Az elmulás

Mindannyiunk életében számtalanszor előfordul, hogy egy ismerősünk, szerettünk, barátunk sírja mellett állva búcsúzunk örökre. A halál kiszámíthatatlan. Még akkor is meglep, ha számítani lehetett rá. Nem lehet rá felkészülni. Hírtelen jön s magával ragad valakit. Mi meg, akik itt maradunk utána, soha nem tudjuk teljesen elengedni a néhai ismerőst.

Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, amikor tíz évvel ezelőtt a testvérem bejött a házba s elmondta: „Tata meghalt”. Akkor kerültem először igazán közel a halálhoz. Leírhatatlan fájdalmat éreztem, ami egyszerűen nem akart elmúlni. Máig is érzem, bár az idő múlásával egyre könnyebb. Nem tudtam elfogadni, hogy az én nagytatám, akit elmondhatatlanul szerettem, aki mindent megadott nekem, aki példakép volt számomra, már nincs többé. Amikor a temetőben aláeresztették a koporsót, ordítottam, hogy ne tegyék, minden porcikámmal tiltakoztam. Hiába. Hiszen ott már csak egy élettelen test volt. Lelke kiszabadult a beteg testből.

Amikor fiatal távozik, még nehezebb az elfogadás. Tagadunk. Ameddig csak lehet. Még talán a temetőben is. Mert találkozni szeretnénk még vele. Átölelni, beszélgetni s minden erőnkkel magunk mellett tartani. Szükségünk lenne még rá. Mégis, amikor hosszas betegeskedés előzi meg a halált, nem szabad önzőnek lennünk. Ő végre megszabadult a fájdalmaktól, a végeláthatatlan küzdelemtől. Erre kell koncentrálnunk minden erőnkkel. S elengedni őt.

A gyász hosszas folyamat. Tanulmányok készültek arról, hogyan gyászolnak az emberek, megállapítva a szakaszokat, melyeken átmennek. Szerintem a gyász örök. Mert soha nem feledjük el azokat, akiket szerettünk egykoron s mindig is fájni fog a hiányuk. Idővel persze enyhül a fájdalom a egyre kevesebbet gondolunk rájuk, de az érzés soha nem múlik el.

Elképesztő mennyi emberre vagyunk hatással életünk során. Akikkel osztálytársak, kollégák vagyunk, rokonok, barátok. 

Egyszer fent...

„Az élet nem habos torta” vagy „nem fenékig tejföl” szokták mondogatni, de hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni a boldog pillanatainkban. A felgyorsult mindennapokban sokszor borúsan látjuk az életet, mégis, ha odafigyelünk, naponta találunk valami pici boldogságot, ami legalább mosolyt csal az arcunkra vagy nevetünk egy nagyot tőle. Sajnos ezek az örömök nem tudatosak, az élet hamar közbelép s amit az egyik kezével adott, azt a másikkal vissza is veszi. A negatív élmények tesznek minket erősebbé, kitartóbbá. Fel kell állnunk, tovább kell menni az úton.

Múlt szombaton történt, hogy a héten felgyülemlett stressz feldolgozása érdekében bicikliit ragadtam s lekerekeztem az ágostonfalvi hídig, ahogyan már számtalanszor megtettem. Valamiért nyugalmat lel ott a lelkem, általában. Épp egy tehervonat haladt át a híd alatt, a vagonok szoros egymásutánban haladtak Brassó fele. Pár perc pihenő és gondolkodás után hazaindultam. Alig értem le a hídról, amikor megpillantottam két, a városnapokról a faluba tartó egyént szintén biciklikkel. Azonnal rossz érzésem támadt, de már nem volt mit tenni. Az egyikük áthajtott az út jobb felére (ahol én haladtam), leszorítva engem az útról, miután ütköztünk. Ezek után még ő volt ideges. Gyorsan továbbhajtottam arra gondolva, hogy jobb nem kötekedni az ilyen emberekkel. Rövid idő múlva utánam eredtek s megakadályoztak a továbbhaladásomat. Többször elismételtem, megpróbálva nyugodtságot színlelni, hogy engedjenek tovább, nem haragszom a történtekért, de hajthatatlanok voltak, egészen addig, amíg a rendőrséggel nem kezdtem fenyegetőzni. Akkor szabadították csak fel az utat, amikor a telefonom megszólalt, én meg idegesen elkezdtem magyarázni a helyzetet.

