Az álmok valóra válnak

Mennyire mesebeli kijelentésnek tűnik, pedig igaz. Álmaink, vágyaink megvalósulnak… idővel. És ha eléggé hálásak vagyunk értük, visszapillantunk a múltra, amikor mindennél jobban vágytunk rájuk, el is hisszük. Lehet kicsit, vagy nagyot álmodni, mindegy. Minden körülöttünk azért dolgozik, hogy valósággá váljon az, amit elképzeltünk s tetszett nekünk. Néha, amikor valaki valami kiemelkedőt hajt végre, elhangzik a kulcsmondat: „Megvalósította az álmát”. S ha mi, a hír olvasói, hallgatói éppen életünknek egy kevésbé fényes szakaszában vagyunk, hajlamosak vagyunk azt szajkózni, hogy csak szerencséje volt. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa – tartja a mondás. Ne várjuk másoktól, hogy majd ők megvalósítják az elképzeléseinket. Mindenki a saját útján jár, saját életével foglalkozik. Azok, akik ügyesebben zsonglőrködnek a tehetségükkel, másokat fognak alkalmazni arra, hogy segítsenek neki az ő álmait megvalósítani. Ezek a kis manók, mi, mindennapi emberek, sokszor észre sem vesszük, csupán parányi részei vagyunk egy jól működő szerkezetnek s ha lenne elég bátorságunk, mi magunk is alkothatnánk hasonlót, talán jobbat is. De valamiért félünk kilépni mások árnyékából. Kényelmesebb nekünk a „nagy ember” háta mögé állni, néma maradni. Senki nem születik gyávának. Ezt, mint ahogy oly sok képességet is, elsajátítjuk. Ijesztgetnek a szülők, tanítók, barátok és lassan már mindentől félnünk kell, míg be nem bizonyítjuk, hogy nekünk semmi bajunk nem esik, ha átlépjük picit a határokat. Mit szólna a mai felnőtt énünkhöz a gyermekkori énünk? Észrevenné egyáltalán az utcán, vagy elmenne mellette? Büszke lenne ránk? Kétlem! Gyermekként mertünk hatalmasat álmodni, meg akartuk hódítani a világot, bármire képesnek éreztük magunkat, semmitől nem rettentünk vissza. Aztán az évek teltével egyre lejjebb adtunk az elképzeléseinkből, igényeinkből, míg szinte semmi nem maradt, mindig jó az, ami éppen van. Miért legyünk olyanok, akiknek minden megfelel? Merjünk változtatni. Soha nem késő kilépni az árnyékból, megmutatni, mit is rejtettünk sok évig véka alá. Bátornak lenni nehéz. Rettenetesen nehéz vállalni a kockázatot, hogy elbukhatunk, valami nem sikerül. Folyamatosan rettegünk valamitől. Számlák, munkahely elvesztése, egészség megromlása, idős rokonok elvesztése. Szinte minden alkalommal összeszorul a gyomrunk, amikor szokatlan időpontban telefonál egy ismerős, vagy amikor ismeretlen számmal keresnek. Ne gondoljunk a legrosszabbra. Ezzel csak bevonzzuk a negatív dolgokat az életünkbe. Ha jó hírt várunk, azt fogunk kapni. Az első lépéseket megtenni a legnehezebb, levetkőzni a rossz szokásokat, berögződéseket. Az elején át kell gondolnunk minden lépésünket, mert másképp cselekszünk, mint régen, az árnyékban pihenve. De idővel rögzülni fognak az agyban az új szokások s pár hónap elteltével már automatikusan gondolkodunk és cselekszünk az új személyiségünknek megfelelően. Néha jót tesz, ha visszatekintünk az útra, amit eddig tettünk meg. Bárhol is tartsunk ma, biztosan találunk okot arra, hogy büszkék legyünk magunkra. Talán el is képedünk egy-egy cselekedetünkön, ma már nem mernénk megtenni azt, amit akkor. Ne fogjuk az elmúlt fiatalságra a bátorságot, mert az volt és nem meggondolatlanság. Merítsünk erőt mindenből, amire büszkék lehetünk. Hiszen minden nap megvalósítunk egy kisebb álmot, felkelünk és jelenlétünkkel jobbá tesszük az emberek közérzetét, talán sikerül egy-egy mosolyt is csalni az ismerős arcokra. Egyik lépést tesszük meg a másik után. Ha már megvan a terv, amit jó, ha időkerethez is kötünk, amit betartunk, sikerülnie kell, legyen az bármi, amit megálmodtunk. Soha ne feledjük, hogy csakis mi vagyunk felelősek a saját életünkért. Azt szokták mondani, hogy az út végén nem azt bánjuk meg, amit megtettünk, hanem amit elszalasztottunk megtenni. Így álljunk a dolgokhoz. Vizualizáljunk. Segít, ha látjuk magunkat álmaink megvalósítása közben, érezzük, amit akkor éreznénk. Nincsen pontos recept, csak egy a fontos, hallgassunk a szívünkre s addig cselekedjünk, amíg nem késő. Minden reggel új lehetőséget kapunk, használjuk ki okosan. 

