Nemzetközi Unitárius Vasárnap

Múlt vasárnap tartották a Nemzetközi Unitárius Vasárnapot világszerte minden unitárius egyháznál, így a baróti unitárius egyházközségnél is. Az istentisztelet során Kiss Alpár lelkész röviden tájékoztatta a jelenlevőket az ICUU – Unitáriusok és Univerzalisták Nemzetközi Tanácsáról és annak tevékenységéről, céljairól. „A szervezet 1995-ben alakult meg az Egyesült Államokban, a Boston melletti Essexben. Létrehozói a világ azon unitárius és unitárius univerzalista nemzeti egyházai voltak, köztük az Erdélyi Unitárius Egyház is, amelyek szükségesnek érezték egy nemzteköri unitáris közösség létrejöttét. Az unitáriusok által alapított és korábban „unitárius világszövetség” névvel illetett IARF (a Vallásszabadság Nemzetközi Társulata) a 20. század második felében ugyanis átalakította küldetését, és inkább a vallások közötti párbeszéd szorgalmazója lett. Az ICUU azzal a küldetéssel jött létre, hogy tagegyházai között illetve azok gyülekezetei és hívei között kapcsolatokat építsen ki, és együttműködésüket elősegítse. A kapcsolatok által olyan lelki közösségek kialakítását célozta meg, amelyet a hitelvi különbségek ellenére is minden unitárius egyház magáénak vallhat, mert benne hittestvérekre, azonos értékeket valló társakra lel. Az ICUU további célja az is, hogy segítséget nyújtson unitárius gyülekezetek létrejöttében a világ olyan országaiban is, ahol a szabadelvű vallásosságnak nincs hagyománya. A szervezetnek jelenleg 28 államban van tagja: Amerikai Egyesült Államokban, Argentínában, Ausztriában, Ausztráliában, Bolíviában, Braziliában, Burundiban, Csehországban, Dániában, az Egyesült Királyságban, Finnországban, a Fülöp-szigeteken, Hollandiában, Indiában, Indonéziában, Kanadában, Kenyában, Kolumbiában, Németországban, Nigériában, Norvégiában, Magyarországon, Mexikóban, Olaszországban, Romániában, Spanyolországban, Ugandában és Új-Zélandon. Az ICUU legfőbb hatósága a Nemzetközi Tanács, amelynek ülését minden második évben tartják valamelyik tagszervezet otthonában. 2014 januárjában tartott ülésen a baróti születésű Gyerő Dávid közigazgatási előadó-tanácsost, kolozsi unitárius lelkészt, az ICUU addigi titkárát elnökké választották. Ő lett a szervezet első olyan vezetője, aki nem az angolszász szervezeti kultúrákon nevelkedett.” Ezt követően Demeter Zoltán egyházközségi jegyző levetítette az ICUU 20 éves szolgálatának méltatásáról készült kisfilmet, amelyet Varró B. Zoltán készített, illetve egy fénykép-összeállítást mutatott be, amely az indiai színes és eredményes unitárius közösség életéből mutat be képeket Czire Alpár és Farkas Emőd felvételei által. A vetítés után szeretetvendésgég keretében az indiai unitáriusok által, külön erre az alkalomra küldött, teafűből készült teát kóstolhattuk meg. Demeter Zoltán egyházközségi jegyző, Fazakas László gondnok és Gazdag Zoltán kebli tanácsosröviden beszámoltak az előző napi Háromszék-Felsőfehéri unitárius egyházköri gondnok-presbiter találkozón elhangzottakról, amelyet Vargyason tartottak. Az istentisztelet után összegyűlt perselypénzt minden unitárius egyházközség az indiai unitáriusoknak küldik. 

Dan Brown: A Da Vinci-kód

Dan Brown 2003-ban megjelent könyve sokaknál kiütötte a biztosítékot, de még többen voltak azok, akik imádtak minden sorát, mivel 2009-ig 80 millió példány kelt el. Én a múlt héten olvastam ezt a művet. Mit is mondhatnék? Meglepő, magával ragadó, fordulatokban és meglepetésekben, részletekben gazdag regény volt, amit egyszerűen nem tudtam letenni. Ritka, hogy éjjel is olvassak, mivel sokkal jobban kedvelem a természetes fénynél való olvasást, de ez a könyv nem hagyott nyugodni. A történet röviden arról szól, hogy Robert Langdon (Dan Brown előző, Angyalok és démonok című könyvében megismert karakter) szimbólumkutató Párizsba utazik, hogy előadást tartson az éppen megjelent könyvéről. Éjjel telefonon riasztják. A Louvre idős kurátorát meggyilkolták a múzeumban, és érthetetlen kódot találtak a holttest mellett. Miközben Langdon és Sophie Neveu (az elhunyt unokája, akivel már évek óta nem tartották a kapcsolatot), a tehetséges francia titkosírásszakértő a rejtvény megoldásán dolgozik, elképedten fedezi fel a rejtett utalások nyomát Leonardo da Vinci műveiben – noha ezeket az utalásokat mindenki láthatja, a festő zseniálisan álcázta őket. Langdon és Neveu sorra fejtik meg a kurátor által hagyott kódokat, amelyek elvezetnek egy cryptexet (kis, csavarol kóddal ellátott ládika), amely további rejtjeles üzenetet tartalmaz. A rendőrség közben keresi Langdon-t, a gyilkosság elsőszámű gyanusítottját, mivel a neve benne volt a holttest mellett megtalált üzenetben (P.S. találd meg Robert Langdont), amit Faché kapitány eltüntetett a szimbólumkutató helyszínre érkezése előtt. A hajsza párizs utcái után, sir Teabing (megszállott grál-kutató, Langdon látszólagos barátja) segítségével átkerül Londonba, ahol a szálak még tovább bonyolodnak. Kiderül, hogy Teabing komornyikja valójában a Mester (a szálak mozgatója) alkalmazottja és kiszabadítja Silast, az albinó pap, aki a gyilkosságokat elkövette, a zárókövet kereste és rátámadott Langdonékra még Franciaországban, elviszi a cryptexet és túszként Teabing-et. Langdon és Sophie rászánják magukat, és hívják a rendőrséget, majd megfejtik a verset (amit a cryptex-ben találtak) és elmennek Newton sírjához, a Westminster-apátságba. Ott azonban már fegyverrel várja őket a Mester: Teabing. A kutató célja a Szent Grál megszerzése és az egyház titkainak leleplezése volt, ennek érdekében használta ki az Opus Deit és Silast is, a gyilkosságtól sem visszariadva. (Amikor már nem volt rá szüksége, a komornyikot is megölte.) Langdon ügyes mozdulatokkal Teabing tudta nélkül felnyitja a cryptexet (ez egy második, kisebb cryptex, ami az előzőben volt elrejtve). Néhány perc múlva a rendőrség is megérkezik, és letartóztatják a kutatót. Silas a rendőrökkel való lövöldözésben halálos sérülést szerez. Sophie és Langdon a cryptexben talált információ alapján a skóciai Rosslyn nevű templomos kápolnába mennek, ahol meglelik Sophie nagyanyját és öccsét, akikről a lány eddig azt hitte, autóbalesetben meghaltak. (nagyapja biztonságosabbnak látta, ha a család két külön helyen él, sőt Sophie és az öccse nem tudnak egymásról.) Langdon, átlátva a cryptexbeli üzenet mélyebb értelmét, a Louvre mélyén talál rá a Grálra – és jobbnak gondolja, ha annak mivolta és helye továbbra is titokban marad.

Az utolsó oldal utolsó soráig magával ragad a történet. Azonban számos hasonlóságot véltem felfedezni Brown előző, Robert Langdon fordulatos történetét bemutató könyvével. Az Angyalok és démonok is egy európai fővárosban, Rómában és a Vatikánban zajlik, ahol szintén a kódok megfejtésével jutnak el egyik helyszínről a másikra. Igaz, abban az esetben a konklávé legesélyesebb jelöltjeit ölik meg sorban. Szembetűnő hasonlóság a nő, mint támogató, segítő személy jelenléte, abban az esetben Vittoria, a gyönyörű és titokzatos tudós, jelen esetben pedig Sophie. Mindkét történet végén a főszereplők összemelegednek, bár az elején figyelemre se nagyon méltatják a másikat. Mindkét esetben olyan információkat tudhatunk meg, amit a történelem során a hatalmon levők bőszen próbáltak titokban tartani előttünk. Brown regényei rengeteg kritikát kaptak a történelmi pontatlanságok miatt. Az író ezekre csak annyit mondott, hogy „A könyv nem akar több lenni annál, mint ami: egyszerű, szórakoztató olvasmány, krimi. 

Jelen lenni

Rohanó mindennapjainkban bele se gondolunk abba, mennyire fontos lehet egy-egy ismerősünknek, barátnak, családtagnak, hogy jelen legyünk az életében. Én legalábbis hajlamos vagyok feleslegesnek érezni magam néha. Amikor már ötödszörre én vagyok az, aki felkeresi a másikat, aki beszélgetni akar a másikkal, akinek szüksége van a másik társaságára, aki csak vele akarja megbeszélni az elmúlt napok történéseit. Szükségem van visszajelzésre a másik féltől, amit a legtöbb találkozás esetében meg is kapok, ám a hatás hamar elhalványul. Sokszor a telefonban a kezemmel, még mielőtt tárcsáznék, átgondolom, vajon mit fog szólni a hívott fél, vajon örül majd annak, ha felkeresem vagy épp ellenkezőleg, a háta közepére kíván. Persze mindig pozitívan csalódok. Mégis, ha ők nem kezdeményeznek ilyesfajta kommunikációt, ismét elbizonytalanodom. Ilyenkor próbálok erősen arra koncentrálni, amit a múlt nyáron tanultam amerikai barátaimtól: „Légy jelen”. Ennyi az egész. Nem nagy okosság, mégis, ha elrágódunk rajta, belátjuk, igaz. Néha nem kell több mint jelen lenni valakinek az életében, egy élethelyzetben, egy csoportban, egy kiránduláson. És nemcsak fizikailag. Amikor ilyen helyzetbe kerülök folyton emlékeztetnem kell magam, ahelyett, hogy azon aggódnék, mihez kezdjek az adódott helyzetben, elég, ha jelen vagyok és engedem, történjen, aminek kell. Egyáltalán nem könnyű jelen lenni. Ezer és ezer gondolat cikáz az agyunkban másodpercenként és igen könnyen eltereli a figyelmünket egy-kettő. A nyáron, miután hónapokig számoltam vissza a napokat az amerikaiak látogatásáig, és felfoghatatlanul boldog voltam, amikor végre megérkeztek, mégis sokszor azt vettem észre, hogy a buszon utazva, ebéd közben vagy bármikor máskor, nem vagyok jelen. Magukkal ragadtak a gondolataim, a múlton rágódom. Bár azok az emberek, akiket nagyon szeretek, ott voltak tőlem pár méterre, láthattam őket, sőt, hallottam is, mégis úgy éreztem, mintha le lennék bénulva vagy egy átlátszó falu szobába zártak volna. Messzebbre taszítottam magamtól őket ez által, mint amilyen messze laknak. Szerencsére mindig akadt valaki, aki kiráncigált ebből az állapotból. Mert igenis emlékeztetni kellett rá, hogy az, amire olyan sokáig vártam, most megtörténik, és ha nem vagyok jelen, elszalasztom az egészet és bánhatom életem végéig. Nehéz volt felfogni, hogy itt vannak. Az életem egyik napról a másikra a tetejére fordult, odalett az a rendszer, ami szerint éltem, de egy pillanatig se hiányzott. Olyan hírtelen kaptam meg, amire vágytam, hogy időbe telt elfogadnom. Tudom, bután hangozhat. De így volt. Előtte minden nap vágytam rá, hogy itt legyenek. Izgatottan és cseppet sem fáradtan (a kialvatlanság ellenére) ébredtem aznap reggel, amikor eléjük mentünk a reptérre. És ők jöttek. Kisebb csoportokba oszolva, szinte egymást követve. Túl sok volt ez hírtelen. Annyira örültem nekik, hogy szinte megelégedtem a látványukkal és a beszélgetéseik hallgatásával. Rá kellett jönnöm arra, hogy ők is ugyanolyan boldogok, hogy láthatnak, mint mi. Meg kellett értenem, és el kellett fogadnom, hogy talán elég jelen lenni. Minden nap minden órájában velük lenni. Ők nem is vágytak másra. Bár a felvázolt példám nem mindennapi, azért a mindennapokban is alkalmazható a bölcsesség, amit tőlük tanultam: „Légy jelen”. Emberek vagyunk, társas lények, szükségünk van mások társaságára. Ehhez nem kell semmiféle különleges képesség. Ne keseredjünk el, ha épp nem olyan jó a kedvünk, mint szokott, ha nem tudunk olyan jó vicceket mesélni, mint szoktunk, mert mindez nem fontos. Csak az, hogy ott legyünk. Arra koncentráljunk, akivel, vagy akikkel vagyunk és egy rövid időre, feledkezzünk meg a hátunkon cipelt csomagról, a gondokról. Mindenkinek van ilyen csomagja, mégis meg tanul élni vele. Sokszor indulok úgy útnak, hogy nem tudom, hogyan fognak fogadni a barátaim, mert arra gondolok, van egyéb dolguk is, mint velem beszélgetni. Szerencsére minden alkalommal boldogan tapasztalom, hogy mások is hajlandóak jelen lenni az én életemben, ha arra szükségem van és félreteszik azt a batyut pár órára. Ilyenkor persze kiderül, ki az, akit érdemes máskor is a személyemmel zargatni és ki az, akinek végleg búcsút inthetek, látván, hogy ő nem hajlandó jelen lenni az én életemben hiába is adok neki tíz, húsz, harminc lehetőséget. Amikor ilyen adódik, én emelt fejjel el tudom fogadni, mert jobb elveszteni egy barátot, akit nem érdeklek, mint szerezni egy ellenséget azzal, hogy tükröt mutatok neki, amire megsértődik. 

Gondolatok a kórházban

Mindannyiunk életében számtalanszor előfordul, hogy egy családtagunk megbetegszik. Ha hírtelen lépnek fel a tünetek, vagy gyorsan rosszabbodik az állapota, előbb-utóbb a kórház sürgősségi osztályán találjuk magunkat. Az elmúlt egy hónapban végigjártam a baróti, udvarhelyi és szentgyörgyi sürgősséget is. A két városi kórházban hasonló impulzusok értek. Míg előbbi esetben autóval szállítottuk a beteget, az utóbbi esetben már mentő vitte be. Ettől eltekintve nem sok különbséget láttam. Mindkét alkalommal előzetes vizsgálatok alapján határozták meg a betegséget és döntötték el, melyik osztályra utalják be. A sors fintora, hogy bár két különböző betegsége volt a szóban forgó személynek, mindkét esetben a Fertőző osztályra került. Ez a folyamat, mialatt megállapították a betegséget, sokkal hosszabb ideig tartott. Órákról beszélünk. Hosszú órákról. Ez alatt a 3-4 óra alatt gondolatok ezrei cikáznak a váróteremben toporgó hozzátartozó agyában. Megérkezéskor enyhe megkönnyebbülést éreztem, hisz végre jó kezekbe került. Aztán, ahogy egyre lassabban telt az idő s ezzel párhuzamosan egyre több és egyre különbözőbb betegeket hoztak be, elfogott az aggódás. Mi tarthat ennyi ideig? Mikor mondanak már végre valamit? Néztem a többi hozzátartozót, akik szintén idegesen várták a híreket. A telefonomra pillantok, eltelt egy óra. Oké, most már tudniuk kell valamit. Figyelemelterelő után kutatok. Semmi. Belemélyedek telefonomba, csekkolom az e-mail fiókjaimat. Még mindig semmi hír. Közben a mentők egymásnak adják a kilincset. A sürgősség ajtaját szinte be sem lehet csukni. Ha pár percig nyitva marad, fázok. Bosszankodok. Az a biztonsági őr miért nem csukja már be. Erre a sürgősségről kitolnak valakit. Betegek jönnek, betegek mennek, de arról az egy személyről, aki miatt görcsben a gyomrom, semmi hír. Mentők jönnek a környező falvakról, a városból. Ismerőst fedezek fel. Egy rég nem látott rokon mentős egyenruhában, két másik mentős-nővérrel tol be egy ágyat. Amikor elhaladnak, előttünk látom csak, hogy az ágy üres és valami fura gépezet van rajta. Az ismerős biccent. Bemennek. Percekkel később jönnek csak ki a nemrég beszállított férfival, aki összeesett a munkahelyén. Átszállítják Brassóba. Súlyos. Lélegeztető-gépen van. Óvatosan kitolják. A hozzátartozók lélegzetvisszafojtva bámulják, amíg biztonságban kiérnek vele a mentőhöz. Mindenki egyre gondol, még akkor is, ha csak hasfájással vagy enyhe sérüléssel hozta be rokonát: nehogy ő is így járjon. Az ismerős mentős visszajön, megkérdezi kivel vagyunk itt, mi a gond. A kis csevegés után bemegy, majd megint ki a mentőbe. Valami komplikáció léphetett fel a stabilizált beteggel, mert kihívják a gárdás orvost, aki futólépésben viharzik el mellettünk. Pár perc múlva visszajön, és a mentő elhajt. Újabb hozzátartozókat hívnak be, hogy tudassák a beteg rokonukról megállapítottakat. Néhány beteget tolószékben visznek fel a megfelelő osztályra. Már nem jön több mentő. A hozzátartozók egyre fogynak. Néhány beteget hazaengednek. Mi még mindig várunk. Aztán megcsörren a telefon. A bent fekvő szerettünk mondja el, hogy három perfúziót kapott, vért vettek tőle és még mindig az eredményekre várnak. Ismét az órára pillantok. Tizenegy óra. Este nyolcra értünk be. Azóta eltelt három óra és semmit nem lehet tudni. Reggel munkába kell menni, azt számolgatom, hogy ha most elindulunk haza, és még tusolni is akarok, akkor hat órát alhatok. Gyorsan kell majd aludnom – jegyzem meg magamnak. Ismét magam előtt látom a beteget, hogy milyen rosszul volt, amikor behozta a mentő, mennyire gyenge volt. Mi ketten vagyunk idekint, de ő odabent egyedül várja az ítéletet. Mennyire lehetnek idegőrlők ezek az órák? A váróterem időközben majdnem teljesen kiürült miután hazavitték a férfit, aki a nappali kisasztalának esett és megsebesítette a felkarját. Megműtötték és már haza is ment. De mi még mindig itt ülünk a padon és várunk. Már csak egy férfi várakozik rajtunk kívül. Az, aki mindenképpen be akart menni a tiltások ellenére és végül sikerült is neki. Az anyját vihetné haza, de ő autóra vár, ami Bukarestből azután indult, hogy mi megérkeztünk. Türelmes, nincs azzal gond. Mondjuk már órákkal ezelőtt hazavihette volna az anyját egy taxival. Most már a mi sorunk kell jöjjön – biztatom magam. Más már nincs itt. Végre a mi nevünket szólítják. El se hiszem. Ennyi idő után megtudjuk, hogy felveszik a fertőző osztályra. Átadjuk az összekészített pizsamát és rövid búcsú után elindulunk haza. Ez a pár óra kiszívta minden energiámat. Az ember már minden rosszra gondol a tudatlanságban. Olyanokat képzel, ami nem is létezik. Erős idegek szükségesek mind a beteg mind a hozzátartozó részéről. 

Valóság napjainkban

„Nagy ház, kis család.

Több tanulás, kevesebb józanész.

Fejlett orvostudomány, rossz egészségi állapot.

Magas IQ, kevés érzelem.

Sok tudás, kevés bölcsesség.

Rengeteg ember, kevés emberség.”

Az előbbi idézet, bárki is legyen a szerzője, tökéletesen megfogalmazta a jelenkori ember törekvéseit és gyengeségeit. Mindenki arra törekszik, hogy nagy háza, sok diplomája, magas IQ-ja, sok tudása legyen, amiket minél több emberrel oszthasson meg. Emellett párhuzamosan ott a valóság árnyékos oldala, a kis család, kevés józanész, rossz egészségi állapot, kevés érzelem, kevés bölcsesség, kevés emberség. Folytonosan azon dolgozunk, hogy a kép, amit a külvilág felé mutatunk, minél tökéletesebb legyen, egyre szebben csillogjon, miközben megfeledkezünk a rohadó belsőnkről. Fontosnak, megbecsültnek, elismertnek akarjuk érezni magunkat s egy bizonyos téren meg is teszünk ezért mindent, de mivel az élet egyetlen területére ennyi energiát pazarolunk, más területek kevésbé fejlődnek. A mai fiatalok sokkal később házasodnak, mint szüleik, nagyszüleik. Előbb el akarnak érni valamit a karrier terén, megfelelő színvonalat biztosítani a jövendőbeli társnak. Így a gyermek is később jön s feltűnően kevesebb. Nagyanyámék 12-en voltak testvérek, nagyapámék 8-an. Ők, már a kommunizmus idején, csak 2-3 gyermeket vállaltak. Ez mára lecsökkent 1-2-re, Sokkal fontosabbá vált az anyagi javak megszerzése, mint a hagyományaink továbbörökítése minél több utódnak.

Míg régen a nagy többség csak a kötelező 5-7 osztályt végezte el, s azután szinte azonnal munkába állt, ma már nem ritka, hogy húszas éveik végét járó fiatalok még mindig az iskolapadot koptatják. S nem is akarják egyhamar abbahagyni a tanulást. Hisznek abban, hogy az ott megszerzett oklevélnek értéke van, s minél többel rendelkeznek, annál jobban megbecsülik majd őket. Mire munkába állnak, hosszas keresés után, mivel senki nem akar ilyen túlképzett személyeket alkalmazni, rádöbbennek, elmúltak harminc évesek és még sehogy nem állnak az élettel, se karrier, se élettárs, se gyermek.

Az orvostudomány hihetetlenül sokat fejlődött csak az elmúlt száz évben is. Olyan betegségeket képesek azonosítani és meggyógyítani, amibe annak idején tömegek haltak bele. Ennek ellenére, vagy talán éppen a rengeteg egyre erősödő antibiotikum miatt, egyre kevesebb az egészséges ember. Mindenkinek van valami betegsége, amit persze erős gyógyszerekkel kordában tartanak. A tömegek egészségi állapota sokkal rosszabb, mint néhány évtizeddel ezelőtt.

Az emberek egyre okosabbak lesznek, generációról generációra nő az intelligencia, az érzelmek terén mégis kudarcot vallanak egyre többen. Nézzük csak a válások magas számát, ötből három válással végződik. Akár egy évtizeddel ezelőtt is, ez még kevésbé volt jellemző a mi vidékünkre, de mára már érvényessé vált. Ahelyett, hogy a párok megoldanák gondjaikat, az első összetűzésnél szedik a sátorfát és odébbállnak. Nagyszüleink egy életre házasodtak, ők komolyan gondolták az oltár előtt kimondott „holtodiglan, holtomiglan”-t. Pedig gondok, konfliktusok akkor is voltak, de ők képesek voltak azokat megoldani s a házasság harmincadik, negyvenedik évében is úgy nézni egymásra, mint az első napon.

Háttérbe szorultak az érzelmek, bölcsesség, emberség. Rohanóvá tettük mindennapi életünket, előtérbe helyeztük a pénz, az anyagiak után való caplatást, és kiszorítottuk a képből az igazán értékes dolgokat. Alig van időnk a családra, barátokra, miközben szabadidőnk nagy részét is azzal töltjük, hogy újabb és újabb lehetőségeket találjunk a megtakar1tásra, esetleg a már összekuporgatott pénzünket tervezzük okosan elkölteni, befektetni. Mikor csináltunk valamit élvezetből utoljára? Csak a móka, a szórakozás kedvéért s nem azért, mert már hónapok óta betábláztuk a naptárunkba. 

Éljük az életünket

Percekig nem tértem magamhoz, amikor az egyik amerikai barátnőm elmesélte, mi történt az egyik tanárnőjével az egyetemen. A szóban forgó nő hosszú hónapok küzdése után végre legyőzte a szervezetét megtámadó rákot. Családjával boldogan vette tudomásul, amikor az utolsó vizsgálat után orvosa kimondta, nincs kimutatható rák a testében. Kollégái és diákjai az egyetemen szintén vele örültek. Aztán egy pillanat alatt megváltozott minden. Megcsörrent a telefon: a nő autóbalesetet szenvedett és meghalt. Bár ez már hetekkel ezelőtt történt, az egyetem tanárai még mindig nem emésztették meg a kolleganő elvesztését. Megemlékezést tartottak a kampuszon. A diákok még mindig értetlenül állnak az esemény előtt. Hogyan történhetett ez meg? Egy nő, aki éppen győzedelmeskedett élete legnagyobb küzdelmében, hirtelen meghal egy karambolban. Három gyermeket és a férjét hagyta maga után. Ez a hír rendkívül megdöbbentett. Naivan hittem abban, hogy ha valaki ennyire élni akar, mint az a nő, aki akarta látni, felnőni a gyermekeit, megöregedni a férjét, lediplomázni a diákjait, akkor az élni is fog. Rengeteg történetet hallottunk már, hogy milyen súlyos balesetek után, veleszületett rendellenességekkel képesek élni az emberek. Mert élni akarnak. Mindennél jobban. Úgy tűnik, ez néha mégsem elég. Ha a Földön töltött napjaink meg vannak számlálva, egyszer elfogynak s történjék bármi, így vagy úgy, de el kell távoznunk. Ilyen történetek hallatán, amikor tragikus hírtelenséggel távozik valaki az élők sorából, döbbennünk csak rá, mennyire törékeny is a mi életünk. Soha nem tudhatjuk, mikor kelünk fel reggel utoljára, mikor köszönünk el utoljára szeretteinktől. Úgy éljük mindennapjainkat, hogy bele se gondolunk, talán a mai lesz az utolsó napunk. Eszünkbe se jut megcsodálni egy virágot, végignézni a naplementét, fürkészni a csillagokat, mert úgyis lesz még rá időnk bőven. Az élet elrohan mellettünk, miközben mi a pénteket, a nyári vakációt, a karácsonyt, a gyermekeket, a nyugdíjazást várjuk. Elfelejtünk élni s amikor erre rájövünk, már bizony késő lesz. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy elszalasszuk az életet, hiszen csak egy adatott belőle, az is rövidke. Elfelejtjük értékelni az élet apró szépségeit, mert a nagy csodára várunk folyamatosan. Soha nem elégedünk meg azzal, ami éppen van, mindig többet, jobbat akarunk. Másokkal hasonlítjuk össze magunkat, s az ők életükre vágyunk, holott alig látunk belőle valamit, fogalmunk sincs, ők milyen harcokat vívnak meg napi szinten, milyen démonokkal néznek szembe, mennyit szenvedtek, amíg elértek valahova. Csak a külső csillogást látjuk. Mindenkinek azzal kell boldogulnia, amit kapott. Minden nap el kell fogadnunk a kihívásokat, amiket az élet elénk gördít, ahogy a lehetőségekbe is úgy kell kapaszkodnunk, mintha az utolsó mentsvárunk lennének. A sikeres emberek sokszor mondják azt, úgy élnek, mintha a mai lenne az utolsó napjuk, ezért mindent megpróbálnak kihozni belőle. Nem szabad a holnapra várnunk, mert egyszer már nem fog megadatni a holnap, és akkor bánni fogjuk, amit nem tettünk meg. Az öcsém szokta mondogatni, hogy amit kívánok, vegyem meg, amire vágyom, tegyek érte. Furcsa egy fiatalabb embertől tanácsot elfogadni, de én már szinte meg se lepődöm, mennyire bölcsek tudnak lenni az ifjak. Teljesen más szemszögből szemlélik az életet s ez által új perspektívába tudják helyezni azt. El tanulhatjuk tőlük szeretni az életet, élni a mindennapokban.

Be kell látnunk, senkinek sem könnyű ez a földi lét, de csakis mi vagyunk felelősek azért, hogy jobbá, szebbé tegyük. Ne kelljen féljünk a haláltól időskorban, mert szinte még nem is éltünk. Soha nem tudhatjuk, milyen hosszú életünk fonala. Vigyáznunk kell rá, nehogy hamarabb megszakadjon, mint kellene. De néha nem rajtunk múlik. Amikor beülünk az autóba, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy talán nem fogunk kiszállni belőle. Tegyünk meg mindent azért, hogy esténként nyugodt lelkiismerettel menjünk aludni, tudván, kihoztuk a napból, amit tudtunk s ne a holnapon aggódjunk.

Mennyiben határozzák meg életünket az örökölt tulajdonságaink?

Sokszor hajlamosak vagyunk a szülőkre fogni, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt mi szerettük volna. Azt mondogatjuk, hogy „igen, mert apa sem néz szembe a konfliktusokkal” vagy „mert anya is folyton így kezeli ezeket a helyzeteket”. Tény, hogy egy bizonyos génállománnyal jövünk erre a világra. Az apától kapjuk a magasságunkat, az anyától az intelligenciát, az érzelmi erősséget és az alakot. Gyermekkorunk alatt elessük a szülők, hogyan viselkednek az élet egyes területein. De mindez nem elég egy felnőtt ember kifejlett személyiségének ismeretéhez. Nem csak ennyiből állunk, mi, komplex élőlények. Ez, amit kapunk és látunk, csak az elinduláshoz elég, aztán rajtunk múlik, mivé alakítjuk. Jobb esetekben sikerül továbbfejlődni és jobb emberré válni, mint a szülők. Máskor viszont, és az esetek többségében ez látható, ugyanolyanokká válunk, mint ők. Hiába akartunk teljesen mások lenni. Tinédzser korban, amikor elkezdünk látni a családon túl is, összehasonlítjuk a látott példákat, eldöntjük, hogy mi aztán nem leszünk olyanok, mint a szüleink. Sértő lehet, de néha le is nézzük őket, amiért annyit gürcölnek, élni viszont nem marad idejük. Aztán az élet döntések sorozata elé állít, s lám, néhány év múlva rádöbbenünk, ugyanolyanok lettünk, amit mindenáron el akartunk kerülni, olyanok lettünk, mint a szüleink s ezt évekig észre se vettük. Ennél talán még rosszabb, ha arra ébredünk rá egy napon, hogy még olyanok se lettünk, mint a szüleink. Amikor végre kinyílik a szemünk, elkezdünk gondolkodni, hol rontottuk el, hol volt az a pont, amikor saját utunkat elhagyva, az övékre léptünk. A legkönnyebb persze a mi hibánkért is őket okolni. A szülő néhány esetben még büszke is lehet a gyermekére, aki az általa bejárt utat járja, mások viszont csalódottak, hiszen többet vártak volna el tőle, jobb életet szántak neki. Egy biztos, nem tudunk elbújni az árnyékunk elől, nem tudjuk letagadni, kik vagyunk. El kell ismernünk, hogy bár szüleink sokáig mellettünk álltak, rengeteg tulajdonságot örököltünk tőlük, sőt, jó párat át is vettünk tőlük, de mi magunk járjuk életünk útját, hozzuk meg saját döntéseinket, s mint a labirintusban, megyünk jobbra vagy balra, az szerint, mit remélünk egyik vagy másik oldaltól. Ha eltévedünk a labirintusban, visszamehetünk akár a kezdetekhez – amennyiben megtaláljuk. De az élet nem így működik. Nem mehetünk vissza egy-egy tévedésünkhöz térben és időben azzal, hogy most máképp szeretnék dönteni, egyebet akarok mondani, vagy inkább meg se szólalok. Vállalnunk kell a következményeket és belátni, az már a múlt, amin nem tudunk változtatni, úgy kell rá gondolnunk, mintha kőbe vésték volna. Az sem jó, ha túl sokat agyalunk a múltbeli cselekedeteinken, mert így megöljük a jelent, ami most van, nem pár perc múlva, nem pár óra múlva. Elemezgethetjük múltunkat napestig, s ezáltal lemaradhatunk a jelen döntéseiről, vagy elfogadhatjuk kudarcainkat és a jelenben, a mostban megpróbálunk jobban odafigyelni és talán picit előre gondolni, hogy ha én most ezt és ezt teszem, vagy nem teszem, akkor holnap, jövőre, tíz év múlva, ez milyen hatással lesz rám.  Az intelligens emberek hajlamosak túlgondolni mindennapi dolgaikat s ez miatt előnybe kerül az átlagos ember, aki nem tétovázik megragadni az adott lehetőségeket, élni a jelenben.

Szóval, - hogy valami következtetést is levonjak mindebből – annak ellenére, milyen kis csomaggal (gének, látott, leutánzott cselekedetminták) rendelkezünk, be kell látnunk, mi magunk írjuk életünk regényét, abba senkinek nincs beleszólása. Mi döntünk életünk minden területén, s a kudarcainkért nem hibáztathatunk senki mást, hiszen a toll a mi kezünkben van. Emlékezzünk rá, hogy nem lehet visszamenni s átírni egy-egy fejezetet, nem lehet kitörölni emlékeket, sem megváltoztatni. A könyv most íródik, most szólhatunk bele a cselekmény változásaiba, a mellékszereplők maradásának idejébe. S ne várjuk, hogy majd holnap jobb lesz, ha ma nem teszünk érte. Gondoljunk arra, hogy milyen jóleső érzés lesz majd a kalandos jelenről olvasni fehér hajjal és remegő kézzel. Így keljünk fel minden nap, érezve, nálunk az irányítás és azt senkinek nem adjuk át.