Színfoltok a szürkeségben

Monoton napjaink sorában van, hogy akad valami – egy banális kérdés, mondat, vicc – ami képes feldobni nemcsak egy lapos napot, hanem az egész hetet. Amikor már a dolgos hetünk vége felé járunk s csakis a hétvégével kecsegtető péntek jár az eszünkben, amikor már teljesen belesavanyodtunk a munkába, amit talán szeretünk is, amikor már semmi újat nem tudunk mondani a kollégáinknak, amikor már szinte némán és automatikusan végezzük a dolgunkat, az eszünk pedig több tízezer kilométerre szárnyal tőlünk – nos, ekkor tud varázserővel hatni egy jó mondat. Amikor már csak az óramutatók szörnyen lassú vánszorgására figyelünk, amikor üres tekintettel bámulunk magunk elé, amikor minden egyszínű, amikor már kényszer a mosoly, fájnak a végtagjaink – egy csapásra minden megváltozhat. Nem kell ehhez más, mint egy-két jól időzített mondat s órákig a hasunkat fogva, könnyes szemmel röhögünk valamin, amit mások esetleg nem is találnának viccesnek. Hirtelen minden értelmet nyer, már nem idegesít semmi, csak egy dologra vagyunk képesek koncentrálni, arra az egy mondatra, amit végtelen sokszor megismétlünk, s mintha varázsereje lenne, egyre viccesebb lesz. Aztán elkezdjük ragozni, próbálván megtartani az önfeledt pillanatokat, s még mindig vicces. Lassan már teljesen másról beszélünk, tágra nyílt szemekkel vonjuk kérdőre a másik embert, újra meg újra hangos röhögésben törve ki. Már a hasunkat fogjuk, és ijedt szemmel tekintünk körbe, nehogy valaki meglásson ebben az állapotban. Eltelik fél óra, aztán egy és úgy másfél óra nevetőgörcs után azon filózunk, tényleg ennyire vicces volt-e az a kijelentés. Néhány másodperc néma csend után megismételjük, és ismét kitör belőlünk a kacarászás. Igen, még mindig vicces. Ekkor döbbenünk rá, hogy az egész napot feldobta a személy, akinek a szájából elhangzott a „fakérdés” (favicc, kérdés formájában). Hálásak vagyunk neki érte s elismerjük, megérte betérnie hozzánk. Addig ragoztuk a történetet, hogy már teljesen más jelentéssel bír, egészen másról beszélünk – és még mindig hahotázunk. A kimerültség egy olyan szintjén voltunk előtte, amikor mát minden mellett elsiklottunk, csak a munkaidő végét vártuk s várakozásteljesen néztünk ki az ablakon a napsütéses délutánba. Egyetlen, amúgy értelmetlen kérdésnek s egy jól irányzott, frappáns válasznak, sikerült megmentenie a napot s újult energiákkal feltöltenie bennünket. Tudom, ezek a pillanatok mily ritkák, ezért is értékelem oly nagyra az önfeledt boldogság óráit. Talán tévedtem, amikor néhány héttel ezelőtt azt állítottam, a boldogság nem tart tovább pár másodpercnél s csakis saját magunk érhetjük el, megfeszített, kemény munkával. Aztán huss!- elillan s kezdhetjük elölről a küzdelmet. Talán embertársaink nagyobb szerepet játszanak ebben a folyamatban, mint mi saját magunk. Talán úgy is lehetünk boldogok (akár pár órára is), hogy semmi felmutathatót nem értünk el. A mindennapi megélhetésért való gürcölés közben engedjük meg magunknak az ilyen pillanatokat, amikor bedobjuk a gyeplőt, semmi nem érdekel, minden súlyt levetünk a vállainkról s egy rövid ideig újra önfeledt gyermekek lehetünk. Hihetetlen energiát tudnak adni az ilyen pillanatok s még napok múltán is mosolyt csal az arcunkra, ha eszünkbe jut, mi műveltünk.