Választ a kérdésemre, hogy mi a problémájuk velem, persze soha nem kaptam. Mint már említettem, sokszor jártam már arrafelé, soha nem történt hasonló eset. Nem vagyok az a pesszimista ember, aki a legrosszabb eshetőségekre gondol, de megtették helyettem azok, akiknek elmeséltem a történteket. Boldog lehetek, hogy szóbeli fenyítésekkel megúsztam a dolgot.

Azért írtam le mindezt, mert figyelmeztetni szeretném a többi, önmagában bicikliző társamat, nem vagytok biztonságban! Nekem azt tanácsolták, hogy többet ne induljak útnak egyedül. De nem lehet mindig mellettem valaki. Odáig jutottunk, hogy félnünk, rettegnünk kell, ha el akarunk (el kell) jutni a szomszédos faluba?!

Mindazonáltal rájöttem, hogy bár általában gyávának tartom magam s menekülök minden veszélyforrás közeléből, ebben a helyzetben mégis ki tudtam állni magamért, ordítottam, fenyegetőztem, szavakkal próbáltam hatni rájuk. Az ilyen és ehhez hasonló negatív élmények megerősítenek bennünket. Most már én is tudom, hogy nem hagyom magam, képes vagyok küzdeni az életemért. 

Alternatív képszínház

Népes közönség volt kíváncsi az Alterego amatőr színjátszó csoport múlt pénteki, november 29.-ei Lámpaoltás című előadására a városi Művelődési Ház nagytermében.

A csoport idén májusban alakult, 13 önkéntes tagot számlálnak – Bardocz Éva, Bocz Hunor-Chris, Buda Klaudia, Cristian Blanka, Farkas Boglárka, Márton Emília, Mihók M. Anita, Soós Ildikó, Szász Apolka, Szász Boglárka, Szőcs Lilla, Szőcs Tamás, Bogyor Attila (hang- és fénytechnika) – és sok jóbarátot, akik szellemileg és anyagilag egyaránt támogatják őket munkájukban. A Lámpaoltás című darabot az alternatív képszínház műfajába sorolták be. Az előadás, amely a fogyatékkal élők életére, annak nehézségeire és örömeire próbálta felhívni a figyelmet, a Laura Ház tízéves évfordulójára készült, akkor nem sikerült színpadra állni vele, most pótolták. „Számunkra az «alternatív képszínház» fogalma magában hordozza a zenét, a táncot, a dramaturgiát, a hagyományos színjátszást, az emberi érzelmek és érzések közvetítését, amelyek szín-kavalkádként elevenednek meg, ezáltal a nézőt egy nem megszokott, alternatív élményben részesítve” – vallják.

A darab egyes jelenetei megdöbbentették a nézőket, akik lélegzetvisszafojtva, tágra nyílt szemekkel várták a folytatást. A darab vége boldog és tanulságos volt mindenki számára, végül győzedelmeskedett a jó a gonosz fölött mindannyiunk megnyugvására.

Soós Tünde, Marosvásárhelyen végzett színésznő így értékeli a látottakat: „Egy olyan varázslat volt ez, ami rávilágított mindennapjaink szomorú valóságára is, arra, hogy rohanásaink közepette mennyire nem figyelünk egymásra, hogy vannak fogyatékkal élő emberek is. Ezután bizonyára nyitottabb szemmel fogok járni és lehet, hogy néha érdemes lenne kicsit megállnom. Azt gondolom, hogy van erőm választani a jó és a rossz között és nem  csak egy bábu vagyok. Nem utolsó sorban örült a lelkem a dícséretes számban megjelent közönségnek, hiszen előadás csakis akkor születhet, ha van aki játszik és van aki mindezt végignézi. Jó látni, hogy az Erdővídékiek nyitottak és van igényük az újra. Az ALTEREGO csapatát pedig bíztatom, hogy higyjenek és folyatssák, mert műkődik”.

Az előadásra belépődíj nem volt meghatározva, mindenki érzése és lehetőségei szerint adományozott. 

Ballag már a véndiák

Búcsúznak a nyolcadikosok, tizenkettedikesek, egyetemisták, mesterisek. Búcsút mondanak az iskolának, példamutató tanároknak, osztálytársaknak, barátoknak. Május a ballagások hónapja. Fontos lépés ez a végzősök életében, hiszen talán most dől el, hogy milyen szakmát választanak, milyen úton indulnak el álmaik megvalósítása felé.

Emlékezzünk vissza, milyen érzéssel töltött el az utolsó csengőszó! Félelem, izgatottság, boldogság, szorongás, szomorúság egyszerre áradt szét szíveinkben. Féltünk, szorongtunk az előttünk álló megmérettetéstől (érettségi, felvételi, államvizsga), életünket befolyásoló döntésektől, mégis izgatottan vártuk a fejleményeket. Boldogak voltunk, mert igazi barátokra tettünk szert, nagyszerű tanerőket ismertünk és szerettünk meg, sikeresen zártuk tanulmányainkat, közben szomorúan vettük tudomásul, hogy barátaink, akikkel eddig minden nap találkoztunk, más utakon indulnak tovább.

Tavaly sokat dolgoztunk, hogy összehozzuk a tökéletes ballagást. Nem sikerült. De ez nem számított. Az együtt töltött pillanatok értékesek voltak, amelyek örök emlékké alakultak. A tógák, estélyi ruhák, öltönyök ünnepélyessé tették a hangulatot, ám hamar rájöttünk, mire ez a pompa. Távozni kell. Bár még sokan maradtunk volna, mert kötődtünk a helyhez, emberekhez, emlékekhez, de tovább kellett lépni, mert ez az élet rendje. Mint amikor a repülni tanuló madárkát anyukája kilöki a fészekből és hiszi, hogy szárnyakat bont, nem zuhan a mélybe, így hittek bennünk tanáraink és mi nem akartunk csalódást okozni nekik.

Új élet vár rátok, ballagók! Tiétek lehet a világ, ha akarjátok. Álmodjatok nagyot, amitől ti is megijedtek, és valósítsátok meg. Sok sikert az Élethez!

Kilencedszer adták át az Erdővidék Kultúrájáért díjat

A baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület az Erdővidék Kultúrájáért Díjat idén Kubánda Gizella nyugalmazott tanítónőnek, művelődésszervezőnek ítélte oda a kuratórium döntése alapján. A díjátadó ünnepségnek a bölöni kultúrotthon biztosított helyszínt csütörtökön, november 21.-én este.

Berszán István helybéli református lelkész, az est házigazdája, köszöntő beszédében elmondta, a kultúra továbbörökítésében nagy szerepük van a pedagógusoknak. „Hosszú évtizedeken keresztül volt Középajtán egy olyan pedagógusi szövetség, mely feladatának érezte, hogy újra és újra megszerezze az elődök kultúráját, és azt tovább tudja adni. E pedagógusi közösség tagjai közül ma özv. Nagy Lóránt Gézáné, Kubánda Gizella nyugalmazott tanítónőt köszönthetjük, ünnepelhetjük és köszönjük mindazt, amit annyi évtizeden keresztül tett a közösségért” – mondotta.

Demeter László a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke a díjátadó ünnepséget a Közművelődési napok fénypontjaként emlegette. Mint mondotta, „a díjat 2005-ben hozta létre az egyesület, mert úgy gondoljuk az ember igenis lehet próféta a saját hazájában”. Azóta nyolc alkalommal adták át, ami igazolja feltételezésüket, vannak közösségformáló személyek Erdővdéken, akik fáradságos munkájukkal, de fáradtságot nem ismerve szolgálták a közösséget, a közösség kulturális életét. Demeter felsorolta azokat, akik eddig részesültek a díjban: 2005-ben Bodosi Dániel baróti képzőművész, 2006-ban a vargyasi Sütő család, 2007-ben, Varga Béla baróti fényképész, fotóművész, 2008-ban Kájoni Consort régizene-együttes, 2009-ben Dr. Egyed Ákos professzor, akadémikus, történész, Bodos szülöttje, 2010-ben Kászoni Zoltán baróti halbiológus, 2011-ben Kósa Bálint olaszteleki metszőművész, 2012-ben Deák Vilma baróti könyvtáros. „Mindannyian a közösség épülésére voltak munkásságukkal. Ha őseink legalább 800 éven keresztül ki tudtak tartani Erdővidéken, akkor mi s leszármazottaink is ki kell tudjunk tartani újabb 800 éven keresztül. Ehhez szükség van olyan emberekre, mint akiket felsoroltam, olyan emberekre, mint Kubánda Gizella”. Bihari Edőmér Nagyajta polgármestere szerint „Kubánda Gizella nem hiába kapta a kitüntetést, mivel annak idején mindenek fölé helyezte az iskolát, őseink kultúráját sikerült úgy átadni ennek a generációnak, hogy azt a mai napig tovább tudják vinni. Ezt köszönöm szépen” – mondta.

Bereczki László nyugalmazott református lelkipásztor a majdnem hatvan éve az udvarhelyi tanítóképzőben megismert Kubánda Gizelláról beszélt, hogyan figyelt fel az eszes lányra, hogyan lettek barátok s vettek részt egymás életének boldog és nehéz pillanataiban. Az estet énekeikkel ékesítették a Rozmaring kórus tagjai. Ezután Tatár Zsuzsanna, nyugalmazott magyar szakos tanárnő elszavalta Reményik Sándor Akarom című költeményét. A középajtai Népi Együttesről – melynek szervezésében oroszlánrészt vállalt a méltatott tanítónő néhai kollégáival – szóló film levetítése után a laudációt Barabás Mihály nyugalmazott tanár olvasta fel.

A díjat Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke és Demeter Zoltán az egyesület titkára adták át. Könnyek közt mondott köszöntet özv. Nagy Lóránt Gézáné, Kubánda Gizella, „Köszönet érte az örömszerzőknek, köszönöm ezt az igen szép, rangos elismerést”.

Bemutatkozott az ETV

Az erdélyi magyar nézőket szolgálják

Az eheti Tortoma Önképzőkör meghívottjai az Erdélyi Magyar Televízió munkatársai voltak: Szepessy Előd ügyvezető igazgató, Máthé Kincső műsorvezető, Róth-Balázsi Hunor szerkesztő, műsorvezető. Demeter Zoltán az est házigazdája elmesélte honnan ered a közönségtalálkozó ötlete. „Ezelőtt jó négy hónappal indult Hunornak a műsora Irány Erdély címmel, fölfedeztem a világhálón és írtam egy levelet, Erdővidékről akár kétrészes adást is lehetne forgatni, nagy szeretettel meghívjuk őket. A harmadik műsor már Erdővidékről szólt”-mondta. Akkor hívta meg őket, eredetileg az akkor készített kisfilmet bemutatni, később kibővítették az ötletet.

„Nagyon szívesen jöttünk, nagy lelkesedéssel, az Erdélyi Tv a mi munkánk, az életünk nagy része és erről szívesen mesélünk”-kezdte bemutatkozását Szepessy. „Nagyon fontos, hogy visszajelzést kapjunk, lássuk Önök hogyan látják a mi munkánkat, hogyan látják a mi műsorainkat, mivel vannak megelégedve, mi az, ami kevésbé tetszik”. Levetítésre került egy kisfilm, mely az ETV-ről szól, képekkel, illusztrációkkal mutatva honnan indultak és merre szeretnének fejlődni. A csatorna célja beszámolni nap, mint nap a romániai magyarságot érintő változásokról. Tavaly bővítették tudósitói hálózatukat, így Marosvásárhely mellett híreket közvetítenek Kolozsvárról, Nagyváradról, Aradról, Sepsiszentgyörgyről, továbbá Szatmár megyéből és Csíkszékről, illetve Bukarestből is. Ugyancsak tavaly sikerült elérniük, hogy bekerüljenek azon csatornák közé, amelyeket kötelesek továbbjátszani a szolgáltatók, így több, mint 600 000 erdélyi magyar nézheti az adásokat. A bemutatkozó videó után elsőként nézhette meg a baróti közönség a csatorna himnuszához készített videóklipet.

Máthé Kincső, egy éve a Kultúrcsepp című műsor szerkesztője, vargyasi számazású. „A kultúra tág fogalom, kavarog benne a múlt, jelen és a jövő, mindent lefed, éppen ezért szeretem. Bármi, ami a kultúrához, hagyományőrzéshez kapcsolódik, foglalkoztat, szívesen foglalkozok vele”- mondta. Sajnálatát fejezte ki, amiért nem tudnak minden eseményt adásba tenni, mivel kevés a heti egy alkalommal 23 percig tartó műsor. Viszont örül is annak, hogy Erdély szerte ennyi sok esemény van kulturális szinten. Szíve csücske a színház, dolgozik az állami színházban is, de erős szál fűzi az irodalomhoz és a zenéhez is.

Róth-Balázsi Hunor egyedi történetnek tartja azt, ahogyan bekerült az ETV stábjába. Három éve végzett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, miután rádióknál, televízióknál kopogtatott állásért. Az ETV két hónapos gyakornokságot ajánlott fel neki. Ezután ő készítette a Szüreti vigadalom című műsort, mely két év után kiterjedt, kiléptek a szüret köréből s egy egész Erdélyt bemutató műsorrá nőtte ki magát, Irány Erdély címmel. Levetítésre került az Erdővidéken filmezett rész is. Az est végén a közönség kérdéseire válaszoltak a meghívottak és kilenc ajándékcsomagokat sorsoltak ki köztük.

Az Erdélyi Magyar Televízió (ETV) az egyetlen országos magyar nyelvű televízió Romániában, amely 2008. július 1-jén lépett ki az éterbe, kísérleti adást sugározva, adásuk leginkább Marosvásárhely és környékén volt fogható. Két évvel később, 2010. május 17-től országszerte sugározzák adásukat.

Helló, helló, így egyszerűbb nekünk

Sokáig úgy gondoltam menőnek számít az, aki angol szavakkal tűzdeli mondanivalóját. Lássuk be, első hallásra magával ragad a kiejtés, a különleges, idegen hangzás. Hányszor mondunk „okét” „jó” vagy „rendben” helyett, „hellót” a „Szia” vagy Jó napot” helyett? Észrevétlenül ragadnak ránk szavak a televízióból, rádióból de leginkább az internetről. Halljuk, hogy mások használják és közéjük akarunk tartozni.

Igazán akkor kezdett zavarni ez a jelenség, amikor egyetemre jártam. Ott diákok és tanárok egyaránt előszeretettel keverik az anyanyelvüket (jelen esetben a románt) az angollal. Eleinte megtévesztett a dolog, hajlamos voltam azt gondolni, hogy a diáktársaim tökéletesen beszélnek angolul s ezért ejtenek el egy-egy idegen szót beszédük közben. Angol órán derült ki, hogy tévedtem. Amikor a tanárnő odaadott egy-egy szöveget, hogy fordítsuk le románról angolra, esetleg fordítva, meglepődve láttam, hogy többen is segédeszközt használnak (netes fordítóprogram). A tanárok is hajlamosak voltak félig angolul félig románul beszélni. Olyan személy esetében, aki külföldön mesterizett, érthető volt. Mások esetében viszont nem. A nyelvet kezdtem tehát okolni. Nincs elég szavuk, ezért kölcsönöznek.

Büszkén állítottam, én képes vagyok tisztán, magyarul beszélni s ránk, székelyekre, ez a tulajdonság egyáltalán nem jellemző. Tévedtem. Kifejezettem nehéz volt magyarul beszélnem. Többször át kellett gondolnom mondanivalómat, nehogy idegen szót használjak. Esetleg magamban le kellett fordítsam. Aztán örömmel töltött el a tudat, hogy bizonyos idő eltelte után sikerült kiküszöbölnöm az idegen szavakat mindennapi beszédemből. Irritált, ahogy az egyetlen magyar csoporttársam már-már mesterien zsonglőrözött a magyar, román, angol szavakkal egy mondaton belül.

Hazajöttem s ugyanezt a jelenséget tapasztaltam. Az „oké” már annyira megszokott, szinte beleivódott a nyelvbe, már fel se tűnik, amikor használjuk. Hányszor zárunk le egy-egy beszélgetést, sms-ezést ezzel a kis segítőkész szóval? Hányszor köszönünk „Hellót”? Hányszor használjuk a sopingol, sztár, blog, e-mail, top, sztreccs, boksz, import és még sorolhatnám szavakat? Mindeniknek van magyar megfelelője. Csak nekünk könnyebb ezeket használni, mert így halljuk s talán, rosszabb esetben mások így értik meg. Mennyire gazdag a magyar nyelv! Közel egymillió szót számol édes anyanyelvünk. Igaz, ebből a művelt értelmiségi sem használ többet 25-30 000-nél. Szerintem ennyi éppen elégséges a helyes beszédhez, angol vagy bármilyen más nyelv szavai használata nélkül.

Szóval gondolkodjunk, mielőtt beszélnénk, legyünk büszkék édes anyanyelvünkre és használjuk szavait, minél többet, minél változatosabban!