Sokszor hajlamosak vagyunk a szülőkre fogni, ha
valami nem úgy sikerül, ahogy azt mi szerettük volna. Azt mondogatjuk, hogy
„igen, mert apa sem néz szembe a konfliktusokkal” vagy „mert anya is folyton
így kezeli ezeket a helyzeteket”. Tény, hogy egy bizonyos génállománnyal jövünk
erre a világra. Az apától kapjuk a magasságunkat, az anyától az intelligenciát,
az érzelmi erősséget és az alakot. Gyermekkorunk alatt elessük a szülők, hogyan
viselkednek az élet egyes területein. De mindez nem elég egy felnőtt ember
kifejlett személyiségének ismeretéhez. Nem csak ennyiből állunk, mi, komplex
élőlények. Ez, amit kapunk és látunk, csak az elinduláshoz elég, aztán rajtunk
múlik, mivé alakítjuk. Jobb esetekben sikerül továbbfejlődni és jobb emberré
válni, mint a szülők. Máskor viszont, és az esetek többségében ez látható,
ugyanolyanokká válunk, mint ők. Hiába akartunk teljesen mások lenni. Tinédzser
korban, amikor elkezdünk látni a családon túl is, összehasonlítjuk a látott
példákat, eldöntjük, hogy mi aztán nem leszünk olyanok, mint a szüleink. Sértő
lehet, de néha le is nézzük őket, amiért annyit gürcölnek, élni viszont nem
marad idejük. Aztán az élet döntések sorozata elé állít, s lám, néhány év múlva
rádöbbenünk, ugyanolyanok lettünk, amit mindenáron el akartunk kerülni, olyanok
lettünk, mint a szüleink s ezt évekig észre se vettük. Ennél talán még
rosszabb, ha arra ébredünk rá egy napon, hogy még olyanok se lettünk, mint a
szüleink. Amikor végre kinyílik a szemünk, elkezdünk gondolkodni, hol rontottuk
el, hol volt az a pont, amikor saját utunkat elhagyva, az övékre léptünk. A
legkönnyebb persze a mi hibánkért is őket okolni. A szülő néhány esetben még
büszke is lehet a gyermekére, aki az általa bejárt utat járja, mások viszont
csalódottak, hiszen többet vártak volna el tőle, jobb életet szántak neki. Egy
biztos, nem tudunk elbújni az árnyékunk elől, nem tudjuk letagadni, kik
vagyunk. El kell ismernünk, hogy bár szüleink sokáig mellettünk álltak,
rengeteg tulajdonságot örököltünk tőlük, sőt, jó párat át is vettünk tőlük, de
mi magunk járjuk életünk útját, hozzuk meg saját döntéseinket, s mint a
labirintusban, megyünk jobbra vagy balra, az szerint, mit remélünk egyik vagy
másik oldaltól. Ha eltévedünk a labirintusban, visszamehetünk akár a
kezdetekhez – amennyiben megtaláljuk. De az élet nem így működik. Nem mehetünk
vissza egy-egy tévedésünkhöz térben és időben azzal, hogy most máképp szeretnék
dönteni, egyebet akarok mondani, vagy inkább meg se szólalok. Vállalnunk kell a
következményeket és belátni, az már a múlt, amin nem tudunk változtatni, úgy
kell rá gondolnunk, mintha kőbe vésték volna. Az sem jó, ha túl sokat agyalunk
a múltbeli cselekedeteinken, mert így megöljük a jelent, ami most van, nem pár
perc múlva, nem pár óra múlva. Elemezgethetjük múltunkat napestig, s ezáltal
lemaradhatunk a jelen döntéseiről, vagy elfogadhatjuk kudarcainkat és a
jelenben, a mostban megpróbálunk jobban odafigyelni és talán picit előre
gondolni, hogy ha én most ezt és ezt teszem, vagy nem teszem, akkor holnap,
jövőre, tíz év múlva, ez milyen hatással lesz rám. Az intelligens emberek hajlamosak túlgondolni
mindennapi dolgaikat s ez miatt előnybe kerül az átlagos ember, aki nem
tétovázik megragadni az adott lehetőségeket, élni a jelenben.
Szóval, - hogy valami következtetést is levonjak
mindebből – annak ellenére, milyen kis csomaggal (gének, látott, leutánzott
cselekedetminták) rendelkezünk, be kell látnunk, mi magunk írjuk életünk
regényét, abba senkinek nincs beleszólása. Mi döntünk életünk minden területén,
s a kudarcainkért nem hibáztathatunk senki mást, hiszen a toll a mi kezünkben
van. Emlékezzünk rá, hogy nem lehet visszamenni s átírni egy-egy fejezetet, nem
lehet kitörölni emlékeket, sem megváltoztatni. A könyv most íródik, most
szólhatunk bele a cselekmény változásaiba, a mellékszereplők maradásának
idejébe. S ne várjuk, hogy majd holnap jobb lesz, ha ma nem teszünk érte.
Gondoljunk arra, hogy milyen jóleső érzés lesz majd a kalandos jelenről olvasni
fehér hajjal és remegő kézzel. Így keljünk fel minden nap, érezve, nálunk az
irányítás és azt senkinek nem adjuk át.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése