Igen, tudom, a jelenben kell élni s a múltat
békében hagyni, nem aggódni rajta, már úgyse lehet megváltoztatni vagy
visszatérni egy-egy időponthoz, amikor minden tökéletesnek tűnt. Mégis, néha
felvillannak lelki szemeink előtt egy szép, kellemesen eltöltött, hangos
nevetésekkel cifrázott nap emlékei. S ilyenkor szinte újra átéljük az
eseményeket, tapinthatóvá válnak a tárgyak, halljuk az emberek hozzánk intézett
szavait, érezzük a szél illatát s nem utolsó sorban ugyanaz az érzés tölt el,
mint amit az esemény megélésékor éreztünk. Mintha visszamentünk volna az időben
vagy újra átélnénk mindent. Vasárnap délután éreztem ezt, amikor véletlenül a
kezembe került egy, a tavaly tavasszal elkezdett s hamar félbehagyott
regényvázlatom. Újraolvasva azokat a már régen elfeledett sorokat
felelevenedtek bennem azok az események, amelyek írásra ihlettek akkoriban –
egy amerikai látogatás a testvéregyházközségnél. Mondatokat, bekezdéseket
ugrottam ár, hogy csak a legérdekesebb, legtöbb emléket tartalmazó paragrafusokat
olvassam. Bár azóta sok idő eltelt, mindjárt két év, és az emlékek kezdtek
megfakulni, mintha egy egyre sűrűsödő függönyön keresztül nézném őket, azokat a
sorokat olvasva sikerült letépni azt a függönyt s ismét élesen emlékezhettem
mindarra, ami akkoriban örömmel töltött el. Utólag hálás vagyok magamnak, hogy
lejegyeztem azokat az érzéseket, történéseket, színeket, szavakat, illatokat,
mosolyokat, mert ha valaha is nosztalgiázni támad kedvem azokról a mesébe illő
napokról, nincs más dolgom, mint elővenni a már kissé gyűrött papírlapjaimat és
elolvasni a történetet. Milyen jó lenne, ha múltunk minden pillanata le lenne
jegyezve valahol, s amikor vissza akarunk idézni egy pillanatot, egyszerűen
elővennénk a fiókból egy könyvet, ami a saját történetünket tartalmazza és
odalapozni a megfelelő helyre. Néha úgy érezzük, hogy a múlt sokkal szebb,
színesebb, boldogabb volt, de ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy amint
a jelenből, a mából tegnap lesz, máris szívesebben tekintünk rá. Nem
feltétlenül azért, mert amikor az akkor most volt nem tudtuk értékelni azt, ami
volt, hanem mert az emberi agy hajlamos az emlékek megszépítésére. Gondoljunk
vissza egy öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti eseményre s mit látunk? Csakis jó
dolgok történtek akkoriban. Hát, nem feltétlenül volt ez így. Agyunk volt a
tettes ebben az utólagos szépítésben. Minél régebbi egy emlék, amit
visszaidézünk, annál szebbnek látjuk. Ez azért van így, mert, ahogy a mondás is
tartja, idővel megszépülnek az emlékek. Akaratunkon kívül elfelejtjük a rossz
dolgokat, csak a jóra koncentrálunk. Ezért tűnik minden szebbnek, ha visszafele
nézünk az időben s nem előre. Ne tévesszenek meg tehát a túlságosan is boldog
tegnapok, talán nem is voltak annyira boldogok, mint ahogy arra emlékszünk.
Néha jót tehet visszanézni, visszapörgetni a múlt eseményeit a ezek tudatában
értékelni a jelent, de ne higgyünk el mindent, amit az agyunk mutat. Talán,
bizonyos események kizárásával, szebb képet mutat, mint amilyen a valódi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése