Éljük az életünket

Percekig nem tértem magamhoz, amikor az egyik amerikai barátnőm elmesélte, mi történt az egyik tanárnőjével az egyetemen. A szóban forgó nő hosszú hónapok küzdése után végre legyőzte a szervezetét megtámadó rákot. Családjával boldogan vette tudomásul, amikor az utolsó vizsgálat után orvosa kimondta, nincs kimutatható rák a testében. Kollégái és diákjai az egyetemen szintén vele örültek. Aztán egy pillanat alatt megváltozott minden. Megcsörrent a telefon: a nő autóbalesetet szenvedett és meghalt. Bár ez már hetekkel ezelőtt történt, az egyetem tanárai még mindig nem emésztették meg a kolleganő elvesztését. Megemlékezést tartottak a kampuszon. A diákok még mindig értetlenül állnak az esemény előtt. Hogyan történhetett ez meg? Egy nő, aki éppen győzedelmeskedett élete legnagyobb küzdelmében, hirtelen meghal egy karambolban. Három gyermeket és a férjét hagyta maga után. Ez a hír rendkívül megdöbbentett. Naivan hittem abban, hogy ha valaki ennyire élni akar, mint az a nő, aki akarta látni, felnőni a gyermekeit, megöregedni a férjét, lediplomázni a diákjait, akkor az élni is fog. Rengeteg történetet hallottunk már, hogy milyen súlyos balesetek után, veleszületett rendellenességekkel képesek élni az emberek. Mert élni akarnak. Mindennél jobban. Úgy tűnik, ez néha mégsem elég. Ha a Földön töltött napjaink meg vannak számlálva, egyszer elfogynak s történjék bármi, így vagy úgy, de el kell távoznunk. Ilyen történetek hallatán, amikor tragikus hírtelenséggel távozik valaki az élők sorából, döbbennünk csak rá, mennyire törékeny is a mi életünk. Soha nem tudhatjuk, mikor kelünk fel reggel utoljára, mikor köszönünk el utoljára szeretteinktől. Úgy éljük mindennapjainkat, hogy bele se gondolunk, talán a mai lesz az utolsó napunk. Eszünkbe se jut megcsodálni egy virágot, végignézni a naplementét, fürkészni a csillagokat, mert úgyis lesz még rá időnk bőven. Az élet elrohan mellettünk, miközben mi a pénteket, a nyári vakációt, a karácsonyt, a gyermekeket, a nyugdíjazást várjuk. Elfelejtünk élni s amikor erre rájövünk, már bizony késő lesz. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elszalasszuk az életet, hiszen csak egy adatott belőle, az is rövidke. Elfelejtjük értékelni az élet apró szépségeit, mert a nagy csodára várunk folyamatosan. Soha nem elégedünk meg azzal, ami éppen van, mindig többet, jobbat akarunk. Másokkal hasonlítjuk össze magunkat, s az ők életükre vágyunk, holott alig látunk belőle valamit, fogalmunk sincs, ők milyen harcokat vívnak meg napi szinten, milyen démonokkal néznek szembe, mennyit szenvedtek, amíg elértek valahova. Csak a külső csillogást látjuk. Mindenkinek azzal kell boldogulnia, amit kapott. Minden nap el kell fogadnunk a kihívásokat, amiket az élet elénk gördít, ahogy a lehetőségekbe is úgy kell kapaszkodnunk, mintha az utolsó mentsvárunk lennének. A sikeres emberek sokszor mondják azt, úgy élnek, mintha a mai lenne az utolsó napjuk, ezért mindent megpróbálnak kihozni belőle. Nem szabad a holnapra várnunk, mert egyszer már nem fog megadatni a holnap, és akkor bánni fogjuk, amit nem tettünk meg. Az öcsém szokta mondogatni, hogy amit kívánok, vegyem meg, amire vágyom, tegyek érte. Furcsa egy fiatalabb embertől tanácsot elfogadni, de én már szinte meg se lepődöm, mennyire bölcsek tudnak lenni az ifjak. Teljesen más szemszögből szemlélik az életet s ez által új perspektívába tudják helyezni azt. El tanulhatjuk tőlük szeretni az életet, élni a mindennapokban.

Be kell látnunk, senkinek sem könnyű ez a földi lét, de csakis mi vagyunk felelősek azért, hogy jobbá, szebbé tegyük. Ne kelljen féljünk a haláltól időskorban, mert szinte még nem is éltünk. Soha nem tudhatjuk, milyen hosszú életünk fonala. Vigyáznunk kell rá, nehogy hamarabb megszakadjon, mint kellene. De néha nem rajtunk múlik. Amikor beülünk az autóba, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy talán nem fogunk kiszállni belőle. Tegyünk meg mindent azért, hogy esténként nyugodt lelkiismerettel menjünk aludni, tudván, kihoztuk a napból, amit tudtunk s ne a holnapon aggódjunk.