Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Az 1999-ben megjelent kötet elbeszélője egy tizenöt éves fiú, Charlie, aki az iskolai év kezdetekor leveleket kezd írni egy ismeretlennek, azzal a céllal, hogy megossza vele mindennapjait. A fiú retteg a középiskolától, kívülről szemléli az eseményeket és túl sokat gondolkodik. Hamarosan megismerkedik egy végzős testvérpárral, Patrick és Sam, akikkel aztán lépésről-lépésre kinyílik előtte a világ, új tapasztalatokat szerez. Rájön, a középiskola nem is olyan szörnyű, mint ahogy azt ő elképzelte. Charlie beleszeret Sam-be, aki viszont azonnal megmondja, túl fiatal hozzá. A testvérek elviszik őt egy buliba, ahol először fogyaszt drogot, itt ismerkedik meg Mary Elizabeth-tel, akit később randevúra hív. A fiú nem érzi jól magát a lánnyal, mégse mondja ezt el neki, engedi, hogy magukkal sodorják az események és szempillantás alatt járni kezdenek. Mindeközben Charlie ügyesen teljesít az iskolában, az új irodalomtanár tanterven kívüli köteteket ad neki elolvasásra, amelyekről esszét kell írnia. A tanár okosnak és tehetségesnek látja a fiút, bár ő nem érti, mitől másabb, mint a többiek. Nem sokkal a karácsonyi parti után, amikor a baráti kör titkos Mikulást játszott és Charlie mindenkinek vett valami figyelmes ajándékot, egy bulin megsérti barátnőjét, amikor megkérdezik tőle, szerinte ki a legszebb lány a szobában. A fiú már nagyon véget akart vetni a kapcsolatának és erre elérkezettnek látta az időt, így Sam-et mondta. Hosszú hetekig hagyták magára s csak akkor került vissza a csoportba, amikor Patrick párjának apja rajtakapta őket és eltiltotta tőle a fiát. Charlie ekkor teljes vállszélességgel barátja mellett áll, amit mindenki nagyra értékel. Az iskolai év a végéhez ér, a végzősök elballagnak, érettségiznek, ő pedig befejezi a kilencedik osztályt. Amikor Sam-nek segít pakolni a búcsú bulija után, fény derül a rejtett érzelmekre, kölcsönösen rajonganak egymásért. Amint Sam és Patrick elhajtanak autójukkal az egyetemre, Charlie úgy érzi, elhagyták őt, senkije nincsen. Ismét olyan lelkiállapotba kerül, mint nagynénje, Helen halála után. Sokkszerű állapotba kerül, kórházba szállítják és kiderül az, amiért a srác annyira megváltozott Helen nénikéje halála óta. Nemcsak saját magát okolta a baleset miatt, mert neki ment el ajándékot venni, kettőt, egyet a szülinapjára és egyet karácsonyra (december 25-én született), hanem az is kiderült, hogy a néni szexuálisan bántalmazta őt. Gyakori olyan esetekben, amikor bántalmaznak valakit, Helen nénit verte az élettára, ő alkoholfüggő lett, aztán odaköltözött Charliékhoz. A többhetes kezelés után a srác megint jól van, és izgatottan készül a középiskola második évére. Szülei csak ekkor szembesülnek a szomorú tényekkel s azonnal megértik fiúk néha fura viselkedését.

A regény egy lelkileg sérült fiatal fiút mutat be, akinek nehezére esik normálisan viselkedni, egyáltalán élni az életét. Olvasása közben sejtjük, valami különleges kapcsolat lehetett a főszereplő és nénikéje között, de annak kimondására nem kerül sor, az olvasónak magának kell összeállítania az apró részletekből a teljes képet. Ha valami vidámra vágyunk, ne ezt a könyvet olvassuk. Viszont, ha látni akarjuk, amint ez a sérült fiatal srác barátokra lel s lassanként beilleszkedik a társadalomba, új dolgokat próbál ki, boldog lesz, akkor ajánlom bátran.  Stephen Chbosky: Egy különc srác feljegyzései

Az 1999-ben megjelent kötet elbeszélője egy tizenöt éves fiú, Charlie, aki az iskolai év kezdetekor leveleket kezd írni egy ismeretlennek, azzal a céllal, hogy megossza vele mindennapjait. A fiú retteg a középiskolától, kívülről szemléli az eseményeket és túl sokat gondolkodik. Hamarosan megismerkedik egy végzős testvérpárral, Patrick és Sam, akikkel aztán lépésről-lépésre kinyílik előtte a világ, új tapasztalatokat szerez. Rájön, a középiskola nem is olyan szörnyű, mint ahogy azt ő elképzelte. Charlie beleszeret Sam-be, aki viszont azonnal megmondja, túl fiatal hozzá. A testvérek elviszik őt egy buliba, ahol először fogyaszt drogot, itt ismerkedik meg Mary Elizabeth-tel, akit később randevúra hív. A fiú nem érzi jól magát a lánnyal, mégse mondja ezt el neki, engedi, hogy magukkal sodorják az események és szempillantás alatt járni kezdenek. Mindeközben Charlie ügyesen teljesít az iskolában, az új irodalomtanár tanterven kívüli köteteket ad neki elolvasásra, amelyekről esszét kell írnia. A tanár okosnak és tehetségesnek látja a fiút, bár ő nem érti, mitől másabb, mint a többiek. Nem sokkal a karácsonyi parti után, amikor a baráti kör titkos Mikulást játszott és Charlie mindenkinek vett valami figyelmes ajándékot, egy bulin megsérti barátnőjét, amikor megkérdezik tőle, szerinte ki a legszebb lány a szobában. A fiú már nagyon véget akart vetni a kapcsolatának és erre elérkezettnek látta az időt, így Sam-et mondta. Hosszú hetekig hagyták magára s csak akkor került vissza a csoportba, amikor Patrick párjának apja rajtakapta őket és eltiltotta tőle a fiát. Charlie ekkor teljes vállszélességgel barátja mellett áll, amit mindenki nagyra értékel. Az iskolai év a végéhez ér, a végzősök elballagnak, érettségiznek, ő pedig befejezi a kilencedik osztályt. Amikor Sam-nek segít pakolni a búcsú bulija után, fény derül a rejtett érzelmekre, kölcsönösen rajonganak egymásért. Amint Sam és Patrick elhajtanak autójukkal az egyetemre, Charlie úgy érzi, elhagyták őt, senkije nincsen. Ismét olyan lelkiállapotba kerül, mint nagynénje, Helen halála után. Sokkszerű állapotba kerül, kórházba szállítják és kiderül az, amiért a srác annyira megváltozott Helen nénikéje halála óta. Nemcsak saját magát okolta a baleset miatt, mert neki ment el ajándékot venni, kettőt, egyet a szülinapjára és egyet karácsonyra (december 25-én született), hanem az is kiderült, hogy a néni szexuálisan bántalmazta őt. Gyakori olyan esetekben, amikor bántalmaznak valakit, Helen nénit verte az élettára, ő alkoholfüggő lett, aztán odaköltözött Charliékhoz. A többhetes kezelés után a srác megint jól van, és izgatottan készül a középiskola második évére. Szülei csak ekkor szembesülnek a szomorú tényekkel s azonnal megértik fiúk néha fura viselkedését.

A regény egy lelkileg sérült fiatal fiút mutat be, akinek nehezére esik normálisan viselkedni, egyáltalán élni az életét. Olvasása közben sejtjük, valami különleges kapcsolat lehetett a főszereplő és nénikéje között, de annak kimondására nem kerül sor, az olvasónak magának kell összeállítania az apró részletekből a teljes képet. Ha valami vidámra vágyunk, ne ezt a könyvet olvassuk. Viszont, ha látni akarjuk, amint ez a sérült fiatal srác barátokra lel s lassanként beilleszkedik a társadalomba, új dolgokat próbál ki, boldog lesz, akkor ajánlom bátran.  

Könyv

Veronica Roth: A beavatott (sorozat)

Az utolsó éves Kreatív Írás szakos Veronica Roth a téli szünetet egy kezdetleges regény vázlatának írásával töltötte, amiből A beavatott sorozat született. A trilógia kötetei: A beavatott (eredeti nyelven Divergent), A lázadó (Insurgent) és A Hűséges (Allegiant). A nagyjából másfél ezer oldalon keresztül egy tizenhat éves lányt mutat be, Beatrice „Tris” Prior. A utópikus Chicagóban a társadalom öt különböző csoportra van felosztva, melynek tagjai azon erények művelésével foglalkoznak, melyeket a legfontosabbaknak vélnek: bátorság, önzetlenség, műveltség, szeretet, őszinteség. A tizenhatodik életévüket betöltött polgárok egy alkalmassági teszt elvégzése után a Választás Napján csoportot választhatnak. Beatrice az Önfeláldozók csoportjába született, viszont egyáltalán nem érzi magát kellően önzetlennek hozzá, ezért azon gondolkodik, elhagyja a csoportot s ezzel a családját. A teszt az ő esetében nem mutatja ki egyértelműen, melyik csoportba illik bele a leginkább. Három csoport jellemzőit is birtokolja (bátor, művelt és önfeláldozó). Elfajzottnak minősül a társadalom megítélése szerint és igen nagy bajba kerülhet, ha ez kiderül. Szerencséje van a vizsgáztatójával, aki megőrzi titkát. A választási ünnepségen, miután bátyja, Caleb, arra buzdítja, hogy hallgasson a szívére, a Bátor csoportot választja. Caleb szintén csoportot vált, ő a Műveltek mellé áll. Ezután egy sor megpróbáltatáson kell keresztül esnie a lánynak, a bátrak beavatási szertartásának részeként. Könnyedén veszi az első akadályokat (mozgó vonatra fel- és leszállás, beugrani egy mély és sötét szakadékba elsőként), ám fizikailag gyengének bizonyul. Hamarosan az is kiderül, hogy a Bátrak a beavatottjaik csak egy részét veszik fel a csoportba, a többiek csoportnélküliekké válnak, akik a város utcáin laknak. Tris elfogadja a kihívást és mindent megtesz azért, hogy igazi Bátor lehessen. Idő közben barátokra talál és az egyik kiképző személyében a szerelemmel is megismerkedik. Bár mindent megtesz azért, hogy ne derüljön ki másfélesége, egy támadás-szimuláció során mégis kiválik az öntudatlan tömegből, hogy megmentse szerelme életét. Ezzel kezdetét veszi a társadalom elleni lázadás. A csatában elveszti szüleit, mégis erős marad. A második és harmadik kötetben végigkövethetjük, amint egyik helyről a másikra vándorolnak, menedéket keresnek, közben viszont azon ügyködnek, hogy teljesen felborítsák azt, amiben felnőttek, a csoportrendszert, az eltitkolt igazságokat. A sorokat olvasva nem véletlen, ha a kommunizmussal vonunk párhuzamot, ahol szintén megszűrt információkat juttattak a lakosokhoz, akik teljes elnyomás alatt éltek. A Választás Napja viszont a demokráciához hasonlítható, ahol bizonyos időközönként a választópolgárok kinyilváníthatják véleményüket, amire a vezetés nagyban tesz. A kötetben is ezt láthatjuk. Választhatnak a fiatalok, de csak a megadott kereteken belül, s aki nem megfelelően választ, azt éles szemek követik nyomon. Egy másik párhuzam a megfigyelés. A társadalom minden lépését figyelik, mindenről tudnak azok, akik érdemesek rá, a Műveltek. Fordulatokban gazdag, a fiatalságot lekötő regényt írt Veronica Roth, nem mindennapi részletességgel. A harmadik kötetben már nem csak Tris, de szerelme, Tobias (Négyes) nézőpontjából is követhetjük az események zavaros fonalát. Szinte lélegzetvisszafojtva követjük őket, amint megtudják, a világ, amelyben éltek csak egy kísérlet része, amint rájönnek, mennyire elenyésző a városuk mérete és ők maguk a Földhöz képest, amikor először repülnek. Kinyílik a világ előttük s ahelyett, hogy elmenekülnének máshova, ők visszatérnek és akár életük árán is harcolnak egy szebb jövő reményében. Lebilincselő írás egy fiatal írónőtől, aki tudja, mi kell a fiatal olvasóknak. Veronica Roth még ballagása előtt kiadta az első kötetet és eladta annak megfilmesítési jogait, aminek köszönhetően tavaly megjelent az első, idén márciusban pedig a második kötetet bemutató mozifilm. 

A szeretet ellentéte

A jónak a rossz, a szépnek a csúnya, a melegnek a hideg, a nyárnak a tél, a lassúnak a gyors, a nagynak a kicsi az antonímája. Gyermekként szüleink megtanították nekünk ezeket és sokáig éltünk abban a hitben, hogy a világ vagy fekete, vagy fehér, nincs átmenet, mígnem megismerkedtünk a szürkével és annak árnyalataival (teljesen véletlen hasonlóság a híres könyv címével!). Kinyílt előttük a világ és rájöttünk egyáltalán nem olyan könnyű eldönteni valamiről, hogy hova soroljuk, mert vannak átmenetek. S ahogy mindennek, így a szeretetnek is megtanultuk, mi az ellentéte, a gyűlölet. Kérdezzünk csak meg bárkit, szinte azonnal, gondolkodás nélkül rávágják. Pedig ez nem feltétlenül van így. A szeretet ellentéte nem más, mint a közöny. Amikor vége egy barátságnak, egy kapcsolatnak, egy ismeretségnek (bármilyen okból kifolyólag), hajlamosak vagyunk meggyűlölni a másik felet, amiért régebben még szerettük. Idegesíteni kezdenek olyan szokásai, amelyek felett a békésebb időkben szemet hunytunk. Egyszeriben teljesen másképp látjuk a múltbeli megnyilvánulásait s mindet összekötjük azzal, hogy ő mennyire rossz ember. Aztán, amint kicsit csillapodnak a kedélyek, rájöhetünk, ha ez a személy mindig is így viselkedett, akkor ő ilyen, s mi ezt elfogadtuk, sőt szerettük. Mégis történt valami, ami mindent a fejére fordított, ami miatt már csak a rosszat tudjuk látni. S minden alkalommal, amikor a szóban forgó személyt látjuk, csakis az általunk rossznak vélt tulajdonságokkal tudjuk azonosítani. Elvakít a düh és a gyűlölet. Viszont, ha tudunk bíráskodni saját magunk felett, rájöhetünk, mi magunk sem vagyunk tökéletesek s a másik személy ugyanígy láthatja, valószínűleg látja is, bennünk a rossz tulajdonságaink kinagyított változatát. Mintha csak ezek a tulajdonságok határoznák meg a személyiségünket. Amint kicsit eltávolodunk a másik személytől, rájövünk, mennyi időt és energiát pazaroltunk arra, hogy utáljuk. Belegondolunk, neki mennyire jól eshetett minden alkalom, amikor látta rajtunk, érzelmeket vált ki belőlünk, dühöt. Hamarosan meggyőzzük magunkat arról, hogy ez a személy, akiben régen megbíztunk, akit szerettünk és tiszteltünk, s aki mára már elvesztette minden tiszteletünket, nem érdemli meg azt, hogy egyáltalán gondoljunk rá. Kiűzzük a fejünkből úgy, ahogy van, mindenestől, minden közös emléket homályba fedve. Így alakul át a gyűlölet közömbösséggé. Mi máris jobban érezzük magunkat, több energiánk marad arra, amit, s akit szeretünk. A személy viszont, akivel megszűntettük közeli viszonyunkat, amint látja, hogy nincs hatással ránk a jelenléte, nem rohanunk ki a legközelebbi ajtón, amikor ő megjelenik egy társaságban, nem fordítjuk el a fejünket az utcán, amikor összefutunk s képesek vagyunk levegőnek nézni őt, megtorpan, felismeri a helyzetet és ő is továbblép. Ezzel nem csak önmagunkon, hanem rajta is segítettünk. Viszont ne felejtsük el, hogy néha a közöny sokkal jobban tud fájni, mint a gyűlölet. A gyűlöletben rengeteg érzelem van, tükrözi mindannak az ellentétét, amit régebben éreztünk valaki iránt, minél jobban szerettük, megbíztunk benne, annál jobban rühelljük. Ebben a fázisban még ég a szeretet egy kicsiny szikrája, de amint eldöntjük, közömbösek leszünk vele s ezzel mindenkorra véget vetünk a kettőnk kapcsolatának, az a parázs örökre elalszik. A közöny fáj a legjobban, amikor látja rajtunk a másik fél, hogy már semmilyen érzelmet nem képes kiváltani belőlünk. Ha eddig azon örvendezett, mennyire fel tud dúlni bennünket egyetlen megnyilvánulása, most magába roskad, hiszen értelmét vesztette minden ellentét s továbblépik, ezzel új kezdet lehetőségét biztosítva mindkettőnk számára. Tudom, szomorú dolog az eltávolodás ezen fázisain átesni valakivel, akit azelőtt szerettünk, de attól, hogy nem beszélünk róla, még létezik. Meg kell tanulnunk felnőttként viselkedni, elismerni, hogy nem férünk meg egymás mellett s nem véres harcokba bocsátkozni, hanem visszavonulót fújni, hiszen a bátor ember szembe tud nézni kudarcaival. Ne feledjük, ha elmúlt a szeretet és már ki nem állhatjuk egymást, még mindig vannak érzelmeink a másik személy iránt, de ha ezeken felülkerekedünk, közönyössé válunk, ott már nincs mit tenni a kapcsolat megmentése érdekében, el kell engednünk egymást. 

Rossz idő nincs, csak rossz turista

Öt éves a Járjuk be Erdővidéket! honismereti túrasorozat

Az e heti Tortoma Önképzőkör keretében a Járjuk be Erdővidéket! honismereti mozgalom ötödik évfordulóját ünnepelték Erdővidék Múzeumában. Egyúttal megnyitották a túrákon készült fotók kiállítását, tizenegy személy képei láthatóak a falakon. Az est meghívottja volt Lőrincz Sándor nyugalmazott biológiatanár, aki túravezetői szerepet tölt be, Demeter Zoltán túraszervező és Böjte Ferenc újságíró, honlapszerkesztő. Demeter elmondta, a túrasorozat magvait ugyanabban a teremben vetették el öt évvel korábban s akkor nem is remélte, hogy megéri az öt évet. Gyertyagyújtással és egy perc néma csenddel adóztak azokért, akik hozzájárultak az ő természetszeretetéhez: Lázár Antal tanár, Dénes István geológus és Antal Jenő erdészmérnök. Ezután levetítésre került az a kisfilm, amelyet Székely Blanka, az Erdővidék televízió szerkesztője készített a túrasorozat harmadik évfordulóján. Megtudtuk, a túrasorozat célja Erdővidék értékeinek, szépségeinek megismerése. Az ötlet dr. Ágoston Istvántól származik. Az első túrán 70 résztvevő volt. Ez az egyik legnépszerűbb túra is volt egyben, a legtöbben 79-en voltak a Kakukkhegyen. A legkevesebben az 56-ik túrán voltak, mindössze 9-en. Eddig ötvenkilenc túrát szerveztek, amelyen összesen 1794 ember vett részt és 942 km-t gyalogoltak. Az elmúlt öt év alatt egyetlen túra maradt el, 2014 júniusában, mivel az előző alkalommal Lőrincz tanár úr kificamította a bokáját, a túrázok pedig úgy döntöttek, szolidaritásból megvárják, amíg felépül. Demeter továbbá azt is elmondta, hogy eddig 40 templomot látogattak meg, van még öt olyan templom Erdővidéken, amiben nem jártak. Ezenkívül felkeresték az útbaeső panziókat, de jártak már a meteoállomáson, a bodvaji kohónál, szövőteremben, műteremben, kastélyokban, várakban stb. Minden februárban részt vesznek egy farsangon, amit Erdővidéken Bölönben, Apácán és Ürmösön szerveznek, ezeket látogatják évenként körbe. Minden májusban az erdőfülei Kankóskert felé veszik az irányt, amikor a nárciszok nyílnak. A nyári hónapokban többnyire úgy szervezik a túrákat, hogy legyen fürdési lehetőség. Októberben Dénes István emléktúrát tartanak, amikor a néhai geológus kedvenc útvonalát járják végig. A túrák legfiatalabb résztvevője a két és fél éves Szilágyi Eliza volt. Társ-túravezetők voltak (a teljesség igénye nélkül): Demeter Mária, Szabó Imre, Urák János, Gyerő István, Dukát Lajos, Kádár Tibor, Bálint Csaba, Szabó József, Pál-Szilágyi Zoltán. Böjte elmondta, a weboldalt a túrák utáni képfeltöltések idején akár napi 500-an is látogatják, de általában napi 100-150-en nyitják meg az oldalt. Lőrincz tanár úr elmondta egyik titkát:„Tizennyolc alkalommal tévedtünk el, vagyis tértünk le a kijelölt útról. Ebből kettőt vettek észre.” Kellemes szellemi partnerek találkozójának nevezte ezeket a barangolásokat, ahol az emberek egymástól tanulnak. Vetített képeken idézték fel a legemlékezetesebb alkalmakat, amikor nem csak az előadók, de a jelen levő túrázók is megosztották kellemes, esetenként vicces emlékeiket a közönséggel. 

Nemzetközi Unitárius Vasárnap

Múlt vasárnap tartották a Nemzetközi Unitárius Vasárnapot világszerte minden unitárius egyháznál, így a baróti unitárius egyházközségnél is. Az istentisztelet során Kiss Alpár lelkész röviden tájékoztatta a jelenlevőket az ICUU – Unitáriusok és Univerzalisták Nemzetközi Tanácsáról és annak tevékenységéről, céljairól. „A szervezet 1995-ben alakult meg az Egyesült Államokban, a Boston melletti Essexben. Létrehozói a világ azon unitárius és unitárius univerzalista nemzeti egyházai voltak, köztük az Erdélyi Unitárius Egyház is, amelyek szükségesnek érezték egy nemzteköri unitáris közösség létrejöttét. Az unitáriusok által alapított és korábban „unitárius világszövetség” névvel illetett IARF (a Vallásszabadság Nemzetközi Társulata) a 20. század második felében ugyanis átalakította küldetését, és inkább a vallások közötti párbeszéd szorgalmazója lett. Az ICUU azzal a küldetéssel jött létre, hogy tagegyházai között illetve azok gyülekezetei és hívei között kapcsolatokat építsen ki, és együttműködésüket elősegítse. A kapcsolatok által olyan lelki közösségek kialakítását célozta meg, amelyet a hitelvi különbségek ellenére is minden unitárius egyház magáénak vallhat, mert benne hittestvérekre, azonos értékeket valló társakra lel. Az ICUU további célja az is, hogy segítséget nyújtson unitárius gyülekezetek létrejöttében a világ olyan országaiban is, ahol a szabadelvű vallásosságnak nincs hagyománya. A szervezetnek jelenleg 28 államban van tagja: Amerikai Egyesült Államokban, Argentínában, Ausztriában, Ausztráliában, Bolíviában, Braziliában, Burundiban, Csehországban, Dániában, az Egyesült Királyságban, Finnországban, a Fülöp-szigeteken, Hollandiában, Indiában, Indonéziában, Kanadában, Kenyában, Kolumbiában, Németországban, Nigériában, Norvégiában, Magyarországon, Mexikóban, Olaszországban, Romániában, Spanyolországban, Ugandában és Új-Zélandon. Az ICUU legfőbb hatósága a Nemzetközi Tanács, amelynek ülését minden második évben tartják valamelyik tagszervezet otthonában. 2014 januárjában tartott ülésen a baróti születésű Gyerő Dávid közigazgatási előadó-tanácsost, kolozsi unitárius lelkészt, az ICUU addigi titkárát elnökké választották. Ő lett a szervezet első olyan vezetője, aki nem az angolszász szervezeti kultúrákon nevelkedett.” Ezt követően Demeter Zoltán egyházközségi jegyző levetítette az ICUU 20 éves szolgálatának méltatásáról készült kisfilmet, amelyet Varró B. Zoltán készített, illetve egy fénykép-összeállítást mutatott be, amely az indiai színes és eredményes unitárius közösség életéből mutat be képeket Czire Alpár és Farkas Emőd felvételei által. A vetítés után szeretetvendésgég keretében az indiai unitáriusok által, külön erre az alkalomra küldött, teafűből készült teát kóstolhattuk meg. Demeter Zoltán egyházközségi jegyző, Fazakas László gondnok és Gazdag Zoltán kebli tanácsosröviden beszámoltak az előző napi Háromszék-Felsőfehéri unitárius egyházköri gondnok-presbiter találkozón elhangzottakról, amelyet Vargyason tartottak. Az istentisztelet után összegyűlt perselypénzt minden unitárius egyházközség az indiai unitáriusoknak küldik. 

Dan Brown: A Da Vinci-kód

Dan Brown 2003-ban megjelent könyve sokaknál kiütötte a biztosítékot, de még többen voltak azok, akik imádtak minden sorát, mivel 2009-ig 80 millió példány kelt el. Én a múlt héten olvastam ezt a művet. Mit is mondhatnék? Meglepő, magával ragadó, fordulatokban és meglepetésekben, részletekben gazdag regény volt, amit egyszerűen nem tudtam letenni. Ritka, hogy éjjel is olvassak, mivel sokkal jobban kedvelem a természetes fénynél való olvasást, de ez a könyv nem hagyott nyugodni. A történet röviden arról szól, hogy Robert Langdon (Dan Brown előző, Angyalok és démonok című könyvében megismert karakter) szimbólumkutató Párizsba utazik, hogy előadást tartson az éppen megjelent könyvéről. Éjjel telefonon riasztják. A Louvre idős kurátorát meggyilkolták a múzeumban, és érthetetlen kódot találtak a holttest mellett. Miközben Langdon és Sophie Neveu (az elhunyt unokája, akivel már évek óta nem tartották a kapcsolatot), a tehetséges francia titkosírásszakértő a rejtvény megoldásán dolgozik, elképedten fedezi fel a rejtett utalások nyomát Leonardo da Vinci műveiben – noha ezeket az utalásokat mindenki láthatja, a festő zseniálisan álcázta őket. Langdon és Neveu sorra fejtik meg a kurátor által hagyott kódokat, amelyek elvezetnek egy cryptexet (kis, csavarol kóddal ellátott ládika), amely további rejtjeles üzenetet tartalmaz. A rendőrség közben keresi Langdon-t, a gyilkosság elsőszámű gyanusítottját, mivel a neve benne volt a holttest mellett megtalált üzenetben (P.S. találd meg Robert Langdont), amit Faché kapitány eltüntetett a szimbólumkutató helyszínre érkezése előtt. A hajsza párizs utcái után, sir Teabing (megszállott grál-kutató, Langdon látszólagos barátja) segítségével átkerül Londonba, ahol a szálak még tovább bonyolodnak. Kiderül, hogy Teabing komornyikja valójában a Mester (a szálak mozgatója) alkalmazottja és kiszabadítja Silast, az albinó pap, aki a gyilkosságokat elkövette, a zárókövet kereste és rátámadott Langdonékra még Franciaországban, elviszi a cryptexet és túszként Teabing-et. Langdon és Sophie rászánják magukat, és hívják a rendőrséget, majd megfejtik a verset (amit a cryptex-ben találtak) és elmennek Newton sírjához, a Westminster-apátságba. Ott azonban már fegyverrel várja őket a Mester: Teabing. A kutató célja a Szent Grál megszerzése és az egyház titkainak leleplezése volt, ennek érdekében használta ki az Opus Deit és Silast is, a gyilkosságtól sem visszariadva. (Amikor már nem volt rá szüksége, a komornyikot is megölte.) Langdon ügyes mozdulatokkal Teabing tudta nélkül felnyitja a cryptexet (ez egy második, kisebb cryptex, ami az előzőben volt elrejtve). Néhány perc múlva a rendőrség is megérkezik, és letartóztatják a kutatót. Silas a rendőrökkel való lövöldözésben halálos sérülést szerez. Sophie és Langdon a cryptexben talált információ alapján a skóciai Rosslyn nevű templomos kápolnába mennek, ahol meglelik Sophie nagyanyját és öccsét, akikről a lány eddig azt hitte, autóbalesetben meghaltak. (nagyapja biztonságosabbnak látta, ha a család két külön helyen él, sőt Sophie és az öccse nem tudnak egymásról.) Langdon, átlátva a cryptexbeli üzenet mélyebb értelmét, a Louvre mélyén talál rá a Grálra – és jobbnak gondolja, ha annak mivolta és helye továbbra is titokban marad.

Az utolsó oldal utolsó soráig magával ragad a történet. Azonban számos hasonlóságot véltem felfedezni Brown előző, Robert Langdon fordulatos történetét bemutató könyvével. Az Angyalok és démonok is egy európai fővárosban, Rómában és a Vatikánban zajlik, ahol szintén a kódok megfejtésével jutnak el egyik helyszínről a másikra. Igaz, abban az esetben a konklávé legesélyesebb jelöltjeit ölik meg sorban. Szembetűnő hasonlóság a nő, mint támogató, segítő személy jelenléte, abban az esetben Vittoria, a gyönyörű és titokzatos tudós, jelen esetben pedig Sophie. Mindkét történet végén a főszereplők összemelegednek, bár az elején figyelemre se nagyon méltatják a másikat. Mindkét esetben olyan információkat tudhatunk meg, amit a történelem során a hatalmon levők bőszen próbáltak titokban tartani előttünk. Brown regényei rengeteg kritikát kaptak a történelmi pontatlanságok miatt. Az író ezekre csak annyit mondott, hogy „A könyv nem akar több lenni annál, mint ami: egyszerű, szórakoztató olvasmány, krimi. 

Jelen lenni

Rohanó mindennapjainkban bele se gondolunk abba, mennyire fontos lehet egy-egy ismerősünknek, barátnak, családtagnak, hogy jelen legyünk az életében. Én legalábbis hajlamos vagyok feleslegesnek érezni magam néha. Amikor már ötödszörre én vagyok az, aki felkeresi a másikat, aki beszélgetni akar a másikkal, akinek szüksége van a másik társaságára, aki csak vele akarja megbeszélni az elmúlt napok történéseit. Szükségem van visszajelzésre a másik féltől, amit a legtöbb találkozás esetében meg is kapok, ám a hatás hamar elhalványul. Sokszor a telefonban a kezemmel, még mielőtt tárcsáznék, átgondolom, vajon mit fog szólni a hívott fél, vajon örül majd annak, ha felkeresem vagy épp ellenkezőleg, a háta közepére kíván. Persze mindig pozitívan csalódok. Mégis, ha ők nem kezdeményeznek ilyesfajta kommunikációt, ismét elbizonytalanodom. Ilyenkor próbálok erősen arra koncentrálni, amit a múlt nyáron tanultam amerikai barátaimtól: „Légy jelen”. Ennyi az egész. Nem nagy okosság, mégis, ha elrágódunk rajta, belátjuk, igaz. Néha nem kell több mint jelen lenni valakinek az életében, egy élethelyzetben, egy csoportban, egy kiránduláson. És nemcsak fizikailag. Amikor ilyen helyzetbe kerülök folyton emlékeztetnem kell magam, ahelyett, hogy azon aggódnék, mihez kezdjek az adódott helyzetben, elég, ha jelen vagyok és engedem, történjen, aminek kell. Egyáltalán nem könnyű jelen lenni. Ezer és ezer gondolat cikáz az agyunkban másodpercenként és igen könnyen eltereli a figyelmünket egy-kettő. A nyáron, miután hónapokig számoltam vissza a napokat az amerikaiak látogatásáig, és felfoghatatlanul boldog voltam, amikor végre megérkeztek, mégis sokszor azt vettem észre, hogy a buszon utazva, ebéd közben vagy bármikor máskor, nem vagyok jelen. Magukkal ragadtak a gondolataim, a múlton rágódom. Bár azok az emberek, akiket nagyon szeretek, ott voltak tőlem pár méterre, láthattam őket, sőt, hallottam is, mégis úgy éreztem, mintha le lennék bénulva vagy egy átlátszó falu szobába zártak volna. Messzebbre taszítottam magamtól őket ez által, mint amilyen messze laknak. Szerencsére mindig akadt valaki, aki kiráncigált ebből az állapotból. Mert igenis emlékeztetni kellett rá, hogy az, amire olyan sokáig vártam, most megtörténik, és ha nem vagyok jelen, elszalasztom az egészet és bánhatom életem végéig. Nehéz volt felfogni, hogy itt vannak. Az életem egyik napról a másikra a tetejére fordult, odalett az a rendszer, ami szerint éltem, de egy pillanatig se hiányzott. Olyan hírtelen kaptam meg, amire vágytam, hogy időbe telt elfogadnom. Tudom, bután hangozhat. De így volt. Előtte minden nap vágytam rá, hogy itt legyenek. Izgatottan és cseppet sem fáradtan (a kialvatlanság ellenére) ébredtem aznap reggel, amikor eléjük mentünk a reptérre. És ők jöttek. Kisebb csoportokba oszolva, szinte egymást követve. Túl sok volt ez hírtelen. Annyira örültem nekik, hogy szinte megelégedtem a látványukkal és a beszélgetéseik hallgatásával. Rá kellett jönnöm arra, hogy ők is ugyanolyan boldogok, hogy láthatnak, mint mi. Meg kellett értenem, és el kellett fogadnom, hogy talán elég jelen lenni. Minden nap minden órájában velük lenni. Ők nem is vágytak másra. Bár a felvázolt példám nem mindennapi, azért a mindennapokban is alkalmazható a bölcsesség, amit tőlük tanultam: „Légy jelen”. Emberek vagyunk, társas lények, szükségünk van mások társaságára. Ehhez nem kell semmiféle különleges képesség. Ne keseredjünk el, ha épp nem olyan jó a kedvünk, mint szokott, ha nem tudunk olyan jó vicceket mesélni, mint szoktunk, mert mindez nem fontos. Csak az, hogy ott legyünk. Arra koncentráljunk, akivel, vagy akikkel vagyunk és egy rövid időre, feledkezzünk meg a hátunkon cipelt csomagról, a gondokról. Mindenkinek van ilyen csomagja, mégis meg tanul élni vele. Sokszor indulok úgy útnak, hogy nem tudom, hogyan fognak fogadni a barátaim, mert arra gondolok, van egyéb dolguk is, mint velem beszélgetni. Szerencsére minden alkalommal boldogan tapasztalom, hogy mások is hajlandóak jelen lenni az én életemben, ha arra szükségem van és félreteszik azt a batyut pár órára. Ilyenkor persze kiderül, ki az, akit érdemes máskor is a személyemmel zargatni és ki az, akinek végleg búcsút inthetek, látván, hogy ő nem hajlandó jelen lenni az én életemben hiába is adok neki tíz, húsz, harminc lehetőséget. Amikor ilyen adódik, én emelt fejjel el tudom fogadni, mert jobb elveszteni egy barátot, akit nem érdeklek, mint szerezni egy ellenséget azzal, hogy tükröt mutatok neki, amire megsértődik.