George Orwell: 1984

Az 1948-ban írott regény egy, az író által elképzelt jövő képét vetíti az olvasó szemei elé. A főszereplő, Winston Smith a Belső Párt tagja, Londonban él, Óceánia fővárosában, ami éppen háborúban áll Kelet-Ázsiával és szövetséges Eurázsiával. Bár ez az állapot soha nem tart túl sokáig, a regény során is megcserélődik a felállás és Winston is visszaemlékszik pár ilyen esetben. Ebben az utópikus világban mindenkit figyelnek. Teleképeket helyeztek nemcsak az emberek otthonába, hanem a munkahelyükre, az étkezőbe, ahol ebédelnek, de még a mosdókba is. A telekép állandóan sugároz valami adást, általában a Nagy Testvért dicsőíti, emellett viszont a képernyőn keresztül látják a néző minden mozdulatát. Aki egyetlen arra utaló mozdulatot is ejt, ami a Párt felfogása ellen van, azt elviszik, és életének minden nyomát kitörlik, mintha soha nem is létezett volna. Winston munkája is ehhez hasonlatos, ő a Times lapszámainak cikkeit javítja ki a történések alakulása alapján. Például, ha tavasszal azt jósolták meg, hogy bő lesz a búzatermés, és ez ősszel nem így lett, akkor Winston visszakapja a Times azon számát, amelyben a helytelen kijelentés megtörtént és kijavítja. A történelmet minden nap átírják, alakítják a jelen eseményei alapján. Azt a pár könyvet, amelyet szabad az embereknek olvasni, számtalanszor visszaszedik és átírják. Nagy Testvér figyelő tekintete kísér mindent és mindenkit, mivel hatalmas plakátjaival tele van a város és még az épületek belseje is. Egy napon, amikor a kötelező Két Perc Gyűlöleten vesz részt, Winston elkapja a Belső Párt egyik vezetőjének pillantását, O’Brien, akiről azt hiszi, hogy szövetséges és egy sötét hajú lányét, akiről viszont azt hiszi, hogy kémkedik utána és tönkre akarja őt tenni. Winston naplót kezd írni 1984 április 4-én, írásait O’Brien-nek címezi és ügyel, nehogy a teleképből meglássák, mit művel. Amikor gondalatainak utat enged, azt veszi észre, hogy a LE A NAGY TESTVÉRREL! felkiáltásokkal írja tele a papírt. Tisztában van vele, hogy ha ezt valaki meglátja, azonnal elviszik, talán börtönbe kerül, de az is lehet, hogy azonnal kivégzik gondolatbűn elkövetésével. Néhány nappal később Julia, a sötét hajú lány kapcsolatba lép vele. Mint kiderül, a lány vonzódik a férfihoz, ezért követte éjszaka, amikor az egy régiségkereskedésbe látogatott (ami tilos). Román alakul ki kettejük között. Mindig vigyázniuk kell hol és mikor találkoznak, mert amúgy tiltott az emberek közötti kapcsolat kialakulása az elvtársi kapcsolaton kívül. Winston feleségével a megadott időközönként hált együtt a mivel pár év alatt nem sikerült gyermeket nemzeniük, ami minden házastársi kapcsolat egyetlen célja a Párt szerint, elváltak. Most, ezzel a fiatal, lázadó, ámde mégis a Párt elvárásainak megfelelően tevékenykedő lánnyal végre megtapasztalhatja a testi szerelmet. Kapcsolatuk nem tart sokáig, egyik alkalommal, amikor a régiségbolt emeletén töltik együtt szabadidejüket a zsúfolt Gyűlölet Hete után, rájuk törik az ajtót és elviszik őket. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy vallaniuk kell. Winstont hosszú hónapokig tartják a Szeretet Minisztériumában fogva, éheztetik s minden elképzelhető módon kínozzák. Bevall mindent, amit akarnak, olyant is, amit el sem követett. Amikor sikerült őt megtörni, következik az átnevelés fázisa. Megjelenik O’Brien és elektrosokk alkalmazásával kényszeríti a már felépülőben levő Winston-t, hogy megváltoztassa gondolkodását. Ha a Párt azt mondja, hogy kettő meg kettő egyenlő öttel, az úgy is van. Winston nehezen alkalmazkodik, hiszen mindig is okos volt, átlátott a Párt mesterkedésein, tudta, hogy az orruknál fogva vezetik az embereket és őszintén kételkedett a nagy becsben tartott Nagy Testvér létezésében. Az utolsó részben a kissé megöregedett, megtört, de tiszteletben tartott Winstont láthatjuk, aki immár szereti Nagy Testvért. Julia-val találkoztak még egyszer, tömegben, nehogy bárki észrevegye őket. A lány példamutató életét él, a Párt szerint persze. Hamar bevallott mindent és viszonylag könnyen megúszta a dolgokat. Két ember, aki pár hónap alatt teljes átalakuláson ment át mentálisan, már elmúltak egymás iránti érzéseik. Győzött hát a Párt. 

Nosztalgia

Igen, tudom, a jelenben kell élni s a múltat békében hagyni, nem aggódni rajta, már úgyse lehet megváltoztatni vagy visszatérni egy-egy időponthoz, amikor minden tökéletesnek tűnt. Mégis, néha felvillannak lelki szemeink előtt egy szép, kellemesen eltöltött, hangos nevetésekkel cifrázott nap emlékei. S ilyenkor szinte újra átéljük az eseményeket, tapinthatóvá válnak a tárgyak, halljuk az emberek hozzánk intézett szavait, érezzük a szél illatát s nem utolsó sorban ugyanaz az érzés tölt el, mint amit az esemény megélésékor éreztünk. Mintha visszamentünk volna az időben vagy újra átélnénk mindent. Vasárnap délután éreztem ezt, amikor véletlenül a kezembe került egy, a tavaly tavasszal elkezdett s hamar félbehagyott regényvázlatom. Újraolvasva azokat a már régen elfeledett sorokat felelevenedtek bennem azok az események, amelyek írásra ihlettek akkoriban – egy amerikai látogatás a testvéregyházközségnél. Mondatokat, bekezdéseket ugrottam ár, hogy csak a legérdekesebb, legtöbb emléket tartalmazó paragrafusokat olvassam. Bár azóta sok idő eltelt, mindjárt két év, és az emlékek kezdtek megfakulni, mintha egy egyre sűrűsödő függönyön keresztül nézném őket, azokat a sorokat olvasva sikerült letépni azt a függönyt s ismét élesen emlékezhettem mindarra, ami akkoriban örömmel töltött el. Utólag hálás vagyok magamnak, hogy lejegyeztem azokat az érzéseket, történéseket, színeket, szavakat, illatokat, mosolyokat, mert ha valaha is nosztalgiázni támad kedvem azokról a mesébe illő napokról, nincs más dolgom, mint elővenni a már kissé gyűrött papírlapjaimat és elolvasni a történetet. Milyen jó lenne, ha múltunk minden pillanata le lenne jegyezve valahol, s amikor vissza akarunk idézni egy pillanatot, egyszerűen elővennénk a fiókból egy könyvet, ami a saját történetünket tartalmazza és odalapozni a megfelelő helyre. Néha úgy érezzük, hogy a múlt sokkal szebb, színesebb, boldogabb volt, de ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy amint a jelenből, a mából tegnap lesz, máris szívesebben tekintünk rá. Nem feltétlenül azért, mert amikor az akkor most volt nem tudtuk értékelni azt, ami volt, hanem mert az emberi agy hajlamos az emlékek megszépítésére. Gondoljunk vissza egy öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti eseményre s mit látunk? Csakis jó dolgok történtek akkoriban. Hát, nem feltétlenül volt ez így. Agyunk volt a tettes ebben az utólagos szépítésben. Minél régebbi egy emlék, amit visszaidézünk, annál szebbnek látjuk. Ez azért van így, mert, ahogy a mondás is tartja, idővel megszépülnek az emlékek. Akaratunkon kívül elfelejtjük a rossz dolgokat, csak a jóra koncentrálunk. Ezért tűnik minden szebbnek, ha visszafele nézünk az időben s nem előre. Ne tévesszenek meg tehát a túlságosan is boldog tegnapok, talán nem is voltak annyira boldogok, mint ahogy arra emlékszünk. Néha jót tehet visszanézni, visszapörgetni a múlt eseményeit a ezek tudatában értékelni a jelent, de ne higgyünk el mindent, amit az agyunk mutat. Talán, bizonyos események kizárásával, szebb képet mutat, mint amilyen a valódi. 

Döntések, döntések…

Mi egyébről szólna a felnőtt élet, mint a helyes döntések meghozataláról? Néha hosszú gondolkodási folyamat eredménye, máskor viszont hajlamosak vagyunk a megérzéseinkre hallgatni és gyorsan dönteni. Minden esetben mi, a döntést meghozó felek vagyunk azok, akik a következményeket vállaljuk. Minden nap szinte minden percében választanunk kell, álláspontot foglalnunk. Ez kiterjedhet a legbanálisabb dolgokról, mint az öltözék, a reggeli kiválasztása, az egészen bonyolultakig, minthogy merre haladjunk tovább életünk útján, elfogadjunk-e egy előléptetést vagy ma van az a nap, amikor hátat fordítunk mindennek és valahol máshol új életet kezdünk. Néha jó döntéseket hozunk és nem is lehetnénk boldogabbak, hogy vállaltuk az előre látható kockázatokat, mert végül minden a helyére került. Máskor viszont, még ha sokáig is töprengünk, pro-kontra érveket vázolunk fel is, rosszul határozunk. S ennek a rossz döntésnek a levét talán csak hosszú idő múlva isszuk meg. Egy napon, amikor minden negatív erő összeesküszik ellenünk s már-már úgy érezzük, hogy ennél rosszabb már nem is lehet az élet, elménkben felcsillan az a pillanat, amikor letettük voksunkat, ámde nem a megfelelő lehetőség mellett. Ekkor hajlamosak vagyunk végignézni életünk fontos lépései előtti elhatározásainkra s legtöbb esetben elkeseredni, mert az eltelt idő távlatából már tisztán látjuk, hányszor döntöttünk rosszul s mily kevésszer jól. S hogy még tovább kínozzuk magunkat, elképzeljük, milyen lehetne az életünk, ha minden alkalommal a másik lehetőséget választottuk volna. Persze egy tökéletes élet képei villannak fel előttünk. Ám ez csak a mi képzeletünk. Mert meglehet, hogy akkor is ugyanilyen boldogtalanok lennénk, ha mindig a másik út mellett döntöttünk volna. Ez már soha nem derül ki. Az viszont biztos, hogy hiába kínozzuk magunkat ilyesfajta gondolatokkal. Semmi hasznunk nem származik belőle, nem fogjuk jobban érezni magunkat tőle, csak egyre rosszabbul, mígnem már akkor se látjuk a nap melengető sugarait, amikor egyetlen felhő sincs az égen. Mi magunk takarjuk el a napot a negatív gondolatainkkal. A múltat megváltoztatni már nem tudjuk, hacsak valaki végre fel nem találja az időgépet. De ha ez meg is történik, s mi elhatároztuk, visszamegyünk erre és erre az időpontra és megváltoztatjuk a döntésünket, nem sikerülne. Mert ha véletlenül az is lenne a jó döntés, akkor nem lenne szükségünk időgépre, ami visszavisz a döntés pillanatához. Szóval jobban tesszük, ha azzal boldogulunk, amink van. Ismerjük be magunk előtt, hogy igen, rosszul választottam, és legyünk képesek megbocsátani magunknak. Hiszen bárki másnak már régen megbocsátottunk volna akármekkora ellenünk elkövetett bűnt. Magunkkal miért vagyunk sokkal szigorúbbak? Koncentráljunk a jelenre, a ma meghozandó döntésekre, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ezúttal jól döntsünk. Engedjük el a múlt kudarcait, különben a rabságában élhetünk életünk végéig. Minden nap egy új kezdet – ahogy a mondás tartja. Reggelente kezdjünk mindig tiszta lappal, ne engedjük, hogy a tegnapi firkák csúfítsák már reggel. Úgy induljunk neki a napnak, hogy ne legyen semmi, ami azt beárnyékolhatja. Nézzünk fel a kéklő égre, lássuk meg az ébredő, dolgozó természet munkásságát, szagoljunk meg egy-két virágot, mosolyogjunk, mert minden nappal kapunk egy új lehetőséget, amit úgy használunk, ahogy mi akarunk. Gondoljunk csak bele, soha nem lehet tudni, melyik lesz az utolsó reggel, utolsó tavasz az életünkben. Hát így örüljünk minden napnak, amit kapunk. 

Színfoltok a szürkeségben

Monoton napjaink sorában van, hogy akad valami – egy banális kérdés, mondat, vicc – ami képes feldobni nemcsak egy lapos napot, hanem az egész hetet. Amikor már a dolgos hetünk vége felé járunk s csakis a hétvégével kecsegtető péntek jár az eszünkben, amikor már teljesen belesavanyodtunk a munkába, amit talán szeretünk is, amikor már semmi újat nem tudunk mondani a kollégáinknak, amikor már szinte némán és automatikusan végezzük a dolgunkat, az eszünk pedig több tízezer kilométerre szárnyal tőlünk – nos, ekkor tud varázserővel hatni egy jó mondat. Amikor már csak az óramutatók szörnyen lassú vánszorgására figyelünk, amikor üres tekintettel bámulunk magunk elé, amikor minden egyszínű, amikor már kényszer a mosoly, fájnak a végtagjaink – egy csapásra minden megváltozhat. Nem kell ehhez más, mint egy-két jól időzített mondat s órákig a hasunkat fogva, könnyes szemmel röhögünk valamin, amit mások esetleg nem is találnának viccesnek. Hirtelen minden értelmet nyer, már nem idegesít semmi, csak egy dologra vagyunk képesek koncentrálni, arra az egy mondatra, amit végtelen sokszor megismétlünk, s mintha varázsereje lenne, egyre viccesebb lesz. Aztán elkezdjük ragozni, próbálván megtartani az önfeledt pillanatokat, s még mindig vicces. Lassan már teljesen másról beszélünk, tágra nyílt szemekkel vonjuk kérdőre a másik embert, újra meg újra hangos röhögésben törve ki. Már a hasunkat fogjuk, és ijedt szemmel tekintünk körbe, nehogy valaki meglásson ebben az állapotban. Eltelik fél óra, aztán egy és úgy másfél óra nevetőgörcs után azon filózunk, tényleg ennyire vicces volt-e az a kijelentés. Néhány másodperc néma csend után megismételjük, és ismét kitör belőlünk a kacarászás. Igen, még mindig vicces. Ekkor döbbenünk rá, hogy az egész napot feldobta a személy, akinek a szájából elhangzott a „fakérdés” (favicc, kérdés formájában). Hálásak vagyunk neki érte s elismerjük, megérte betérnie hozzánk. Addig ragoztuk a történetet, hogy már teljesen más jelentéssel bír, egészen másról beszélünk – és még mindig hahotázunk. A kimerültség egy olyan szintjén voltunk előtte, amikor mát minden mellett elsiklottunk, csak a munkaidő végét vártuk s várakozásteljesen néztünk ki az ablakon a napsütéses délutánba. Egyetlen, amúgy értelmetlen kérdésnek s egy jól irányzott, frappáns válasznak, sikerült megmentenie a napot s újult energiákkal feltöltenie bennünket. Tudom, ezek a pillanatok mily ritkák, ezért is értékelem oly nagyra az önfeledt boldogság óráit. Talán tévedtem, amikor néhány héttel ezelőtt azt állítottam, a boldogság nem tart tovább pár másodpercnél s csakis saját magunk érhetjük el, megfeszített, kemény munkával. Aztán huss!- elillan s kezdhetjük elölről a küzdelmet. Talán embertársaink nagyobb szerepet játszanak ebben a folyamatban, mint mi saját magunk. Talán úgy is lehetünk boldogok (akár pár órára is), hogy semmi felmutathatót nem értünk el. A mindennapi megélhetésért való gürcölés közben engedjük meg magunknak az ilyen pillanatokat, amikor bedobjuk a gyeplőt, semmi nem érdekel, minden súlyt levetünk a vállainkról s egy rövid ideig újra önfeledt gyermekek lehetünk. Hihetetlen energiát tudnak adni az ilyen pillanatok s még napok múltán is mosolyt csal az arcunkra, ha eszünkbe jut, mi műveltünk. 

Gondolataink ereje

Rhonda Byrne A titok című könyvéből (és az abból készült filmből) tudjuk, hogy gondolatainknak teremtő ereje van. Bármi, amit gondolunk, egy adott pillanatban valósággá válhat. Amikor kitűzünk magunk elé egy célt, legyen az parányi vagy hatalmas, szinte elérhetetlen, sokat gondolunk rá. Hetekig, hónapokig tervezgetünk, s közben elképzeljük, hogyan érünk el oda, melyek azok a lépések, amiket meg kell tennünk, melyek azok a veszélyek, amelyekre figyelnünk kell. Esténként, lefekvés előtt, elképzeljük, hogy elértük azt, amiről olyan sokáig álmodunk.  Olyan sokszor összpontosítunk arra, amit el akarunk érni, hogy (a könyv szerint) minden lehetséges erő a segítségünkre siet és megteremti nekünk azt, vagy hozzásegít ahhoz, amit megálmodtunk. Ez olyan képesség, amivel mindenki rendelkezik, nem szükséges tanulni. Figyelni kell, nyitott szemmel járni és észrevenni, amikor az élet az utunkba sodorja azt, amire vágytunk pár hete, pár hónapja vagy évekkel ezelőtt. Értelemszerűen a nagyobb célok elérése több időbe telik. Viszont ne feledkezzünk meg arról, hogy mindez nem csak a pozitív gondolatainkkal működik, nem csak azok válnak valósággá, hanem a negatív gondolataink is. Ha folyton azon agyalunk, mennyire szerencsétlenek vagyunk, milyen rosszul megy nekünk, ez csak tovább fog ismétlődni. Ha mindig a legrosszabb lehetőségekre gondolunk mindennel kapcsolatban, ami érint minket, akkor az fog megvalósulni. Ahogy a mondás tartja, „Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik”. A gondolatoknak teremtő ereje van, ezért figyeljünk oda, hogyan képzeljük el a jövőnket, hogyan nézünk a minket körülvevő mindennapi történésekre. 

Mi kell a boldogsághoz?

„Csak akkor lehetsz boldog, ha néha boldogtalan vagy”. Ez a mondat megragadt a fejemben Lauren Oliver Delírium című regényének olvasása közben. Kiemeltem és elmentettem. Aztán órákig, napokig töprengtem rajta. Egész életünkben azért küzdünk, kelünk fel reggelente és viseljük el a rossz dolgokat, mert vágyunk rá, a tökéletes, csillogó, pompás boldogságra. Néha, egy-egy nagyobb kihívás előtt, amikor bátorságot gyűjtünk, arra gondolunk, ha ezt sikerül meglépni, akkor boldogok leszünk. És hiszünk ebben az elhatározásunkban, ami átvisz tűzön-vízen. Makacsul ragaszkodunk hozzá, karunkat nyújtjuk feléje, s már-már érezzük is. Amikor pedig a hosszú, munkával töltött, küzdelmes, savanyú, szürke, egyforma napok (hetek) után végre ott állunk szemtől-szemben vele s már csak egy lépés választ el tőle, megrettenünk egy pillanatra. Kérdések százai merülnek fel bennünk. Tényleg akarom ezt? Valóban boldog leszek, ha ezt megteszem? És mi lesz, ha nem sikerül? Annyit dolgoztam ezért és most itt, az utolsó pillanatban vallok kudarcot. Aztán mély levegőt veszünk és nekivágunk az ismeretlennek. Elérjük azt, amire annyira vágytunk és boldogok vagyunk. Elképzelhetetlenül boldogok. Madarat lehetne fogatni velünk. Egy pillanatig. Nem tart tovább a mámor pár percnél, aztán a rózsaszín köd továbbszáll és mi megint ott állunk, boldogtalanul. Mindent feláldoztunk egyetlen örömmámoros pillanatért. Azonnal visszatérünk régi életünkhöz, ugyanazokhoz a problémákhoz, szinte semmi nem változik.

Abszolút boldogság nem létezik. Hiába is ringatjuk magunkat ilyen tévhitekben, hogy ha majd ezt meg ezt elérjük, és meglesz ez meg ez, akkor örökre boldogok leszünk. A boldogság nem az út végén van, hanem maga az út. Az, ahogyan éljük a mindennapjainkat, ahogyan értékeljük a kisebb örömöket, és mindenben meglátjuk a szépet és a jót. Úgy kell alakítanunk az életünket, hogy minden nap legyen legalább egy pillanat, amikor teljes a boldogság. Értékeljünk minden kedves pillantást, mosolyt, szívességet, tanácsot, érintést, mindezek megajándékoznak egy-egy pici boldogsággal, amiket ha összegyűjtünk szíveinkben, a nap végére elégedettek lehetünk. 

Tíz mód, amivel csúfot űzöl az életeddel

Az interneten találtam ezt a cikket, amit egy Cristi nevű felhasználó írt a blogjára s amellyel arra kívánt rámutatni, hogyan verhetjük át saját magunkat és hozhatunk rossz döntéseket. A szerző egy napon arra ébredt, hogy élete csupa szomorúság, egészségügyi-, súly- és társadalmi gondokkal küzd. Azóta eltelt 5 év és mivel élete pozitív fordulatot vett, ezért úgy döntött, megosztja olvasóival azt a tíz módot, amivel csúfot űznek életükkel abban a reményben, hogy jó útra terelheti őket.

1. Nem olvasol könyveket
   Filmekre, a televízióban látottakra támaszkodsz és engeded, mások mondják meg neked, mit és hogyan csinálj. Ha nem olvasol könyveket, startból elrontottad az életed, mert soha nem találod magad szembe mások nagyszerű ötleteivel, csak a sajátoddal. Örökre ugyanazon a szinten maradsz, és olyan életet élsz, amire nem vágysz.
2. Más külső erőket hibáztatsz, és nem vállalod a felelősséget a tetteidért
   Áldozattá válasz, mert könnyebb azt mondani, hogy szegény családban születtél és ezért nem érhető el számodra a gazdagság, ahelyett, hogy kijelentenéd, mindez a te hibád, mert rossz döntéseket hoztál és innentől kezdve mindig jól döntesz, hogy a csúcsra juthass.
3. Hiszel a szerencsében és mindig olyan utakat keresel, ahol azonnali előnyre tehetsz szert, lottózol, részt veszel tombolákon, hogy megnyerj egy olyan autót, amit nem tudsz fenntartani, vagy ujjal mutogatsz a gazdagokra, mondva „szerencséjük volt, nekem nincs”.
4. Feladod
   Egyszerűen azt mondod: vége. Úgy töltöm az életem, ahogy a legkönnyebb, nem teszek semmi szokatlant, a komfortzónámban maradok, szóval minden nap meghalok egy kicsit valaki más álmáért, és lemondok a sajátomról.
5. Nem fektetsz be magadba
   És itt nem olyan dolgokra gondolok, mint a ruhák, vagy egyéb külsőségek, amik azt mondják rólad: gazdag vagy, pedig valószínűleg nem vagy az. Mert kétféle ember van: akik gazdagok szeretnének lenni, és akik gazdagoknak akarnak tűnni. Saját magadba fektetve, az intellektusodba, a személyes fejlődésedbe, haladsz. Javulva még jobb eredményeket érsz el. Egyszerű, de még könnyebb vásárolni egy pólót, amit nem engedhetsz meg magadnak és egy autót részletre. Mert az intelligencia nem feltűnő, amikor az utcán sétálsz, de egy 2014-es autó igen.
6. Fogyasztási hitelt veszel fel
   Így arra kényszerülsz, hogy egyetlen munkahelyen dolgozz, olyasmikért, amit nem vehetsz meg. És higgy nekem, nincs szükséged egy húszezer eurós autóra, sem egy hatvanezer eurós házra. Vannak más megoldások is. Sokkal olcsóbbak.
7. Olyan emberek között maradsz, akik semmit nem kezdenek az életükkel
   És ezáltal te sem kezdesz semmit magaddal. Mert a környezeted befolyásolja a gondolataidat, a gondolatok befolyásolják a cselekedeteidet, és a cselekedetek építik az eredményeidet. Egyszerű?
8. Mindig a könnyű utat választod az életben
   Egészségtelenül étkezel, mert olyan jól esik megenni egy BigMac-et, olyan munkahelyed van, amit utálsz, mert könnyebb itt maradni, mint olyant keresni, amit szeretsz, olyan emberekkel állsz kapcsolatban, akik folyton panaszkodnak, ahelyett, hogy kibővítenéd társadalmi körödet és értékes embereket vonzanál magadhoz. Igaz, ez túl sok munkával jár, inkább válaszd a könnyebb utat.
9. Azt hiszed, akik nagyon magasra törtek, tolvajok, örököltek vagy rosszabb
    Ezt röviden így fordítják le: limited belief (korlátozott hit). Nem minden nő, aki magas beosztásban van, feküdt le a főnökkel. Nem mindenki, aki jól él, tolvaj. Gazdagnak, szépnek és egészségesnek lenni nem kiváltság, egy szívesség, amit magadnak, a társadalomnak és mindenkinek körülötted teszel. Szó szerint, a világ jobb lesz, ha te egyre gazdagabb vagy.
10. Megpróbálod becsapni magad
    Elolvasod ezt a tíz ötletet és azt mondod: a fentiekből egy hibát sem követek el, plusz, ez a Cristi, aki ezt írta 23 éves, én jobban tudom. Aztán elkövetsz minden hibát a fentiekből és húsz év múlva rájössz, jobb lett volna megelőzni, mint megpróbálni orvosolni a problémákat.

Szabadon eldöntheted, hogy nem olvasod el, hibáztathatsz másokat és a tetteidért sem kell vállalnod a felelősséget, hihetsz a szerencsében, nem kell befektetned önmagadba, és vehetsz fel hitelt, hogy minél gazdagabbnak tűnj – nem vagy az – tulajdonképpen ugyanabban a közegben maradsz egész életedben, mindig a könnyebb utat választhatod, és hiheted, bűn gazdagnak lenni, és tolvajnak vagy nagyon szerencsének kell lenni hozzá, és folyamatosan becsaphatod magad. Szabadon választhatsz, de felelős vagy a tetteid következményeiért.

Ezeket a tippeket olvasva igazat kell adnom a fiatalembernek, minden, amit ide felsorolt, rossz hatással lehet a személyes boldogulásunkat nézve. Viszont ellent kell mondanom annak, hogy mindenki gazdagságra vágyna. Sokkal inkább megélésre vágyunk. Egy olyan éltre, amivel elégedettek lehetünk s esténként nyugodtan térhetünk aludni.