Itthon maradni kihívás

Photo credits: https://www.facebook.com/vmano91

Remények, álmok (néhányuk elérhetetlen), tökéletesnek tűnő munkaajánlat, tervek. Ezekkel a „zsebemben” indultam ki az egyetem kapuján államvizsga után múlt júliusban. Mondhatni általános a frissen végzett egyetemisták közt, reménnyel telve hagyják el az Alma Materüket, aztán pár héten belül kegyetlen valósággal találják szembe magukat: se pénzük, se munkahelyük, se kilátásaik.

Ritka esetnek számítok, mivel tanulmányaim elvégezte után hazajöttem, haza Erdővidékre, hogy itt kamatoztassam megszerzett tudásomat, a régió javára legyek vele. Nem is néztem munkalehetőség után Nagyváradon, hiszen már január óta megvolt a tökéletesnek ígérkező ajánlat, munkahely a szakmámon belül, munkakönyvvel, értelmiségi társasággal. Fordult a kocka s az álom hírtelen szertefoszlott. Egyebem se maradt, mint a lehetőség, hogy írjak az újonnan indult hetilapba, így elkezdtem böngészni az állásajánlatokat s meglepődve tapasztaltam, hogy a szakmámban nem tudok elhelyezkedni. Alábbhagytam az igényeimből, de még mindig nem találtam semmit. Általában sofőröket, varrónőket, takarítónőket illetve külföldi munkát vállalókat kerestek. A mesteri képzés, melyre időközben beiratkoztam helyhez kötött. Hónapokig tartott a kilátástalanság, míg jött egy munkaajánlat (elárusítói helyettesítés az egyik helyi üzletben), amit végül elfogadtam. De ez sem tart míg a világ. Többször kérdezték meg tőlem, mit keresek én ott? Hiszen tudják, újságírást tanultam, semmi közöm a kereskedelemhez. Rákényszerültem, mondtam mindig. Reménykedve állítottam, hogy amint találok valami jobb lehetőséget, elfogadom. Még most is várok rá.

Az elmúlt fél évben keserűen tapasztaltam azt, hogy Erdővidéken mennyire nehéz érvényesülni egy magamfajta fiatalnak. A helyi lapokat forgatva ritkán lehet állásajánlatot találni, s általában férfi munkaerőt keresnek. Egy másik lehetőség a magánvállalkozás indítása lenne, amihez, ha ötlet van is, alaptőke szükséges. Sokszor már arra gondolok, hogy itthon megfelelő munkát találni lehetetlen küldetés. De sajnos nincs ez másképp a nagyobb városokban sem, mint Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda.

Nehéz elindulni a felnőtt élet rögös útjain a mai fiataloknak. Sokszor mondogatják nekem, hogy mennyivel jobb volt a kommunizmus idején, amikor a líceum, ritkább esetekben egyetem elvégzése után mindenki kapott munkahelyet magának. „Dolgozni kellett, nem volt más választás” szokták mondani. Igaz, akkoriban már 17-18 éves korban kezdtek dolgozni s a munka tartott egészen a nyugdíjas évekig. Bár kevés lehetőség volt elkölteni a megszerzett pénzt, adagra adták az élelmiszert, a benzint, s csak megadott napokon szabadott használni az autót, mégis sokan visszasírják azokat az időket. Egy más világ, más generáció volt az. Akkor sem volt könnyű, de most, ha lehet, még nehezebb. Én azt látom, hogy a mostani fiatalság rövid ideig kínlódik, megpróbál itthon megélni, de pár kudarc után szedik sátorfájukat s elindulnak az ismeretlenbe, külföldi (szezon)munkát vállalva. Gyorsan szeretnének sok pénzhez jutni, mert elegük lett a nélkülözésből, amikor viszont hazajönnek a 2-3 hónapos szezon után, gyorsan elfogy a felhalmozott készlet, ezért újra meg újra kimennek s talán soha nem jönnek haza. Én nem akarom ezt! Én itthon szeretnék élni, még akkor is, ha inkább minimálbérből való napról napra tengődés ez, mint élet. Még mindig reménykedek. Vannak pozitív példák, akik megtalálták megélhetésüket. Nézzük például a vargyasi Sütő, a bodosi Dávid, az erdőfülei Csog családokat s a felsorolást még lehetne folytatni. Ha az ember valamiben tehetséges, vagy legalább elég türelmes ahhoz, hogy megtanulja töviről hegyire, meg tud élni belőle. Mindenki szeret foglalkozni legalább egy valamivel, amire eddig hobbiként tekintett s nem is gondolta volna, hogy megélhetést lehet teremteni belőle. Kicsit kell csak másként nézni a dolgokat.

Habár néhány hónap alatt is sok csalódás ért, optimista próbálok maradni, bár sokszor nehéz. Meg kell látni a lehetőségeket, azonnal megragadni őket s el nem engedni. Könnyű siránkozni, panaszkodni, várjuk a „sült galambot”, pedig mi is tehetnénk érte. Ma már nem úgy megy, mint régen, senki nem jön szembe az utcán kész munkaajánlattal, saját magunknak kell megteremteni a körülményeket. Nehéz, sok pofon érhet az úton, de ha vállaljuk mindezt, az út végén talán siker vár minket.