Gayle Forman: Ha maradnék

A 2009-ben megjelent nagysikerű regény a 17 éves Mia Hall-t mutatja be, aki egy súlyos autóbaleset következményével küzd. Egy ritka havas napon, amikor az iskola zárva tart, ezért Mia, kisöccse Teddy és apja Denny is örül a szabadnapjának, s anyja, Kat is szabadnapot vesz ki, a család elindul a nagyszülőkhöz. Ám soha nem érnek oda. Autójuk megcsúszik az úton. Mia-nak testen kivüli élménye van. Látja saját mozdulatlan, tehetetlen testét a földön fekve, látja hallott szüleit és a kisöccsét is. Azonban segíteni nem tud rajtuk. Senki nem látja s nem is hallja őt. Kettejüket beszállítják a kórházba. Mia kómába esik, ezért továbbviszik egy nagyobb városba. Végigköveti az eseményeket, ott van a váróteremben a nagyszüleivel, a barátaival. Az ablakban állva várja a barátját, Adam-et. A kórházi eseményeket visszapillantásokkal szakította meg a szerző, amelyek által megismerhetjük a visszahúzódó, de ritka tehetséges Mia-t, modern, életvidám családját, az Adam-mel való kapcsolatának kezdetét. A fiú az iskolában figyelt fel Mia-ra, miközben a lány a csellóján játszott. Az egyre ismertebb zenekar frontembere nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében. Tetszett neki, hogy Mia az embert látja benne s nem a felfele ívelő karrierjét. Kapcsolatuk lassan és kissé bizonytalanul alakul. Szerelmük rózsája óvatosan bont virágot, de olyan szépet, aminek csodájára jár a világ. A lány nehezen illeszkedik be a srác bulizós baráti körébe. Közben telik az idő s a fiataloknak főiskolát kell választaniuk. Mint kiderül, a döntés elválaszthatja őket, ezért Mia eltitkolja, amikor meghallgatásra megy a Carnegie Hall-ba, New York város legszínvonalasabb zeneintézetébe. Emellett az egyre gyakoribb koncertek sem kedveznek a kapcsolatnak. A fiatalok lassan eltávolodnak egymástól, ami mindkettejüknek fáj, de a baleset reggeléig egyikükben sem merül fel a találkozás lehetősége. Mia kitérő választ ad, amikor szülei rákérdeznek, hogy elmegy-e a koncertre, amit az immár híres zenekar tart a városban. Adam viszont otthagy csapot-papot, amikor megtudja, hogy egykori kedvesének baja esett. Mindent megpróbál hogy bejusson az intenzív osztályra, ahol a lányt tartják, de oda sajnos csak a családot engedhetik be. Mia legjobb barátnőjének segítségével mégis sikerül bejutnia pár pillanatra. Ekkor elmondja neki, mennyire szereti és megkéri, hogy maradjon, bár tisztában van vele, hogy mennyire nehéz sors vár a lányra, hiszen mindkét szülője és már kisöccse is meghalt. A szellem Mia mindezt hallja, de nehezére esik döntésre jutni. Ebben a világban várják a nagyszülei és a szerelme, a másikban viszont ott van a családja. Merre induljon?  Mia-nak mindene megvolt a szörnyű baleset előtt, csodálatos család, tehetség, szerelem, felvétel a konzervatóriumba (a felvételi eredménye a baleset idején érkezett meg a házukba s a levelet Adam vitte be a kórházba s olvasta fel neki). Napokig képtelen dönteni. Végül Adam segít neki, a lány levetít maga előtt egy képet, milyen lenne a jövője, ha maradna és dönt, visszatér a fizikai valóságba. A regénynek van egy második kötete is, Hova ment (eredeti nyelven Where She Went), amiben ezúttal Adam szempotjából vannak bemutatva az események. A két fiatal évekkel az autóbaleset után találkozik New York-ban és együtt töltenek egy éjszakát a városban sétálva, miután a srác megnézte Mia előadását. 

George Orwell: 1984

Az 1948-ban írott regény egy, az író által elképzelt jövő képét vetíti az olvasó szemei elé. A főszereplő, Winston Smith a Belső Párt tagja, Londonban él, Óceánia fővárosában, ami éppen háborúban áll Kelet-Ázsiával és szövetséges Eurázsiával. Bár ez az állapot soha nem tart túl sokáig, a regény során is megcserélődik a felállás és Winston is visszaemlékszik pár ilyen esetben. Ebben az utópikus világban mindenkit figyelnek. Teleképeket helyeztek nemcsak az emberek otthonába, hanem a munkahelyükre, az étkezőbe, ahol ebédelnek, de még a mosdókba is. A telekép állandóan sugároz valami adást, általában a Nagy Testvért dicsőíti, emellett viszont a képernyőn keresztül látják a néző minden mozdulatát. Aki egyetlen arra utaló mozdulatot is ejt, ami a Párt felfogása ellen van, azt elviszik, és életének minden nyomát kitörlik, mintha soha nem is létezett volna. Winston munkája is ehhez hasonlatos, ő a Times lapszámainak cikkeit javítja ki a történések alakulása alapján. Például, ha tavasszal azt jósolták meg, hogy bő lesz a búzatermés, és ez ősszel nem így lett, akkor Winston visszakapja a Times azon számát, amelyben a helytelen kijelentés megtörtént és kijavítja. A történelmet minden nap átírják, alakítják a jelen eseményei alapján. Azt a pár könyvet, amelyet szabad az embereknek olvasni, számtalanszor visszaszedik és átírják. Nagy Testvér figyelő tekintete kísér mindent és mindenkit, mivel hatalmas plakátjaival tele van a város és még az épületek belseje is. Egy napon, amikor a kötelező Két Perc Gyűlöleten vesz részt, Winston elkapja a Belső Párt egyik vezetőjének pillantását, O’Brien, akiről azt hiszi, hogy szövetséges és egy sötét hajú lányét, akiről viszont azt hiszi, hogy kémkedik utána és tönkre akarja őt tenni. Winston naplót kezd írni 1984 április 4-én, írásait O’Brien-nek címezi és ügyel, nehogy a teleképből meglássák, mit művel. Amikor gondalatainak utat enged, azt veszi észre, hogy a LE A NAGY TESTVÉRREL! felkiáltásokkal írja tele a papírt. Tisztában van vele, hogy ha ezt valaki meglátja, azonnal elviszik, talán börtönbe kerül, de az is lehet, hogy azonnal kivégzik gondolatbűn elkövetésével. Néhány nappal később Julia, a sötét hajú lány kapcsolatba lép vele. Mint kiderül, a lány vonzódik a férfihoz, ezért követte éjszaka, amikor az egy régiségkereskedésbe látogatott (ami tilos). Román alakul ki kettejük között. Mindig vigyázniuk kell hol és mikor találkoznak, mert amúgy tiltott az emberek közötti kapcsolat kialakulása az elvtársi kapcsolaton kívül. Winston feleségével a megadott időközönként hált együtt a mivel pár év alatt nem sikerült gyermeket nemzeniük, ami minden házastársi kapcsolat egyetlen célja a Párt szerint, elváltak. Most, ezzel a fiatal, lázadó, ámde mégis a Párt elvárásainak megfelelően tevékenykedő lánnyal végre megtapasztalhatja a testi szerelmet. Kapcsolatuk nem tart sokáig, egyik alkalommal, amikor a régiségbolt emeletén töltik együtt szabadidejüket a zsúfolt Gyűlölet Hete után, rájuk törik az ajtót és elviszik őket. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy vallaniuk kell. Winstont hosszú hónapokig tartják a Szeretet Minisztériumában fogva, éheztetik s minden elképzelhető módon kínozzák. Bevall mindent, amit akarnak, olyant is, amit el sem követett. Amikor sikerült őt megtörni, következik az átnevelés fázisa. Megjelenik O’Brien és elektrosokk alkalmazásával kényszeríti a már felépülőben levő Winston-t, hogy megváltoztassa gondolkodását. Ha a Párt azt mondja, hogy kettő meg kettő egyenlő öttel, az úgy is van. Winston nehezen alkalmazkodik, hiszen mindig is okos volt, átlátott a Párt mesterkedésein, tudta, hogy az orruknál fogva vezetik az embereket és őszintén kételkedett a nagy becsben tartott Nagy Testvér létezésében. Az utolsó részben a kissé megöregedett, megtört, de tiszteletben tartott Winstont láthatjuk, aki immár szereti Nagy Testvért. Julia-val találkoztak még egyszer, tömegben, nehogy bárki észrevegye őket. A lány példamutató életét él, a Párt szerint persze. Hamar bevallott mindent és viszonylag könnyen megúszta a dolgokat. Két ember, aki pár hónap alatt teljes átalakuláson ment át mentálisan, már elmúltak egymás iránti érzéseik. Győzött hát a Párt. 

Nosztalgia

Igen, tudom, a jelenben kell élni s a múltat békében hagyni, nem aggódni rajta, már úgyse lehet megváltoztatni vagy visszatérni egy-egy időponthoz, amikor minden tökéletesnek tűnt. Mégis, néha felvillannak lelki szemeink előtt egy szép, kellemesen eltöltött, hangos nevetésekkel cifrázott nap emlékei. S ilyenkor szinte újra átéljük az eseményeket, tapinthatóvá válnak a tárgyak, halljuk az emberek hozzánk intézett szavait, érezzük a szél illatát s nem utolsó sorban ugyanaz az érzés tölt el, mint amit az esemény megélésékor éreztünk. Mintha visszamentünk volna az időben vagy újra átélnénk mindent. Vasárnap délután éreztem ezt, amikor véletlenül a kezembe került egy, a tavaly tavasszal elkezdett s hamar félbehagyott regényvázlatom. Újraolvasva azokat a már régen elfeledett sorokat felelevenedtek bennem azok az események, amelyek írásra ihlettek akkoriban – egy amerikai látogatás a testvéregyházközségnél. Mondatokat, bekezdéseket ugrottam ár, hogy csak a legérdekesebb, legtöbb emléket tartalmazó paragrafusokat olvassam. Bár azóta sok idő eltelt, mindjárt két év, és az emlékek kezdtek megfakulni, mintha egy egyre sűrűsödő függönyön keresztül nézném őket, azokat a sorokat olvasva sikerült letépni azt a függönyt s ismét élesen emlékezhettem mindarra, ami akkoriban örömmel töltött el. Utólag hálás vagyok magamnak, hogy lejegyeztem azokat az érzéseket, történéseket, színeket, szavakat, illatokat, mosolyokat, mert ha valaha is nosztalgiázni támad kedvem azokról a mesébe illő napokról, nincs más dolgom, mint elővenni a már kissé gyűrött papírlapjaimat és elolvasni a történetet. Milyen jó lenne, ha múltunk minden pillanata le lenne jegyezve valahol, s amikor vissza akarunk idézni egy pillanatot, egyszerűen elővennénk a fiókból egy könyvet, ami a saját történetünket tartalmazza és odalapozni a megfelelő helyre. Néha úgy érezzük, hogy a múlt sokkal szebb, színesebb, boldogabb volt, de ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy amint a jelenből, a mából tegnap lesz, máris szívesebben tekintünk rá. Nem feltétlenül azért, mert amikor az akkor most volt nem tudtuk értékelni azt, ami volt, hanem mert az emberi agy hajlamos az emlékek megszépítésére. Gondoljunk vissza egy öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti eseményre s mit látunk? Csakis jó dolgok történtek akkoriban. Hát, nem feltétlenül volt ez így. Agyunk volt a tettes ebben az utólagos szépítésben. Minél régebbi egy emlék, amit visszaidézünk, annál szebbnek látjuk. Ez azért van így, mert, ahogy a mondás is tartja, idővel megszépülnek az emlékek. Akaratunkon kívül elfelejtjük a rossz dolgokat, csak a jóra koncentrálunk. Ezért tűnik minden szebbnek, ha visszafele nézünk az időben s nem előre. Ne tévesszenek meg tehát a túlságosan is boldog tegnapok, talán nem is voltak annyira boldogok, mint ahogy arra emlékszünk. Néha jót tehet visszanézni, visszapörgetni a múlt eseményeit a ezek tudatában értékelni a jelent, de ne higgyünk el mindent, amit az agyunk mutat. Talán, bizonyos események kizárásával, szebb képet mutat, mint amilyen a valódi. 

Döntések, döntések…

Mi egyébről szólna a felnőtt élet, mint a helyes döntések meghozataláról? Néha hosszú gondolkodási folyamat eredménye, máskor viszont hajlamosak vagyunk a megérzéseinkre hallgatni és gyorsan dönteni. Minden esetben mi, a döntést meghozó felek vagyunk azok, akik a következményeket vállaljuk. Minden nap szinte minden percében választanunk kell, álláspontot foglalnunk. Ez kiterjedhet a legbanálisabb dolgokról, mint az öltözék, a reggeli kiválasztása, az egészen bonyolultakig, minthogy merre haladjunk tovább életünk útján, elfogadjunk-e egy előléptetést vagy ma van az a nap, amikor hátat fordítunk mindennek és valahol máshol új életet kezdünk. Néha jó döntéseket hozunk és nem is lehetnénk boldogabbak, hogy vállaltuk az előre látható kockázatokat, mert végül minden a helyére került. Máskor viszont, még ha sokáig is töprengünk, pro-kontra érveket vázolunk fel is, rosszul határozunk. S ennek a rossz döntésnek a levét talán csak hosszú idő múlva isszuk meg. Egy napon, amikor minden negatív erő összeesküszik ellenünk s már-már úgy érezzük, hogy ennél rosszabb már nem is lehet az élet, elménkben felcsillan az a pillanat, amikor letettük voksunkat, ámde nem a megfelelő lehetőség mellett. Ekkor hajlamosak vagyunk végignézni életünk fontos lépései előtti elhatározásainkra s legtöbb esetben elkeseredni, mert az eltelt idő távlatából már tisztán látjuk, hányszor döntöttünk rosszul s mily kevésszer jól. S hogy még tovább kínozzuk magunkat, elképzeljük, milyen lehetne az életünk, ha minden alkalommal a másik lehetőséget választottuk volna. Persze egy tökéletes élet képei villannak fel előttünk. Ám ez csak a mi képzeletünk. Mert meglehet, hogy akkor is ugyanilyen boldogtalanok lennénk, ha mindig a másik út mellett döntöttünk volna. Ez már soha nem derül ki. Az viszont biztos, hogy hiába kínozzuk magunkat ilyesfajta gondolatokkal. Semmi hasznunk nem származik belőle, nem fogjuk jobban érezni magunkat tőle, csak egyre rosszabbul, mígnem már akkor se látjuk a nap melengető sugarait, amikor egyetlen felhő sincs az égen. Mi magunk takarjuk el a napot a negatív gondolatainkkal. A múltat megváltoztatni már nem tudjuk, hacsak valaki végre fel nem találja az időgépet. De ha ez meg is történik, s mi elhatároztuk, visszamegyünk erre és erre az időpontra és megváltoztatjuk a döntésünket, nem sikerülne. Mert ha véletlenül az is lenne a jó döntés, akkor nem lenne szükségünk időgépre, ami visszavisz a döntés pillanatához. Szóval jobban tesszük, ha azzal boldogulunk, amink van. Ismerjük be magunk előtt, hogy igen, rosszul választottam, és legyünk képesek megbocsátani magunknak. Hiszen bárki másnak már régen megbocsátottunk volna akármekkora ellenünk elkövetett bűnt. Magunkkal miért vagyunk sokkal szigorúbbak? Koncentráljunk a jelenre, a ma meghozandó döntésekre, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ezúttal jól döntsünk. Engedjük el a múlt kudarcait, különben a rabságában élhetünk életünk végéig. Minden nap egy új kezdet – ahogy a mondás tartja. Reggelente kezdjünk mindig tiszta lappal, ne engedjük, hogy a tegnapi firkák csúfítsák már reggel. Úgy induljunk neki a napnak, hogy ne legyen semmi, ami azt beárnyékolhatja. Nézzünk fel a kéklő égre, lássuk meg az ébredő, dolgozó természet munkásságát, szagoljunk meg egy-két virágot, mosolyogjunk, mert minden nappal kapunk egy új lehetőséget, amit úgy használunk, ahogy mi akarunk. Gondoljunk csak bele, soha nem lehet tudni, melyik lesz az utolsó reggel, utolsó tavasz az életünkben. Hát így örüljünk minden napnak, amit kapunk. 

Színfoltok a szürkeségben

Monoton napjaink sorában van, hogy akad valami – egy banális kérdés, mondat, vicc – ami képes feldobni nemcsak egy lapos napot, hanem az egész hetet. Amikor már a dolgos hetünk vége felé járunk s csakis a hétvégével kecsegtető péntek jár az eszünkben, amikor már teljesen belesavanyodtunk a munkába, amit talán szeretünk is, amikor már semmi újat nem tudunk mondani a kollégáinknak, amikor már szinte némán és automatikusan végezzük a dolgunkat, az eszünk pedig több tízezer kilométerre szárnyal tőlünk – nos, ekkor tud varázserővel hatni egy jó mondat. Amikor már csak az óramutatók szörnyen lassú vánszorgására figyelünk, amikor üres tekintettel bámulunk magunk elé, amikor minden egyszínű, amikor már kényszer a mosoly, fájnak a végtagjaink – egy csapásra minden megváltozhat. Nem kell ehhez más, mint egy-két jól időzített mondat s órákig a hasunkat fogva, könnyes szemmel röhögünk valamin, amit mások esetleg nem is találnának viccesnek. Hirtelen minden értelmet nyer, már nem idegesít semmi, csak egy dologra vagyunk képesek koncentrálni, arra az egy mondatra, amit végtelen sokszor megismétlünk, s mintha varázsereje lenne, egyre viccesebb lesz. Aztán elkezdjük ragozni, próbálván megtartani az önfeledt pillanatokat, s még mindig vicces. Lassan már teljesen másról beszélünk, tágra nyílt szemekkel vonjuk kérdőre a másik embert, újra meg újra hangos röhögésben törve ki. Már a hasunkat fogjuk, és ijedt szemmel tekintünk körbe, nehogy valaki meglásson ebben az állapotban. Eltelik fél óra, aztán egy és úgy másfél óra nevetőgörcs után azon filózunk, tényleg ennyire vicces volt-e az a kijelentés. Néhány másodperc néma csend után megismételjük, és ismét kitör belőlünk a kacarászás. Igen, még mindig vicces. Ekkor döbbenünk rá, hogy az egész napot feldobta a személy, akinek a szájából elhangzott a „fakérdés” (favicc, kérdés formájában). Hálásak vagyunk neki érte s elismerjük, megérte betérnie hozzánk. Addig ragoztuk a történetet, hogy már teljesen más jelentéssel bír, egészen másról beszélünk – és még mindig hahotázunk. A kimerültség egy olyan szintjén voltunk előtte, amikor mát minden mellett elsiklottunk, csak a munkaidő végét vártuk s várakozásteljesen néztünk ki az ablakon a napsütéses délutánba. Egyetlen, amúgy értelmetlen kérdésnek s egy jól irányzott, frappáns válasznak, sikerült megmentenie a napot s újult energiákkal feltöltenie bennünket. Tudom, ezek a pillanatok mily ritkák, ezért is értékelem oly nagyra az önfeledt boldogság óráit. Talán tévedtem, amikor néhány héttel ezelőtt azt állítottam, a boldogság nem tart tovább pár másodpercnél s csakis saját magunk érhetjük el, megfeszített, kemény munkával. Aztán huss!- elillan s kezdhetjük elölről a küzdelmet. Talán embertársaink nagyobb szerepet játszanak ebben a folyamatban, mint mi saját magunk. Talán úgy is lehetünk boldogok (akár pár órára is), hogy semmi felmutathatót nem értünk el. A mindennapi megélhetésért való gürcölés közben engedjük meg magunknak az ilyen pillanatokat, amikor bedobjuk a gyeplőt, semmi nem érdekel, minden súlyt levetünk a vállainkról s egy rövid ideig újra önfeledt gyermekek lehetünk. Hihetetlen energiát tudnak adni az ilyen pillanatok s még napok múltán is mosolyt csal az arcunkra, ha eszünkbe jut, mi műveltünk. 

Gondolataink ereje

Rhonda Byrne A titok című könyvéből (és az abból készült filmből) tudjuk, hogy gondolatainknak teremtő ereje van. Bármi, amit gondolunk, egy adott pillanatban valósággá válhat. Amikor kitűzünk magunk elé egy célt, legyen az parányi vagy hatalmas, szinte elérhetetlen, sokat gondolunk rá. Hetekig, hónapokig tervezgetünk, s közben elképzeljük, hogyan érünk el oda, melyek azok a lépések, amiket meg kell tennünk, melyek azok a veszélyek, amelyekre figyelnünk kell. Esténként, lefekvés előtt, elképzeljük, hogy elértük azt, amiről olyan sokáig álmodunk.  Olyan sokszor összpontosítunk arra, amit el akarunk érni, hogy (a könyv szerint) minden lehetséges erő a segítségünkre siet és megteremti nekünk azt, vagy hozzásegít ahhoz, amit megálmodtunk. Ez olyan képesség, amivel mindenki rendelkezik, nem szükséges tanulni. Figyelni kell, nyitott szemmel járni és észrevenni, amikor az élet az utunkba sodorja azt, amire vágytunk pár hete, pár hónapja vagy évekkel ezelőtt. Értelemszerűen a nagyobb célok elérése több időbe telik. Viszont ne feledkezzünk meg arról, hogy mindez nem csak a pozitív gondolatainkkal működik, nem csak azok válnak valósággá, hanem a negatív gondolataink is. Ha folyton azon agyalunk, mennyire szerencsétlenek vagyunk, milyen rosszul megy nekünk, ez csak tovább fog ismétlődni. Ha mindig a legrosszabb lehetőségekre gondolunk mindennel kapcsolatban, ami érint minket, akkor az fog megvalósulni. Ahogy a mondás tartja, „Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik”. A gondolatoknak teremtő ereje van, ezért figyeljünk oda, hogyan képzeljük el a jövőnket, hogyan nézünk a minket körülvevő mindennapi történésekre.