Jelen lenni

Rohanó mindennapjainkban bele se gondolunk abba, mennyire fontos lehet egy-egy ismerősünknek, barátnak, családtagnak, hogy jelen legyünk az életében. Én legalábbis hajlamos vagyok feleslegesnek érezni magam néha. Amikor már ötödszörre én vagyok az, aki felkeresi a másikat, aki beszélgetni akar a másikkal, akinek szüksége van a másik társaságára, aki csak vele akarja megbeszélni az elmúlt napok történéseit. Szükségem van visszajelzésre a másik féltől, amit a legtöbb találkozás esetében meg is kapok, ám a hatás hamar elhalványul. Sokszor a telefonban a kezemmel, még mielőtt tárcsáznék, átgondolom, vajon mit fog szólni a hívott fél, vajon örül majd annak, ha felkeresem vagy épp ellenkezőleg, a háta közepére kíván. Persze mindig pozitívan csalódok. Mégis, ha ők nem kezdeményeznek ilyesfajta kommunikációt, ismét elbizonytalanodom. Ilyenkor próbálok erősen arra koncentrálni, amit a múlt nyáron tanultam amerikai barátaimtól: „Légy jelen”. Ennyi az egész. Nem nagy okosság, mégis, ha elrágódunk rajta, belátjuk, igaz. Néha nem kell több mint jelen lenni valakinek az életében, egy élethelyzetben, egy csoportban, egy kiránduláson. És nemcsak fizikailag. Amikor ilyen helyzetbe kerülök folyton emlékeztetnem kell magam, ahelyett, hogy azon aggódnék, mihez kezdjek az adódott helyzetben, elég, ha jelen vagyok és engedem, történjen, aminek kell. Egyáltalán nem könnyű jelen lenni. Ezer és ezer gondolat cikáz az agyunkban másodpercenként és igen könnyen eltereli a figyelmünket egy-kettő. A nyáron, miután hónapokig számoltam vissza a napokat az amerikaiak látogatásáig, és felfoghatatlanul boldog voltam, amikor végre megérkeztek, mégis sokszor azt vettem észre, hogy a buszon utazva, ebéd közben vagy bármikor máskor, nem vagyok jelen. Magukkal ragadtak a gondolataim, a múlton rágódom. Bár azok az emberek, akiket nagyon szeretek, ott voltak tőlem pár méterre, láthattam őket, sőt, hallottam is, mégis úgy éreztem, mintha le lennék bénulva vagy egy átlátszó falu szobába zártak volna. Messzebbre taszítottam magamtól őket ez által, mint amilyen messze laknak. Szerencsére mindig akadt valaki, aki kiráncigált ebből az állapotból. Mert igenis emlékeztetni kellett rá, hogy az, amire olyan sokáig vártam, most megtörténik, és ha nem vagyok jelen, elszalasztom az egészet és bánhatom életem végéig. Nehéz volt felfogni, hogy itt vannak. Az életem egyik napról a másikra a tetejére fordult, odalett az a rendszer, ami szerint éltem, de egy pillanatig se hiányzott. Olyan hírtelen kaptam meg, amire vágytam, hogy időbe telt elfogadnom. Tudom, bután hangozhat. De így volt. Előtte minden nap vágytam rá, hogy itt legyenek. Izgatottan és cseppet sem fáradtan (a kialvatlanság ellenére) ébredtem aznap reggel, amikor eléjük mentünk a reptérre. És ők jöttek. Kisebb csoportokba oszolva, szinte egymást követve. Túl sok volt ez hírtelen. Annyira örültem nekik, hogy szinte megelégedtem a látványukkal és a beszélgetéseik hallgatásával. Rá kellett jönnöm arra, hogy ők is ugyanolyan boldogok, hogy láthatnak, mint mi. Meg kellett értenem, és el kellett fogadnom, hogy talán elég jelen lenni. Minden nap minden órájában velük lenni. Ők nem is vágytak másra. Bár a felvázolt példám nem mindennapi, azért a mindennapokban is alkalmazható a bölcsesség, amit tőlük tanultam: „Légy jelen”. Emberek vagyunk, társas lények, szükségünk van mások társaságára. Ehhez nem kell semmiféle különleges képesség. Ne keseredjünk el, ha épp nem olyan jó a kedvünk, mint szokott, ha nem tudunk olyan jó vicceket mesélni, mint szoktunk, mert mindez nem fontos. Csak az, hogy ott legyünk. Arra koncentráljunk, akivel, vagy akikkel vagyunk és egy rövid időre, feledkezzünk meg a hátunkon cipelt csomagról, a gondokról. Mindenkinek van ilyen csomagja, mégis meg tanul élni vele. Sokszor indulok úgy útnak, hogy nem tudom, hogyan fognak fogadni a barátaim, mert arra gondolok, van egyéb dolguk is, mint velem beszélgetni. Szerencsére minden alkalommal boldogan tapasztalom, hogy mások is hajlandóak jelen lenni az én életemben, ha arra szükségem van és félreteszik azt a batyut pár órára. Ilyenkor persze kiderül, ki az, akit érdemes máskor is a személyemmel zargatni és ki az, akinek végleg búcsút inthetek, látván, hogy ő nem hajlandó jelen lenni az én életemben hiába is adok neki tíz, húsz, harminc lehetőséget. Amikor ilyen adódik, én emelt fejjel el tudom fogadni, mert jobb elveszteni egy barátot, akit nem érdeklek, mint szerezni egy ellenséget azzal, hogy tükröt mutatok neki, amire megsértődik. 

Gondolatok a kórházban

Mindannyiunk életében számtalanszor előfordul, hogy egy családtagunk megbetegszik. Ha hírtelen lépnek fel a tünetek, vagy gyorsan rosszabbodik az állapota, előbb-utóbb a kórház sürgősségi osztályán találjuk magunkat. Az elmúlt egy hónapban végigjártam a baróti, udvarhelyi és szentgyörgyi sürgősséget is. A két városi kórházban hasonló impulzusok értek. Míg előbbi esetben autóval szállítottuk a beteget, az utóbbi esetben már mentő vitte be. Ettől eltekintve nem sok különbséget láttam. Mindkét alkalommal előzetes vizsgálatok alapján határozták meg a betegséget és döntötték el, melyik osztályra utalják be. A sors fintora, hogy bár két különböző betegsége volt a szóban forgó személynek, mindkét esetben a Fertőző osztályra került. Ez a folyamat, mialatt megállapították a betegséget, sokkal hosszabb ideig tartott. Órákról beszélünk. Hosszú órákról. Ez alatt a 3-4 óra alatt gondolatok ezrei cikáznak a váróteremben toporgó hozzátartozó agyában. Megérkezéskor enyhe megkönnyebbülést éreztem, hisz végre jó kezekbe került. Aztán, ahogy egyre lassabban telt az idő s ezzel párhuzamosan egyre több és egyre különbözőbb betegeket hoztak be, elfogott az aggódás. Mi tarthat ennyi ideig? Mikor mondanak már végre valamit? Néztem a többi hozzátartozót, akik szintén idegesen várták a híreket. A telefonomra pillantok, eltelt egy óra. Oké, most már tudniuk kell valamit. Figyelemelterelő után kutatok. Semmi. Belemélyedek telefonomba, csekkolom az e-mail fiókjaimat. Még mindig semmi hír. Közben a mentők egymásnak adják a kilincset. A sürgősség ajtaját szinte be sem lehet csukni. Ha pár percig nyitva marad, fázok. Bosszankodok. Az a biztonsági őr miért nem csukja már be. Erre a sürgősségről kitolnak valakit. Betegek jönnek, betegek mennek, de arról az egy személyről, aki miatt görcsben a gyomrom, semmi hír. Mentők jönnek a környező falvakról, a városból. Ismerőst fedezek fel. Egy rég nem látott rokon mentős egyenruhában, két másik mentős-nővérrel tol be egy ágyat. Amikor elhaladnak, előttünk látom csak, hogy az ágy üres és valami fura gépezet van rajta. Az ismerős biccent. Bemennek. Percekkel később jönnek csak ki a nemrég beszállított férfival, aki összeesett a munkahelyén. Átszállítják Brassóba. Súlyos. Lélegeztető-gépen van. Óvatosan kitolják. A hozzátartozók lélegzetvisszafojtva bámulják, amíg biztonságban kiérnek vele a mentőhöz. Mindenki egyre gondol, még akkor is, ha csak hasfájással vagy enyhe sérüléssel hozta be rokonát: nehogy ő is így járjon. Az ismerős mentős visszajön, megkérdezi kivel vagyunk itt, mi a gond. A kis csevegés után bemegy, majd megint ki a mentőbe. Valami komplikáció léphetett fel a stabilizált beteggel, mert kihívják a gárdás orvost, aki futólépésben viharzik el mellettünk. Pár perc múlva visszajön, és a mentő elhajt. Újabb hozzátartozókat hívnak be, hogy tudassák a beteg rokonukról megállapítottakat. Néhány beteget tolószékben visznek fel a megfelelő osztályra. Már nem jön több mentő. A hozzátartozók egyre fogynak. Néhány beteget hazaengednek. Mi még mindig várunk. Aztán megcsörren a telefon. A bent fekvő szerettünk mondja el, hogy három perfúziót kapott, vért vettek tőle és még mindig az eredményekre várnak. Ismét az órára pillantok. Tizenegy óra. Este nyolcra értünk be. Azóta eltelt három óra és semmit nem lehet tudni. Reggel munkába kell menni, azt számolgatom, hogy ha most elindulunk haza, és még tusolni is akarok, akkor hat órát alhatok. Gyorsan kell majd aludnom – jegyzem meg magamnak. Ismét magam előtt látom a beteget, hogy milyen rosszul volt, amikor behozta a mentő, mennyire gyenge volt. Mi ketten vagyunk idekint, de ő odabent egyedül várja az ítéletet. Mennyire lehetnek idegőrlők ezek az órák? A váróterem időközben majdnem teljesen kiürült miután hazavitték a férfit, aki a nappali kisasztalának esett és megsebesítette a felkarját. Megműtötték és már haza is ment. De mi még mindig itt ülünk a padon és várunk. Már csak egy férfi várakozik rajtunk kívül. Az, aki mindenképpen be akart menni a tiltások ellenére és végül sikerült is neki. Az anyját vihetné haza, de ő autóra vár, ami Bukarestből azután indult, hogy mi megérkeztünk. Türelmes, nincs azzal gond. Mondjuk már órákkal ezelőtt hazavihette volna az anyját egy taxival. Most már a mi sorunk kell jöjjön – biztatom magam. Más már nincs itt. Végre a mi nevünket szólítják. El se hiszem. Ennyi idő után megtudjuk, hogy felveszik a fertőző osztályra. Átadjuk az összekészített pizsamát és rövid búcsú után elindulunk haza. Ez a pár óra kiszívta minden energiámat. Az ember már minden rosszra gondol a tudatlanságban. Olyanokat képzel, ami nem is létezik. Erős idegek szükségesek mind a beteg mind a hozzátartozó részéről. 

Valóság napjainkban

„Nagy ház, kis család.

Több tanulás, kevesebb józanész.

Fejlett orvostudomány, rossz egészségi állapot.

Magas IQ, kevés érzelem.

Sok tudás, kevés bölcsesség.

Rengeteg ember, kevés emberség.”

Az előbbi idézet, bárki is legyen a szerzője, tökéletesen megfogalmazta a jelenkori ember törekvéseit és gyengeségeit. Mindenki arra törekszik, hogy nagy háza, sok diplomája, magas IQ-ja, sok tudása legyen, amiket minél több emberrel oszthasson meg. Emellett párhuzamosan ott a valóság árnyékos oldala, a kis család, kevés józanész, rossz egészségi állapot, kevés érzelem, kevés bölcsesség, kevés emberség. Folytonosan azon dolgozunk, hogy a kép, amit a külvilág felé mutatunk, minél tökéletesebb legyen, egyre szebben csillogjon, miközben megfeledkezünk a rohadó belsőnkről. Fontosnak, megbecsültnek, elismertnek akarjuk érezni magunkat s egy bizonyos téren meg is teszünk ezért mindent, de mivel az élet egyetlen területére ennyi energiát pazarolunk, más területek kevésbé fejlődnek. A mai fiatalok sokkal később házasodnak, mint szüleik, nagyszüleik. Előbb el akarnak érni valamit a karrier terén, megfelelő színvonalat biztosítani a jövendőbeli társnak. Így a gyermek is később jön s feltűnően kevesebb. Nagyanyámék 12-en voltak testvérek, nagyapámék 8-an. Ők, már a kommunizmus idején, csak 2-3 gyermeket vállaltak. Ez mára lecsökkent 1-2-re, Sokkal fontosabbá vált az anyagi javak megszerzése, mint a hagyományaink továbbörökítése minél több utódnak.

Míg régen a nagy többség csak a kötelező 5-7 osztályt végezte el, s azután szinte azonnal munkába állt, ma már nem ritka, hogy húszas éveik végét járó fiatalok még mindig az iskolapadot koptatják. S nem is akarják egyhamar abbahagyni a tanulást. Hisznek abban, hogy az ott megszerzett oklevélnek értéke van, s minél többel rendelkeznek, annál jobban megbecsülik majd őket. Mire munkába állnak, hosszas keresés után, mivel senki nem akar ilyen túlképzett személyeket alkalmazni, rádöbbennek, elmúltak harminc évesek és még sehogy nem állnak az élettel, se karrier, se élettárs, se gyermek.

Az orvostudomány hihetetlenül sokat fejlődött csak az elmúlt száz évben is. Olyan betegségeket képesek azonosítani és meggyógyítani, amibe annak idején tömegek haltak bele. Ennek ellenére, vagy talán éppen a rengeteg egyre erősödő antibiotikum miatt, egyre kevesebb az egészséges ember. Mindenkinek van valami betegsége, amit persze erős gyógyszerekkel kordában tartanak. A tömegek egészségi állapota sokkal rosszabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

Az emberek egyre okosabbak lesznek, generációról generációra nő az intelligencia, az érzelmek terén mégis kudarcot vallanak egyre többen. Nézzük csak a válások magas számát, ötből három válással végződik. Akár egy évtizeddel ezelőtt is, ez még kevésbé volt jellemző a mi vidékünkre, de mára már érvényessé vált. Ahelyett, hogy a párok megoldanák gondjaikat, az első összetűzésnél szedik a sátorfát és odébbállnak. Nagyszüleink egy életre házasodtak, ők komolyan gondolták az oltár előtt kimondott „holtodiglan, holtomiglan”-t. Pedig gondok, konfliktusok akkor is voltak, de ők képesek voltak azokat megoldani s a házasság harmincadik, negyvenedik évében is úgy nézni egymásra, mint az első napon.

Háttérbe szorultak az érzelmek, bölcsesség, emberség. Rohanóvá tettük mindennapi életünket, előtérbe helyeztük a pénz, az anyagiak után való caplatást, és kiszorítottuk a képből az igazán értékes dolgokat. Alig van időnk a családra, barátokra, miközben szabadidőnk nagy részét is azzal töltjük, hogy újabb és újabb lehetőségeket találjunk a megtakar1tásra, esetleg a már összekuporgatott pénzünket tervezzük okosan elkölteni, befektetni. Mikor csináltunk valamit élvezetből utoljára? Csak a móka, a szórakozás kedvéért s nem azért, mert már hónapok óta betábláztuk a naptárunkba. 

Éljük az életünket

Percekig nem tértem magamhoz, amikor az egyik amerikai barátnőm elmesélte, mi történt az egyik tanárnőjével az egyetemen. A szóban forgó nő hosszú hónapok küzdése után végre legyőzte a szervezetét megtámadó rákot. Családjával boldogan vette tudomásul, amikor az utolsó vizsgálat után orvosa kimondta, nincs kimutatható rák a testében. Kollégái és diákjai az egyetemen szintén vele örültek. Aztán egy pillanat alatt megváltozott minden. Megcsörrent a telefon: a nő autóbalesetet szenvedett és meghalt. Bár ez már hetekkel ezelőtt történt, az egyetem tanárai még mindig nem emésztették meg a kolleganő elvesztését. Megemlékezést tartottak a kampuszon. A diákok még mindig értetlenül állnak az esemény előtt. Hogyan történhetett ez meg? Egy nő, aki éppen győzedelmeskedett élete legnagyobb küzdelmében, hirtelen meghal egy karambolban. Három gyermeket és a férjét hagyta maga után. Ez a hír rendkívül megdöbbentett. Naivan hittem abban, hogy ha valaki ennyire élni akar, mint az a nő, aki akarta látni, felnőni a gyermekeit, megöregedni a férjét, lediplomázni a diákjait, akkor az élni is fog. Rengeteg történetet hallottunk már, hogy milyen súlyos balesetek után, veleszületett rendellenességekkel képesek élni az emberek. Mert élni akarnak. Mindennél jobban. Úgy tűnik, ez néha mégsem elég. Ha a Földön töltött napjaink meg vannak számlálva, egyszer elfogynak s történjék bármi, így vagy úgy, de el kell távoznunk. Ilyen történetek hallatán, amikor tragikus hírtelenséggel távozik valaki az élők sorából, döbbennünk csak rá, mennyire törékeny is a mi életünk. Soha nem tudhatjuk, mikor kelünk fel reggel utoljára, mikor köszönünk el utoljára szeretteinktől. Úgy éljük mindennapjainkat, hogy bele se gondolunk, talán a mai lesz az utolsó napunk. Eszünkbe se jut megcsodálni egy virágot, végignézni a naplementét, fürkészni a csillagokat, mert úgyis lesz még rá időnk bőven. Az élet elrohan mellettünk, miközben mi a pénteket, a nyári vakációt, a karácsonyt, a gyermekeket, a nyugdíjazást várjuk. Elfelejtünk élni s amikor erre rájövünk, már bizony késő lesz. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elszalasszuk az életet, hiszen csak egy adatott belőle, az is rövidke. Elfelejtjük értékelni az élet apró szépségeit, mert a nagy csodára várunk folyamatosan. Soha nem elégedünk meg azzal, ami éppen van, mindig többet, jobbat akarunk. Másokkal hasonlítjuk össze magunkat, s az ők életükre vágyunk, holott alig látunk belőle valamit, fogalmunk sincs, ők milyen harcokat vívnak meg napi szinten, milyen démonokkal néznek szembe, mennyit szenvedtek, amíg elértek valahova. Csak a külső csillogást látjuk. Mindenkinek azzal kell boldogulnia, amit kapott. Minden nap el kell fogadnunk a kihívásokat, amiket az élet elénk gördít, ahogy a lehetőségekbe is úgy kell kapaszkodnunk, mintha az utolsó mentsvárunk lennének. A sikeres emberek sokszor mondják azt, úgy élnek, mintha a mai lenne az utolsó napjuk, ezért mindent megpróbálnak kihozni belőle. Nem szabad a holnapra várnunk, mert egyszer már nem fog megadatni a holnap, és akkor bánni fogjuk, amit nem tettünk meg. Az öcsém szokta mondogatni, hogy amit kívánok, vegyem meg, amire vágyom, tegyek érte. Furcsa egy fiatalabb embertől tanácsot elfogadni, de én már szinte meg se lepődöm, mennyire bölcsek tudnak lenni az ifjak. Teljesen más szemszögből szemlélik az életet s ez által új perspektívába tudják helyezni azt. El tanulhatjuk tőlük szeretni az életet, élni a mindennapokban.

Be kell látnunk, senkinek sem könnyű ez a földi lét, de csakis mi vagyunk felelősek azért, hogy jobbá, szebbé tegyük. Ne kelljen féljünk a haláltól időskorban, mert szinte még nem is éltünk. Soha nem tudhatjuk, milyen hosszú életünk fonala. Vigyáznunk kell rá, nehogy hamarabb megszakadjon, mint kellene. De néha nem rajtunk múlik. Amikor beülünk az autóba, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy talán nem fogunk kiszállni belőle. Tegyünk meg mindent azért, hogy esténként nyugodt lelkiismerettel menjünk aludni, tudván, kihoztuk a napból, amit tudtunk s ne a holnapon aggódjunk.

Mennyiben határozzák meg életünket az örökölt tulajdonságaink?

Sokszor hajlamosak vagyunk a szülőkre fogni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt mi szerettük volna. Azt mondogatjuk, hogy „igen, mert apa sem néz szembe a konfliktusokkal” vagy „mert anya is folyton így kezeli ezeket a helyzeteket”. Tény, hogy egy bizonyos génállománnyal jövünk erre a világra. Az apától kapjuk a magasságunkat, az anyától az intelligenciát, az érzelmi erősséget és az alakot. Gyermekkorunk alatt elessük a szülők, hogyan viselkednek az élet egyes területein. De mindez nem elég egy felnőtt ember kifejlett személyiségének ismeretéhez. Nem csak ennyiből állunk, mi, komplex élőlények. Ez, amit kapunk és látunk, csak az elinduláshoz elég, aztán rajtunk múlik, mivé alakítjuk. Jobb esetekben sikerül továbbfejlődni és jobb emberré válni, mint a szülők. Máskor viszont, és az esetek többségében ez látható, ugyanolyanokká válunk, mint ők. Hiába akartunk teljesen mások lenni. Tinédzser korban, amikor elkezdünk látni a családon túl is, összehasonlítjuk a látott példákat, eldöntjük, hogy mi aztán nem leszünk olyanok, mint a szüleink. Sértő lehet, de néha le is nézzük őket, amiért annyit gürcölnek, élni viszont nem marad idejük. Aztán az élet döntések sorozata elé állít, s lám, néhány év múlva rádöbbenünk, ugyanolyanok lettünk, amit mindenáron el akartunk kerülni, olyanok lettünk, mint a szüleink s ezt évekig észre se vettük. Ennél talán még rosszabb, ha arra ébredünk rá egy napon, hogy még olyanok se lettünk, mint a szüleink. Amikor végre kinyílik a szemünk, elkezdünk gondolkodni, hol rontottuk el, hol volt az a pont, amikor saját utunkat elhagyva, az övékre léptünk. A legkönnyebb persze a mi hibánkért is őket okolni. A szülő néhány esetben még büszke is lehet a gyermekére, aki az általa bejárt utat járja, mások viszont csalódottak, hiszen többet vártak volna el tőle, jobb életet szántak neki. Egy biztos, nem tudunk elbújni az árnyékunk elől, nem tudjuk letagadni, kik vagyunk. El kell ismernünk, hogy bár szüleink sokáig mellettünk álltak, rengeteg tulajdonságot örököltünk tőlük, sőt, jó párat át is vettünk tőlük, de mi magunk járjuk életünk útját, hozzuk meg saját döntéseinket, s mint a labirintusban, megyünk jobbra vagy balra, az szerint, mit remélünk egyik vagy másik oldaltól. Ha eltévedünk a labirintusban, visszamehetünk akár a kezdetekhez – amennyiben megtaláljuk. De az élet nem így működik. Nem mehetünk vissza egy-egy tévedésünkhöz térben és időben azzal, hogy most máképp szeretnék dönteni, egyebet akarok mondani, vagy inkább meg se szólalok. Vállalnunk kell a következményeket és belátni, az már a múlt, amin nem tudunk változtatni, úgy kell rá gondolnunk, mintha kőbe vésték volna. Az sem jó, ha túl sokat agyalunk a múltbeli cselekedeteinken, mert így megöljük a jelent, ami most van, nem pár perc múlva, nem pár óra múlva. Elemezgethetjük múltunkat napestig, s ezáltal lemaradhatunk a jelen döntéseiről, vagy elfogadhatjuk kudarcainkat és a jelenben, a mostban megpróbálunk jobban odafigyelni és talán picit előre gondolni, hogy ha én most ezt és ezt teszem, vagy nem teszem, akkor holnap, jövőre, tíz év múlva, ez milyen hatással lesz rám.  Az intelligens emberek hajlamosak túlgondolni mindennapi dolgaikat s ez miatt előnybe kerül az átlagos ember, aki nem tétovázik megragadni az adott lehetőségeket, élni a jelenben.

Szóval, - hogy valami következtetést is levonjak mindebből – annak ellenére, milyen kis csomaggal (gének, látott, leutánzott cselekedetminták) rendelkezünk, be kell látnunk, mi magunk írjuk életünk regényét, abba senkinek nincs beleszólása. Mi döntünk életünk minden területén, s a kudarcainkért nem hibáztathatunk senki mást, hiszen a toll a mi kezünkben van. Emlékezzünk rá, hogy nem lehet visszamenni s átírni egy-egy fejezetet, nem lehet kitörölni emlékeket, sem megváltoztatni. A könyv most íródik, most szólhatunk bele a cselekmény változásaiba, a mellékszereplők maradásának idejébe. S ne várjuk, hogy majd holnap jobb lesz, ha ma nem teszünk érte. Gondoljunk arra, hogy milyen jóleső érzés lesz majd a kalandos jelenről olvasni fehér hajjal és remegő kézzel. Így keljünk fel minden nap, érezve, nálunk az irányítás és azt senkinek nem adjuk át. 

Körkérdés: Mi a véleményed a Valentin-napról? (Bálint)

Szőcs Lilla - Barót

Én nem igazán tartom lényeges "ünnepnek ".Lehet, hogy egy alkalmat nyújt arra a szerelmeseknek, hogy kicsit felretegyék a többi bajt és dolgot, és egy kicsit többet foglalkozzanak egymással, de ez sajnos ma inkább egyfajta divat, látszat, alkalom hogy panaszkodj ha egyedül vagy, vagy "kiposztold" ha szerelmes.Szerintem ez nem egy kijelölt nap kérdése, nem azért törődünk, vagy lepjük meg a másikat, mert ezt kell ma tennünk, hanem szeretetből, szerelemből.

Bálint Noémi - Barót

Szerintem ez egy tökéletes alkalom a szerelmesek számára egy különleges nap eltöltésére és egymás megajándékozására. Ezen a napon elfelejtődik minden veszekedés, a másik fél minden hibája. A lényeg az együttlétre kerül.

Fűrész Réka – Barót

A véleményem a Velntin-Napról az, hogy az a szerelmesek közt különlegesebb nap, mint a többi, sokkal romantikusabbak az esték, ha párunkkal töltjük, nem sima hétköznapias dolog, hanem érződik, hogy ez a szerelmesek napja és az ajándék, amivel meglepik egymást, vagy a meglepetések, azok is olyan romantikusak és értékelhetőek. És ha nincs párunk, akkor ezen a napon könnyebb elmondani egy srácnak vagy lánynak, hogy mit érzünk iránta.

Nyikó Anetta - Székelyszáldobos

Szerintem a Valentin-nap azért fontos, hogy megelőzze az emberekben a szerelem "berozsdásodását". Ha van egy ilyen ún. ünnep, amelyben a szerelep kerül előtérbe, akkor mindenki egy picivel jobban odafigyel a párjára. Ellenben tény, hogy nem csak ezen a napon kéne odafigyeljünk a másikra, és éreztessük a szeretetünket vele, hanem nap, mint nap. Azonban a mai emberek többségének a Valentin-nap egy túljátszott szerepünnep lett, ahol az a lényeg, hogy mivel tudunk felvágni az ismerőseink előtt...

Varga Levente – Erdőfüle

A globalizáció felesleges velejárójának látom, amely erőszakosan behurcolódott a hagyományos ünnepeink közé. Ha két ember szereti egymást nincs szüksége egy meghatározott napra ennek kimutatásához, ezért felszínesnek és képmutatásnak tartom, mint megannyi angolszász kultúrából átvett szokást.

Nőszövetségi farsang másodszorra

Második alkalommal rendezett farsangi szeretetvendégséget az egy éve újraalakult baróti unitárius nőszövetség múlt vasárnap délután a Party Pub étteremben. Kiss Alpár tiszteletes örömét fejezte ki a nőszövetség lelkes tevékenysége iránt, illetve a tavalyihoz képest nagyobb számban megjelent jelmezbe öltözött gyermekek iránt. Bogyor Izabella, a nőszövetség alelnöke elmondta, amellett, hogy a farsang a vidámság, tavaszvárás, télbúcsúztatás ünnepe, amely nagyon régen a párválasztás ideje is volt. Ilyenkor szakadt vége a bent ülésnek, a sötétségnek és mindenki várta a vidám, tavaszi napokat. Közben a háttérben vetített képeken volt látható a nőszövetség előző éves tevékenysége: farsangi szeretetvendégség, nőnap, Bogyor Katalin írországi útjáról való vetítése, Háromszék-Felsőfehéri egyházkör nőszövetségi közgyűlésén való részvétel, UNOSZ (Unitárius Nők Országos Szövetsége) konferencián való részvétel, őszi termésekkel díszítették a templomot, idősek vasárnapja, animációs világnap, gyűjtés a Lókodi Öregotthon lakói számára (amely még mindig folyamatban van). A Vargyasi Dávid Ferenc Ifjúsági egylet részéről Ilkei Klementina, Kosztándi Krisztina, Dimény István és Trinfa Zoltán adtak elő mókás jeleneteket, amelyet Zsombori Csaba és apja, Zoltán, „A székely betelefonál a rendőrségre” című előadása követett. Az álarcot öltött gyermekek és felnőttek farsangi dalokat adtak elő. A tombolahúzást megelőzően a baróti ifjúsági egylet tagjainak segítségével maszkokat készíthettek a gyermekek, amelyeket később díjaztak. Vidám hangulatú, estébe torkolló együttlét volt, amelyen ez alkalommal is több, mint százan vettek részt.