2015. április 7., kedd

Mennyiben határozzák meg életünket az örökölt tulajdonságaink?

Sokszor hajlamosak vagyunk a szülőkre fogni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt mi szerettük volna. Azt mondogatjuk, hogy „igen, mert apa sem néz szembe a konfliktusokkal” vagy „mert anya is folyton így kezeli ezeket a helyzeteket”. Tény, hogy egy bizonyos génállománnyal jövünk erre a világra. Az apától kapjuk a magasságunkat, az anyától az intelligenciát, az érzelmi erősséget és az alakot. Gyermekkorunk alatt elessük a szülők, hogyan viselkednek az élet egyes területein. De mindez nem elég egy felnőtt ember kifejlett személyiségének ismeretéhez. Nem csak ennyiből állunk, mi, komplex élőlények. Ez, amit kapunk és látunk, csak az elinduláshoz elég, aztán rajtunk múlik, mivé alakítjuk. Jobb esetekben sikerül továbbfejlődni és jobb emberré válni, mint a szülők. Máskor viszont, és az esetek többségében ez látható, ugyanolyanokká válunk, mint ők. Hiába akartunk teljesen mások lenni. Tinédzser korban, amikor elkezdünk látni a családon túl is, összehasonlítjuk a látott példákat, eldöntjük, hogy mi aztán nem leszünk olyanok, mint a szüleink. Sértő lehet, de néha le is nézzük őket, amiért annyit gürcölnek, élni viszont nem marad idejük. Aztán az élet döntések sorozata elé állít, s lám, néhány év múlva rádöbbenünk, ugyanolyanok lettünk, amit mindenáron el akartunk kerülni, olyanok lettünk, mint a szüleink s ezt évekig észre se vettük. Ennél talán még rosszabb, ha arra ébredünk rá egy napon, hogy még olyanok se lettünk, mint a szüleink. Amikor végre kinyílik a szemünk, elkezdünk gondolkodni, hol rontottuk el, hol volt az a pont, amikor saját utunkat elhagyva, az övékre léptünk. A legkönnyebb persze a mi hibánkért is őket okolni. A szülő néhány esetben még büszke is lehet a gyermekére, aki az általa bejárt utat járja, mások viszont csalódottak, hiszen többet vártak volna el tőle, jobb életet szántak neki. Egy biztos, nem tudunk elbújni az árnyékunk elől, nem tudjuk letagadni, kik vagyunk. El kell ismernünk, hogy bár szüleink sokáig mellettünk álltak, rengeteg tulajdonságot örököltünk tőlük, sőt, jó párat át is vettünk tőlük, de mi magunk járjuk életünk útját, hozzuk meg saját döntéseinket, s mint a labirintusban, megyünk jobbra vagy balra, az szerint, mit remélünk egyik vagy másik oldaltól. Ha eltévedünk a labirintusban, visszamehetünk akár a kezdetekhez – amennyiben megtaláljuk. De az élet nem így működik. Nem mehetünk vissza egy-egy tévedésünkhöz térben és időben azzal, hogy most máképp szeretnék dönteni, egyebet akarok mondani, vagy inkább meg se szólalok. Vállalnunk kell a következményeket és belátni, az már a múlt, amin nem tudunk változtatni, úgy kell rá gondolnunk, mintha kőbe vésték volna. Az sem jó, ha túl sokat agyalunk a múltbeli cselekedeteinken, mert így megöljük a jelent, ami most van, nem pár perc múlva, nem pár óra múlva. Elemezgethetjük múltunkat napestig, s ezáltal lemaradhatunk a jelen döntéseiről, vagy elfogadhatjuk kudarcainkat és a jelenben, a mostban megpróbálunk jobban odafigyelni és talán picit előre gondolni, hogy ha én most ezt és ezt teszem, vagy nem teszem, akkor holnap, jövőre, tíz év múlva, ez milyen hatással lesz rám.  Az intelligens emberek hajlamosak túlgondolni mindennapi dolgaikat s ez miatt előnybe kerül az átlagos ember, aki nem tétovázik megragadni az adott lehetőségeket, élni a jelenben.

Szóval, - hogy valami következtetést is levonjak mindebből – annak ellenére, milyen kis csomaggal (gének, látott, leutánzott cselekedetminták) rendelkezünk, be kell látnunk, mi magunk írjuk életünk regényét, abba senkinek nincs beleszólása. Mi döntünk életünk minden területén, s a kudarcainkért nem hibáztathatunk senki mást, hiszen a toll a mi kezünkben van. Emlékezzünk rá, hogy nem lehet visszamenni s átírni egy-egy fejezetet, nem lehet kitörölni emlékeket, sem megváltoztatni. A könyv most íródik, most szólhatunk bele a cselekmény változásaiba, a mellékszereplők maradásának idejébe. S ne várjuk, hogy majd holnap jobb lesz, ha ma nem teszünk érte. Gondoljunk arra, hogy milyen jóleső érzés lesz majd a kalandos jelenről olvasni fehér hajjal és remegő kézzel. Így keljünk fel minden nap, érezve, nálunk az irányítás és azt senkinek nem adjuk át. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése