssel bír, egészen másról beszélünk – és még mindig hahotázunk. A kimerültség egy olyan szintjén voltunk előtte, amikor mát minden mellett elsiklottunk, csak a munkaidő végét vártuk s várakozásteljesen néztünk ki az ablakon a napsütéses délutánba. Egyetlen, amúgy értelmetlen kérdésnek s egy jól irányzott, frappáns válasznak, sikerült megmentenie a napot s újult energiákkal feltöltenie bennünket. Tudom, ezek a pillanatok mily ritkák, ezért is értékelem oly nagyra az önfeledt boldogság óráit. Talán tévedtem, amikor néhány héttel ezelőtt azt állítottam, a boldogság nem tart tovább pár másodpercnél s csakis saját magunk érhetjük el, megfeszített, kemény munkával. Aztán huss!- elillan s kezdhetjük elölről a küzdelmet. Talán embertársaink nagyobb szerepet játszanak ebben a folyamatban, mint mi saját magunk. Talán úgy is lehetünk boldogok (akár pár órára is), hogy semmi felmutathatót nem értünk el. A mindennapi megélhetésért való gürcölés közben engedjük meg magunknak az ilyen pillanatokat, amikor bedobjuk a gyeplőt, semmi nem érdekel, minden súlyt levetünk a vállainkról s egy rövid ideig újra önfeledt gyermekek lehetünk. Hihetetlen energiát tudnak adni az ilyen pillanatok s még napok múltán is mosolyt csal az arcunkra, ha eszünkbe jut, mi műveltünk. 

Gondolataink ereje

Rhonda Byrne A titok című könyvéből (és az abból készült filmből) tudjuk, hogy gondolatainknak teremtő ereje van. Bármi, amit gondolunk, egy adott pillanatban valósággá válhat. Amikor kitűzünk magunk elé egy célt, legyen az parányi vagy hatalmas, szinte elérhetetlen, sokat gondolunk rá. Hetekig, hónapokig tervezgetünk, s közben elképzeljük, hogyan érünk el oda, melyek azok a lépések, amiket meg kell tennünk, melyek azok a veszélyek, amelyekre figyelnünk kell. Esténként, lefekvés előtt, elképzeljük, hogy elértük azt, amiről olyan sokáig álmodunk.  Olyan sokszor összpontosítunk arra, amit el akarunk érni, hogy (a könyv szerint) minden lehetséges erő a segítségünkre siet és megteremti nekünk azt, vagy hozzásegít ahhoz, amit megálmodtunk. Ez olyan képesség, amivel mindenki rendelkezik, nem szükséges tanulni. Figyelni kell, nyitott szemmel járni és észrevenni, amikor az élet az utunkba sodorja azt, amire vágytunk pár hete, pár hónapja vagy évekkel ezelőtt. Értelemszerűen a nagyobb célok elérése több időbe telik. Viszont ne feledkezzünk meg arról, hogy mindez nem csak a pozitív gondolatainkkal működik, nem csak azok válnak valósággá, hanem a negatív gondolataink is. Ha folyton azon agyalunk, mennyire szerencsétlenek vagyunk, milyen rosszul megy nekünk, ez csak tovább fog ismétlődni. Ha mindig a legrosszabb lehetőségekre gondolunk mindennel kapcsolatban, ami érint minket, akkor az fog megvalósulni. Ahogy a mondás tartja, „Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik”. A gondolatoknak teremtő ereje van, ezért figyeljünk oda, hogyan képzeljük el a jövőnket, hogyan nézünk a minket körülvevő mindennapi történésekre. 

Mi kell a boldogsághoz?

„Csak akkor lehetsz boldog, ha néha boldogtalan vagy”. Ez a mondat megragadt a fejemben Lauren Oliver Delírium című regényének olvasása közben. Kiemeltem és elmentettem. Aztán órákig, napokig töprengtem rajta. Egész életünkben azért küzdünk, kelünk fel reggelente és viseljük el a rossz dolgokat, mert vágyunk rá, a tökéletes, csillogó, pompás boldogságra. Néha, egy-egy nagyobb kihívás előtt, amikor bátorságot gyűjtünk, arra gondolunk, ha ezt sikerül meglépni, akkor boldogok leszünk. És hiszünk ebben az elhatározásunkban, ami átvisz tűzön-vízen. Makacsul ragaszkodunk hozzá, karunkat nyújtjuk feléje, s már-már érezzük is. Amikor pedig a hosszú, munkával töltött, küzdelmes, savanyú, szürke, egyforma napok (hetek) után végre ott állunk szemtől-szemben vele s már csak egy lépés választ el tőle, megrettenünk egy pillanatra. Kérdések százai merülnek fel bennünk. Tényleg akarom ezt? Valóban boldog leszek, ha ezt megteszem? És mi lesz, ha nem sikerül? Annyit dolgoztam ezért és most itt, az utolsó pillanatban vallok kudarcot. Aztán mély levegőt veszünk és nekivágunk az ismeretlennek. Elérjük azt, amire annyira vágytunk és boldogok vagyunk. Elképzelhetetlenül boldogok. Madarat lehetne fogatni velünk. Egy pillanatig. Nem tart tovább a mámor pár percnél, aztán a rózsaszín köd továbbszáll és mi megint ott állunk, boldogtalanul. Mindent feláldoztunk egyetlen örömmámoros pillanatért. Azonnal visszatérünk régi életünkhöz, ugyanazokhoz a problémákhoz, szinte semmi nem változik.

Abszolút boldogság nem létezik. Hiába is ringatjuk magunkat ilyen tévhitekben, hogy ha majd ezt meg ezt elérjük, és meglesz ez meg ez, akkor örökre boldogok leszünk. A boldogság nem az út végén van, hanem maga az út. Az, ahogyan éljük a mindennapjainkat, ahogyan értékeljük a kisebb örömöket, és mindenben meglátjuk a szépet és a jót. Úgy kell alakítanunk az életünket, hogy minden nap legyen legalább egy pillanat, amikor teljes a boldogság. Értékeljünk minden kedves pillantást, mosolyt, szívességet, tanácsot, érintést, mindezek megajándékoznak egy-egy pici boldogsággal, amiket ha összegyűjtünk szíveinkben, a nap végére elégedettek lehetünk. 

Tíz mód, amivel csúfot űzöl az életeddel

Az interneten találtam ezt a cikket, amit egy Cristi nevű felhasználó írt a blogjára s amellyel arra kívánt rámutatni, hogyan verhetjük át saját magunkat és hozhatunk rossz döntéseket. A szerző egy napon arra ébredt, hogy élete csupa szomorúság, egészségügyi-, súly- és társadalmi gondokkal küzd. Azóta eltelt 5 év és mivel élete pozitív fordulatot vett, ezért úgy döntött, megosztja olvasóival azt a tíz módot, amivel csúfot űznek életükkel abban a reményben, hogy jó útra terelheti őket.

1. Nem olvasol könyveket
   Filmekre, a televízióban látottakra támaszkodsz és engeded, mások mondják meg neked, mit és hogyan csinálj. Ha nem olvasol könyveket, startból elrontottad az életed, mert soha nem találod magad szembe mások nagyszerű ötleteivel, csak a sajátoddal. Örökre ugyanazon a szinten maradsz, és olyan életet élsz, amire nem vágysz.
2. Más külső erőket hibáztatsz, és nem vállalod a felelősséget a tetteidért
   Áldozattá válasz, mert könnyebb azt mondani, hogy szegény családban születtél és ezért nem érhető el számodra a gazdagság, ahelyett, hogy kijelentenéd, mindez a te hibád, mert rossz döntéseket hoztál és innentől kezdve mindig jól döntesz, hogy a csúcsra juthass.
3. Hiszel a szerencsében és mindig olyan utakat keresel, ahol azonnali előnyre tehetsz szert, lottózol, részt veszel tombolákon, hogy megnyerj egy olyan autót, amit nem tudsz fenntartani, vagy ujjal mutogatsz a gazdagokra, mondva „szerencséjük volt, nekem nincs”.
4. Feladod
   Egyszerűen azt mondod: vége. Úgy töltöm az életem, ahogy a legkönnyebb, nem teszek semmi szokatlant, a komfortzónámban maradok, szóval minden nap meghalok egy kicsit valaki más álmáért, és lemondok a sajátomról.
5. Nem fektetsz be magadba
   És itt nem olyan dolgokra gondolok, mint a ruhák, vagy egyéb külsőségek, amik azt mondják rólad: gazdag vagy, pedig valószínűleg nem vagy az. Mert kétféle ember van: akik gazdagok szeretnének lenni, és akik gazdagoknak akarnak tűnni. Saját magadba fektetve, az intellektusodba, a személyes fejlődésedbe, haladsz. Javulva még jobb eredményeket érsz el. Egyszerű, de még könnyebb vásárolni egy pólót, amit nem engedhetsz meg magadnak és egy autót részletre. Mert az intelligencia nem feltűnő, amikor az utcán sétálsz, de egy 2014-es autó igen.
6. Fogyasztási hitelt veszel fel
   Így arra kényszerülsz, hogy egyetlen munkahelyen dolgozz, olyasmikért, amit nem vehetsz meg. És higgy nekem, nincs szükséged egy húszezer eurós autóra, sem egy hatvanezer eurós házra. Vannak más megoldások is. Sokkal olcsóbbak.
7. Olyan emberek között maradsz, akik semmit nem kezdenek az életükkel
   És ezáltal te sem kezdesz semmit magaddal. Mert a környezeted befolyásolja a gondolataidat, a gondolatok befolyásolják a cselekedeteidet, és a cselekedetek építik az eredményeidet. Egyszerű?
8. Mindig a könnyű utat választod az életben
   Egészségtelenül étkezel, mert olyan jól esik megenni egy BigMac-et, olyan munkahelyed van, amit utálsz, mert könnyebb itt maradni, mint olyant keresni, amit szeretsz, olyan emberekkel állsz kapcsolatban, akik folyton panaszkodnak, ahelyett, hogy kibővítenéd társadalmi körödet és értékes embereket vonzanál magadhoz. Igaz, ez túl sok munkával jár, inkább válaszd a könnyebb utat.
9. Azt hiszed, akik nagyon magasra törtek, tolvajok, örököltek vagy rosszabb
    Ezt röviden így fordítják le: limited belief (korlátozott hit). Nem minden nő, aki magas beosztásban van, feküdt le a főnökkel. Nem mindenki, aki jól él, tolvaj. Gazdagnak, szépnek és egészségesnek lenni nem kiváltság, egy szívesség, amit magadnak, a társadalomnak és mindenkinek körülötted teszel. Szó szerint, a világ jobb lesz, ha te egyre gazdagabb vagy.
10. Megpróbálod becsapni magad
    Elolvasod ezt a tíz ötletet és azt mondod: a fentiekből egy hibát sem követek el, plusz, ez a Cristi, aki ezt írta 23 éves, én jobban tudom. Aztán elkövetsz minden hibát a fentiekből és húsz év múlva rájössz, jobb lett volna megelőzni, mint megpróbálni orvosolni a problémákat.

Szabadon eldöntheted, hogy nem olvasod el, hibáztathatsz másokat és a tetteidért sem kell vállalnod a felelősséget, hihetsz a szerencsében, nem kell befektetned önmagadba, és vehetsz fel hitelt, hogy minél gazdagabbnak tűnj – nem vagy az – tulajdonképpen ugyanabban a közegben maradsz egész életedben, mindig a könnyebb utat választhatod, és hiheted, bűn gazdagnak lenni, és tolvajnak vagy nagyon szerencsének kell lenni hozzá, és folyamatosan becsaphatod magad. Szabadon választhatsz, de felelős vagy a tetteid következményeiért.

Ezeket a tippeket olvasva igazat kell adnom a fiatalembernek, minden, amit ide felsorolt, rossz hatással lehet a személyes boldogulásunkat nézve. Viszont ellent kell mondanom annak, hogy mindenki gazdagságra vágyna. Sokkal inkább megélésre vágyunk. Egy olyan éltre, amivel elégedettek lehetünk s esténként nyugodtan térhetünk aludni. 

Veronica Roth: A beavatott (sorozat)

Az utolsó éves Kreatív Írás szakos Veronica Roth a téli szünetet egy kezdetleges regény vázlatának írásával töltötte, amiből A beavatott sorozat született. A trilógia kötetei: A beavatott (eredeti nyelven Divergent), A lázadó (Insurgent) és A Hűséges (Allegiant). A nagyjából másfél ezer oldalon keresztül egy tizenhat éves lányt mutat be, Beatrice „Tris” Prior. A utópikus Chicagóban a társadalom öt különböző csoportra van felosztva, melynek tagjai azon erények művelésével foglalkoznak, melyeket a legfontosabbaknak vélnek: bátorság, önzetlenség, műveltség, szeretet, őszinteség. A tizenhatodik életévüket betöltött polgárok egy alkalmassági teszt elvégzése után a Választás Napján csoportot választhatnak. Beatrice az Önfeláldozók csoportjába született, viszont egyáltalán nem érzi magát kellően önzetlennek hozzá, ezért azon gondolkodik, elhagyja a csoportot s ezzel a családját. A teszt az ő esetében nem mutatja ki egyértelműen, melyik csoportba illik bele a leginkább. Három csoport jellemzőit is birtokolja (bátor, művelt és önfeláldozó). Elfajzottnak minősül a társadalom megítélése szerint és igen nagy bajba kerülhet, ha ez kiderül. Szerencséje van a vizsgáztatójával, aki megőrzi titkát. A választási ünnepségen, miután bátyja, Caleb, arra buzdítja, hogy hallgasson a szívére, a Bátor csoportot választja. Caleb szintén csoportot vált, ő a Műveltek mellé áll. Ezután egy sor megpróbáltatáson kell keresztül esnie a lánynak, a bátrak beavatási szertartásának részeként. Könnyedén veszi az első akadályokat (mozgó vonatra fel- és leszállás, beugrani egy mély és sötét szakadékba elsőként), ám fizikailag gyengének bizonyul. Hamarosan az is kiderül, hogy a Bátrak a beavatottjaik csak egy részét veszik fel a csoportba, a többiek csoportnélküliekké válnak, akik a város utcáin laknak. Tris elfogadja a kihívást és mindent megtesz azért, hogy igazi Bátor lehessen. Idő közben barátokra talál és az egyik kiképző személyében a szerelemmel is megismerkedik. Bár mindent megtesz azért, hogy ne derüljön ki másfélesége, egy támadás-szimuláció során mégis kiválik az öntudatlan tömegből, hogy megmentse szerelme életét. Ezzel kezdetét veszi a társadalom elleni lázadás. A csatában elveszti szüleit, mégis erős marad. A második és harmadik kötetben végigkövethetjük, amint egyik helyről a másikra vándorolnak, menedéket keresnek, közben viszont azon ügyködnek, hogy teljesen felborítsák azt, amiben felnőttek, a csoportrendszert, az eltitkolt igazságokat. A sorokat olvasva nem véletlen, ha a kommunizmussal vonunk párhuzamot, ahol szintén megszűrt információkat juttattak a lakosokhoz, akik teljes elnyomás alatt éltek. A Választás Napja viszont a demokráciához hasonlítható, ahol bizonyos időközönként a választópolgárok kinyilváníthatják véleményüket, amire a vezetés nagyban tesz. A kötetben is ezt láthatjuk. Választhatnak a fiatalok, de csak a megadott kereteken belül, s aki nem megfelelően választ, azt éles szemek követik nyomon. Egy másik párhuzam a megfigyelés. A társadalom minden lépését figyelik, mindenről tudnak azok, akik érdemesek rá, a Műveltek. Fordulatokban gazdag, a fiatalságot lekötő regényt írt Veronica Roth, nem mindennapi részletességgel. A harmadik kötetben már nem csak Tris, de szerelme, Tobias (Négyes) nézőpontjából is követhetjük az események zavaros fonalát. Szinte lélegzetvisszafojtva követjük őket, amint megtudják, a világ, amelyben éltek csak egy kísérlet része, amint rájönnek, mennyire elenyésző a városuk mérete és ők maguk a Földhöz képest, amikor először repülnek. Kinyílik a világ előttük s ahelyett, hogy elmenekülnének máshova, ők visszatérnek és akár életük árán is harcolnak egy szebb jövő reményében. Lebilincselő írás egy fiatal írónőtől, aki tudja, mi kell a fiatal olvasóknak. Veronica Roth még ballagása előtt kiadta az első kötetet és eladta annak megfilmesítési jogait, aminek köszönhetően tavaly megjelent az első, idén márciusban pedig a második kötetet bemutató mozifilm

Charlotte Brontë: Jane Eyre

A tizenkilencedik század közepén megjelent nagysikerű, mára már klasszikussá vált, regény főszereplője Jane Eyre. A kislány szülei halála után nagybácsija családjához kerül, ahol idegenként kezelik a szóban forgó nagybácsi halála után. Mrs. Reed, a gyámja, minden nap érezteti vele, hogy nem az ő véréből való s rendre meg is bünteti csíntalanságaiért. A kis Jane a büntetések dacára sem alázkodik meg, határozott, hever vérmérsékletű teremtés. A közte és a néni gyermekei közötti egyre súlyosbodó ellentétek miatt Mrs. Reed a lowodi intézetbe adja a kislányt. Itt ismerkedik meg Helen Burns-szel, akivel jó barátságot ápolnak a lány későbbi haláláig. Az intézetben uralkodó rossz körülményeknek hatására járvány tör ki az intézetben, ennek esik áldozatául Helen is. Egy időbeni ugrást követően már a művelt, kedves modorú, az intézetben tanítónőként tevékenykedő 18 éves Janet ábrázolja az írónő, aki mindenképpen ki akar törni az iskola falai közül és elszegődik Thornfield Hall-ba nevelőnőnek. A kastély urának, Mr. Rochester szeleburdi gyámleányának, Adèle Varens-nak lesz a nevelőnője. Jane hamar megszokja az új körülményeket és összebarátkozik a kis tanítványával, aki napról napra szebben viselkedik. A kastély urával viszont hónapokig nem találkozik, mint megtudja, Mr. Rochester ritka látogatója saját otthonának, ám amikor jön, azt szinte mindig meglepetésszerűen teszi. Jane nem is tudja, hogy vele találkozik, amikor a postára menet egy este megáll megpihenni és a gazda lova megijed tőle, a lovas pedig leesik és megsérül. A lány azonnal segít az akkor még idegen férfin. Csak amikor hazazér, ismerkednek össze. Kölcsönös megértés alakul ki kettejük közöttük, majd barátság, ami szerelembe csap át. Kapcsolatukat baljóslatú események kísérik, a kastélyban néha hátborzongató nevetés hallatszik az éjszaka közepén, titokzatos alak mászkál a folyósókon és valaki felgyújtja Mr. Rochester ágyát. A felriadt Jane menti meg gazdája életét. Szerelmüknek a társadalmi- és korkülönbség is gátakat szab. A férfi által rendezett estélyek is csak rontanak a fiatal lány féltékenységén és bánatán, hiszen azt kell látnia, hogy a szerelme a gőgös, szép, szívtelen és előkelő Ingram kisasszony körül lebzsel és hiszi, hamarosan meg is kéri a kezét. Jane-t levelet kap, ami arról értesíti, hogy egykori gyámja, Mrs. Rééd haldoklik és magához szólítja. Kiderül, a nő eltitkolta előle, hogy volt neki egy nagybátyja, aki kutatott a lány után, de az asszony azt hazudta neki, hogy ő meghalt Lowood-ban. Amikor visszatér Thornfield-be, Mr. Rochester bevallja neki, hogy csak féltékennyé akarta tenni Ms. Ingram-mal és megkéri a kezét. Az esküvőjük napján derül ki, hogy a férfi már nős, van egy jamaicai őrült felesége, akit a kastély legfelső emeletén tart elzárva, s aki néha kiszökik és éjszaka a folyósókon bolyong. Az összetört szívű Jane elszökik és napokig bolyon étlen-szomjan, míg St. John Rivers tiszteletes és testvérei befogadják. A lány megpróbál új életet kezdeni, tanít a helyi iskolában és barátságot köt a Rivers családdal. Meglepetésként éri őket, hogy mindannyian rokonok a madeirai nagybácsi révén, aki tekintélyes vagyont hagy Jane-re, ő viszont igazságosan elosztja maguk között. St. John misszionáriusnak készül Indiába és tervei szerint magával vinné Jane-t feleségeként. A lány egy év után is képtelen elfelejteni Mr. Rochester-t, ezért visszatér Thornfield-be. Megérkezve megtudja, az őrül asszony felgyújtotta a kastélyt s ő maga is a lángok martalékává vált. Mr. Rochester megsérült, amikor próbálta kimenteni feleségét a lángok közül, megvakult s egyik karját is amputálni kellett. Mivel az előző akadályok semmissé váltak, Jane boldogan megy feleségül hozzá. A férfi visszanyeri látását egyik szemére, így gyönyörködhet Jane-nel közös gyermekeik szépségében. Amint láthatjuk, a történet klasszikus példája a tündérmesének, amiben a szegény, csúnya lány beleszeret a gazdag, idősebb férfiba, szerelmük legyőz minden akadályt (vagy azok maguktól elhárulnak) és a hosszú szenvedés, nehéz élet után, egy csodálatos, boldog élet vár rájuk. Ajánlom tehát ezt a regényt minden romantikus lelkű, naív olvasónak, aki még hisz a szerelem erejében, vagy épp mindenki másnak is, aki bár kritikusan áll a túlságosan is szép befejezésekhez, de nem zárkózik el a tehetséges szerző tollából származó műalkotástól. 

Lauren Oliver: Rekviem (Delírium 3-ik rész)

A Káoszban előkészített lázadás nyílt forradalommá növi ki magát ebben a kötetben. A börtönből megmentett Lena és Julian a Vadonba menekül barátaival, ami már egyáltalán nem az a biztonságos, védett hely, ami volt. A rendfenntartók betörtek és fel akarják számolni a táboraikat  Ebben a részben párhuzamosan követhetjük végig a két régi barátnő, Lena és Hana, szemszögéből a történteket. Hanat kikezelték és éppen férjhez készül menni Portland új polgármesteréhez. Az esküvői előkészületek közepette veszi észre, hogy nem teljesen hatott rá a kúra. Bár maga mögött hagyta a lázadó, vidám lányt, aki azelőtt volt, még mindig álmodik, ami nem jellemző a kikezeltekre, emlékszik legjobb barátnőjére, bűntudata van, amiért elárulta. Felkeresi Lena családját, akik egy még szegényebb környékre költöztek és mindenben hiányt szenvednek. Élelmiszert csempész át hozzájuk, amit Grace (Lena unokahúga) segítségével a pincéjükbe halmoznak fel. Közben Lenaék a vadonban készülnek kitörni a megerősített kerítések mögül. Élete halottnak hitt kulcsszereplői visszatérnek hozzá s ezt csak nehezen tudja feldolgozni. Haragszik anyjára, aki elhagyta őt s akkor sem jött el érte, amikor kiszabadult a börtönből. Időbe telik neki megérteni, anyja csak jót akart neki, inkább távol tartotta magát tőle, mintsem magával rántotta volna. Bár külsőleg megváltozott, az idő megedzette a nőt, Lena mégis felismeri benne azt a nőt, aki szeretetben nevelte fel. Alex is visszatér, de hamar egy új lány oldalán köt ki, ami bántja a lányt, de hamar belátja, semmi joga nincsen féltékenykedni a fiúra, hiszen ő már továbblépett, már Julian-nel van. A Vadonban ínséges időket élnek, a kerítésen belülről még a folyót is eltorlaszolják. Hosszú ideig barangolnak az erdőben, mire rátalálnak Pippa táborára. Emberek egymás hegyén-hátán alszanak a hideg földön, ölre mennek egy falat ételért vagy egy korty vízért. Ekkor értékeli igazán Lena mindazt, ami addig megvolt neki, tető a feje felett és étel a tányérjában, mosdóvíz. Csak a kitörés tervezésének idejéig maradnak azon a helyen. Aztán eljön a nap, amikor átmásznak a falon, s bár sok embert elveszítenek, sikerül betörniük Portland városába. Eközben Hana éppen az oltár előtt áll vőlegényével a ceremónia közben, amit a lázadók fegyverdörrenései megzavarnak. Hana-t biztonsági őrök viszik a új házába, miközben leendőbelije szembenéz a lázadókkal. Az úton hazafelé megpillantja Lena-t. A testőrökkel az autóba ülteti a lányt azzal az indokkal, hogy legalább egy lázadót megakadályozott. Hazaviszi a lányt, enni ad és megbeszélik a történteket. Mindketten megváltoztak, mégis, valahol legbelül ugyanazok a lányok maradtak, akik alig egy éve voltak és a parton futottak reggelente. Lena, mielőtt távozik, elmondja a lánynak, hogy a ház alatt bombát rejtettek el. Hana azt hazudja a párjának, hogy a lány fejbe verte és megszökött, aztán ő is, természetesen feltűnés nélkül távozik a lakásból. Eközben az utcákat ellepik és elfoglalják az emberek, akik lázadnak a rendszer ellen. Egyre többen gyűlnek össze és erejük már-már legyőzhetetlen. A várost körülvevő falakat lebontják, ezzel is szimbolikusan véget vetve a Delíriummentes Amerika (DMA) vezetőnek hatalmának.  Ez a regény bebizonyítja, hogy a szeretet miatt mennyire messzire képesek elmenni az emberek, inkább élnek minden nélkül a Vadonban, mintsem normális körülmények között otthon. És amikor ezek az emberek elég magas számban összegyűlnek, képesek megváltoztatni a rendszert, fellázadnak és mindent elkövetnek a rendszer lerombolása érdekében. Arra is rámutat ez a trilógia, hogy, bár csak elképzelés, de képtelenség az emberi fajból kiirtani a szeretetet. És hiába áltatják a társadalmat átfogalmazott tanmesékkel, mert úgyis előbb-utóbb rá fognak jönni az igazságra. Iskolapéldája egy olyan elképzelt világnak, ami akár létezhet is. Nagyban hasonlít a kommunizmusra, ahol szintén szabályok szerint kellett élni és aki kilógott a sorból, azt megbüntették. Amint az ember úgy tesz, mintha osztaná a vezetők elveit, és esetleg külsőleg is hasonlít rájuk, a kezelés hamisított jelei által, azonnal befogadják maguk közé, állást adnak neki. 

Lauren Oliver: Káosz (Delírium 2-ik rész)

Amikor kinyítjuk a Delírium második kötetét, az elsőtől eltérően, nem számozott fejezeteket látunk, hanem csupán kétfélét: „Akkor” és „Most”. Előbbi azt mutatja be, mi történt a főszereplővel a kerítésen való átjutása után. Utóbbi, ami fél évvel későbbi eseményeket mutat be, az illusztrálja, hogyan áll helyt beépített ellenállóként. Lena kijutott az elkerített Portland városából és most ott találja magát a Vadonban. Szerelme, Alex, meghalt. A pólóján megjelenő és egyre terebélyesedő vörös foltokat képtelen kitörölni emlékei közül. Napokig bolyong a kietlen vidéken, mire teljesen kimerülve, rátalálnak. Egy kopár szobában ébred fel, a föld alatt. Egy búvóhely, amit a Veszettek alakítottak ki. Egy ismeretlen világba csöppent, ahol mindennap meg kell küzdenie az éhséggel, nélkülözéssel. Amint felépül kicsit, próbál barátkozni a megmentőivel, szerepet vállal a mindennapi tevékenységeikben. Először nehezére esik fizikai munkát végeznie, mivel nagyon legyengült az erdőben töltött napok alatt. Aztán szép lassan belejön, sőt, még a kedvenc sportját, a futást is újrakezdi, a fagyos levegő ellenére. Lena összebarátkozik Hollóval, a veszettek ezen csoportjának vezetőjével. Rengeteg kihívással kell szembenéznie, megszokni az állandó készenlétet, az osztozást – minden téren, a zsúfoltságot, a nélkülözést. Itt az emberek igazán nehéz körülmények között élnek, s ha eddig azt hitte, hogy otthon, a kerítésen belül kevés adatott meg neki, akkor most alkalma adódott átgondolni, mennyi mindent kapott ő odaát s a jelenlegihez képest szinte luxuskörülmények között élhetett. Ő mégis hátat fordított mindannak. Kitart elhatározása mellett és küzd a megélhetésért. Pár hónap alatt több ismerőse is meghal, ami csak még erősebbé teszi. A Vadonban töltött pár hónap alatt a lány felnő. A „Most”-ban Lena New York-ban él és iskolába jár. Társaival ellentétben őt a válogatott és kitalált történelem tanulása helyett inkább a rendszer lerombolása érdekli. Miután látta, hogy a kerítéseken kívüli emberek egyáltalán nem veszettek, ahogy azt tanulta, hanem normális emberek, akik inkább választották a kihívásokkal teli életet, mintsem feladják a szerelmet. Egy konferencia után találkozik Julian Fineman-nel, akinek az apja, Thomas Fineman. a DMA (Delíriummentes Amerika) elnöke. A fiúval együtt elrabolják. Hetekig élnek egy kis cellában, lassan megismerkednek. Lena felfedi Julian előtt a titkát, bár a nyakán láthatóak a kezelés nyomai, azok hamisak, soha nem kapta meg a kúrát az amor delíria nervosa (azaz a szerelem) ellen. Julian szintén nem kapott kezelést, és ahogy az idő telik, lassan beleszeret a lányba. Együtt megszöknek. Amikor a raktárban bújnak el a fogvatatóik elől, rájönnek, hogy a Dögevők (szintén ellenállók, mint a Veszettek, de mocskosabb módszereket használnak) a DMA felkérésére rabolta el őket. Lena újabb igazságokkal szembesül ebben a kötetben, amelyek egy teljesen új világ kapuit nyitogatják előtte. Megtudja, többek közt azt is, hogy Julian apjának van egy titkos irodája tele tiltott könyvekkel, zenékkel. Szökésüket sérült emberek segítik, akik saját akaratukból élnek a föld alatt, mivel a társadalom kitaszította őket. Úgy tartják, ilyen sérült gyermekei születnek azoknak az embereknek, akik szerelmesek egymásba. Egy, Lena által ismert, rejtekhelyre mennek, ahol maszkos emberek törnek rájuk. Julian-t elviszik, kivégzését hirdetik minden rádió- és televízió-csatornán. Lena ismét visszakerül a Vadonban megismert barátai közé, Holló és Tövis, akikkel egy családot alakítottak a városban. Megszökik tőlük, hogy megmentse szerelmét (időközben rájött, szereti a fiút, bár Alex-et soha nem fogja tudni elfelejteni és ez a szerelem sokkal halványabb az iránta érzett érzelmektől). Végül barátai segítségével megmentik a fiút a kivégzéstől. Visszamennek a Vadonba és amikor megígéri Julian-nek, hogy soha nem fogja elhagyni, egy erős hang vág közbe, nehogy elhiggye, amit a lány mond – Alex az. Ebben a kötetben a lány rengeteg megpróbáltatáson megy keresztül, amelyek közül a legnehezebbel, Alex elfelejtésével, soha nem tudott szembenézni. De a szerelem újra rátalál Julian személyében, akivel a legnehezebb időben találnak egymásra. A lány hatalmas személyiségfejlődésen megy keresztül. A régi Lena, aki Portland-ben élt, már a múlté. 

Lauren Oliver: Delírium

A 2011-ben kiadott regény egy 18 éves lány életét mutatja be egy olyan világban, ahol a szerelmet betegségnek tekintik. Az Amerikai Egyesült Államok Maine államának Portland nevű városában él nagynénjével és annak családjával. A regény egy alternatív jelenben zajlik, ahol a városokat elektromos kerítések veszik körül, azzal óvják a bent lakókat (igazából viszont a Veszetteket akarják kirekeszteni, akik ellenálltak a kezelésnek). Lena Halloway az iskola befejezése után átesik egy vizsgálaton, ahol a betanult válaszoknak hála, kiderül, teljesen egészséges. Ezután, a tulajdonságai alapján négy lehetséges partner listáját küldik el neki, amiből ki kell választania jövendőbelijét. Három hónap múlva sor kerül a kúrára, amikor a felnőttkort megélt fiatalokat megműtenek és kiölik belőlük a szerelem és szeretet minden csíráját. Azután másképpen élnek, életüket nem befolyásolják az érzelmek. Lena nyugodtan várja a sorsát, elfogadta ezt az életmódot és nem is akar rajta változtatni, egészen addig, amíg meg nem ismeri a rendfenntartó Alex-et. A lány a fiút először a kivizsgálásán pillantotta meg, amikor a lázadók marhákat engedtek a laborba, Lena lába földbe gyökerezett, de a srác hangos nevetése visszahozta a jelenbe. Ezután egy törvénytelen bulin futnak össze, ahol nemcsak tiltott zenét játszanak, hanem koedukált is. Lena addig csak távolról látott fiúkat, mivel az iskolában és a kivizsgáláson is el voltak választva. Razzia következik s miután az ő házukba nem törtek be a rendfenntartók, a lány elmegy figyelmeztetni a barátnőjét, Hana-t, aki egy újabb bulin van. Lena épp a rendfenntartók előtt ér oda. Alex segítségével megmenekül. Ezután egyre több időt töltenek kettesben, néha hármasban Hana-val. Alex időközben bevallja Lena-nak az igazságot, bár a füle mellett levő hármas tűszúrás arra enged következtetni, hogy ő már átesett a műtéten, saját magát jelölte meg. A Vadonban élt a kerítésen túl és rengeteg ellenálló rejtőzik rendes polgár bőrébe Lena körül. A lány úgy érzi, élete minden pillanata hazugság, amikor ezt megtudja. Egy este, amikor szokás szerint egy elhagyott házban találkoztak, mesél az anyja öngyilkosságáról és az apja haláláról. Lena anyját nem tudták kigyógyítani a szerelemből. Háromszor is alávetették a kezelésnek, mindannyiszor eredménytelenül. A negyedik alkalom előtt inkább leugrott egy szikláról, mintsem ismét a műtőasztalra kerüljön. Legalábbis ebben a tudatban nőtt fel. Miután az anyja díszes tűjéről mesél, Alex beviszi a börtönbe. Először megmutatja a saját apja sírját, aki hosszú évekig raboskodott ott, aztán egy üres cellát, ahonnan nemrég szökött meg az a nő, akinél Alex az említett tűt látta. Azzal a tűvel véste tele a nő a cella falait, hatalmas betűkkel: SZERELEM. Nem vehették el tőle a szerelmet. Ennek köszönhetően volt Lena-nak nagyszerű gyermekkora, az anyja énekelt neki meg a nővérének, zokniban táncoltak a padlón, tiltott zenét hallgattak és boldogok voltak. Lena úgy dönt, beavatja legjobb és egyetlen barátnőjét a titkaiba, muszáj megosztania valakivel mindazt, amit megtudott. Nem sokkal azután rendfenntartók lepik el a házat, Lena-t az ágyához kötözik. Mivel elkapta a kórságot, beleszeretett Alex-be, ezért előrehozzák a kezelését. Három napig fekszik a saját ágyában rabként, benyugtatózva. Barátnője meglátogatja és segítségével üzenni tud szerelmének. Alex, a kezelés előtti utolsó éjjelen jön érte motorbiciklivel. Lena kiszökik az ablakon. A rendfenntartók autókkal és helikopterrel is követik őket. Elérnek a kerítésnek azon szakaszáig, ahol előző alkalommal átszöktek, de most oda is áramot vezettek. Alex utasítására a lány belehajt a motorral, éppen az utolsó pillanatban ugrik le. A kerítés így pár másodpercre újra áramtalan, ő átmászik, a fiút lövés érte, hátramaradt. Lauren Oliver további kétkötetben folytatja Lena és Alex történetét: Káosz és Rekviem. A trilógiát meg akarták filmesíteni. Az első kötetből készült egy 45 perces első rész, ami után nem rendelték meg a következő két részt. Mondanom sem kell, hogy háromnegyed órában képtelenség összefoglalni a több, mint háromszáz oldalas kötet történéseit. Túl sok helyen változtattak a történeten. A film szereposztása is hagy maga után némi kívánnivalót. Megnéztem, mert kíváncsi voltam, de szerintem nem az a fajta film, amit ajánlani fogok a barátaimnak megnézésre.