Pilgrimage to Deva

This year, on the second weekend of November, a group of thirty Unitarians from Barot went to Deva, to remember the founder of their religion. The event was organized for the seventeenth time by The High Authority Office of the Hungarian Unitarian Church and the Francis David Unitarian Youth Group

On Saturday we arrived to Deva around 1 pm. We were admiring the castle of Deva which is towering between the clouds. We began our way up the stairs with great excitement. That excitement disappeared after getting on the top of the stairs, because the remainder of the road was a muddy trail. After the easier looking walking the end of the road surprised us with some more stairs, this time wood, towering high near the walls of the castle. Not really enjoyable for those who are afraid of heights, also the view at the top of the stairs compensated us for every fatigue and fear. We didn’t see many people on our way up to the castle, but when we arrived in the castle more than a thousand Unitarians began to sing the 43^rd Unitarian song. We have arrived just for the beginning of the event. I was happy to see so many Unitarian youth, adults and elder people answering for the call of Francis David. We discovered a lot of familiar faces in the crowd, members of different youth groups and ministers. I felt like I arrived home, even though I was hundreds of miles away from my house. It was the best feeling to be Unitarian.

After singing together, four young ministers preached, Levente Lőrincz, László Major, Imola Molnár, Tímea Nagy-Mátéfi.  We were praying loud, unlike our religion. This connected us in a way that cannot be broken. The bishop of the Hungarian Unitarian Chruch and other invitees greeted the pilgrims. After the speeches, the students of the Protestant Faculty of the  Unitarian Theology Institute made their presentation. After that candles and torches were burnt, while garlands, flowers and candles were placed in the former prison cell of Francis David. The pilgrimage ended with drinking hot tea in the chapel pf the Unitarian congregation of Deva.

Francis David, the founder of the Unitarian religion, was born around 1510 at Cluj Napoca, from an industrialist family. He studied in Ckuj Napoca, Alba Iulia, Brasov and Wittenberg. After returning home, as a supporter of the reformation, he was schoolmaster and preacher at Bistrita, Petres and Cluj Napoca. His purpose of life was to restore the pure Christianity of Jesus. Transylvania became a land of religious tolerance, when at Torda, uniquelly in Europe, they enacted the free exercise of religion. The main creator of the national assembly was Francis David. The enemies of religious freedom has taken Francis David to jail in 1579, until his death, in the castle of Deva for being a reformer.  He died there on the 15^th of November 1579.

Our group slept in the dorms of a middle school at Deva, from where we went to Sibiu the next morning. There we visited the renovated main square, the Liars Bridge, the Lutheran Cathedral, than the most adventurous ones climbed to the top of the Council Tower, where the view was spectacular. We got home on Sunday night, all of us tired, but with a lot of precious experiences. 

Árkádos Ház – Nagybacon

Már gyermekkoromban feltűnt az a „kék ház” Nagybacon főútjának bal felén, amikor szüleimmel Sepsiszetngyörgy fele mentünk. Sokszor elképzeltem, kik és hogyan élhetnek ott. Néha kissé irigy is voltam a tulajdonosra, amiért ilyen mesebeli házban lakhatott. Sylvester Lajos a Háromszék napilap szerkesztője így írt róla 2007-ben: „Van Nagybaconban a faluközpontban, a főút mellett egy bűbájos meseház, amelyen megakad az arra járó szeme, s nem az új, fényűzően komfortos épületeket csodálja, hanem gyermekké lesz újra, s tekintetével körbesimogatja ezt a villás farkú cseréppel födött, széloromfalú, kontyolt tetős, eszterhéjas, tetőnyújtásos, törpe árkádoszlopos, kedves építményt”. Az idő telt s a „kék ház”-ról megtanultam, Árkádos ház-nak nevezik. De nem csak én okosodtam az idő teltével, hanem a kedves ház is enyészetnek indult. Nem hallottam róla semmit, amíg egyetemen voltam. Csendben szenvedett, büszkén tűrte sorsát az évszázadok alatt.

Idén tavasszal nagy figyelmet kapott a nagybaconi árkádos ház, amikor a baróti Demeter Zoltán művelődésszervező segélykérő e-mail-ben lépett fel a ház megmentése érdekében. Az épület már évek óta az enyészeté, a tulajdonosnak nem telik a felújításra, a községnek pedig a felvásárlásra. Évről-évre néztük, ahogyan omladozik. Aztán a tél vasfoga nyomott hagyott rajta, beomlott a tető. Ezután a tulajdonos úgy döntött, eladja a faszerkezetet. Annak nem volt tudatában, hogy egy ehhez neki engedélyekre lenne szüksége, így tulajdonképpen már az utolsó pillanatban sikerült közbelépni s ezáltal megakadályozni az épület vesztét. Azóta egy műanyag fólia borítja az épület tetejét, hiszen amire az illetékesek közbeléptek, a tető nagy része már le volt bontva.

Kíváncsiságom kielégítéseképpen megkerestem az online műemlék adatbázisban. Megtudtam, hogy a házat a XIX-ik században építették, rendeltetése lakóépület, B kategóriájú műemlék, azaz helyi jellegű műemlék. Tulajdonosa Szabó Irma.

Májusban sikerült átmenetileg megmenteni az árkádos házat. De mi lesz ezután? Azóta ugyanúgy áll, mint előtte, most tető nélkül. Megnyugodtam, amikor megtudtam, hogy a bontást sikerült leállítani, mégsem vagyok elégedett a jelenlegi helyzettel. Meg lehetne menteni, ahogy több mást a vidéken. Én megértem, hogy mindenkinek megvannak a mindennapi problémái, de az idő ellenünk dolgozik s ha ma nem lépünk fel a ház érdekében, talán holnap már késő lesz. Mit mesélünk majd gyermekeinknek róla, a mesebeli kék házról? Nagy esély van arra, hogy ők már nem csodálkozhatnak rá, akárhányszor elhaladnak mellette. Hacsak nem teszünk érte valamit. Eddig pénz hiányában nem sikerült az épületet jó állapotba hozni. Ez nem fog változni. Szerintem hiába várunk arra, hogy majd jövőre jobb lesz a pénzügyi keret. Ha a tulajdonos megegyezne egy barátságosabb árban a község vezetésével, onnan már csak egy pályázatnyi távolságra lehetnénk a sikertől, az árkádos ház felújításától. Tudom, rengeteg erőfeszítésbe kerülne, de ha megpróbáljuk elképzelni az eredményt, minden áldozatot megér. Képzeljük el, amint megerősítik falait, tetőzetét, felújítják belsejét, újrafestik, s az árkádos ház megújul. Képzeljük el, milyen büszkén állna a főúton, turistákat vonzva a környékre, akik kíváncsian lépnének be a küszöbön, elképzelve, hogyan is élhettek az elmúlt századokban a lakói. A lehetőségek tárháza majdhogynem végtelen. Ha hozzáértők összeülnek, ki tudnak találni valami funkciót neki, amely által a ház meghálálja a belefektetett erőt, időt és anyagiakat. Elszomorodok, amikor eszembe jut, jártomban-keltemben mennyi szépen karbantartott műemléket láttam már életem során. Azok az épületek szerencsésebb kezekbe kerültek s ma is úgy pompáznak, mint régen. Szerintem a mi árkádos házunk is megérdemli az odafigyelést és a törődést. Ha átkerülne az önkormányzat tulajdonába, tudom, lennének emberek, akik kiállnának érte s minden követ megmozgatnának érte. Ezek közül egyik Hegedűs Csilla műemlékvédelmi szakértő lenne. Munkásságát ismerve tudom, ő minden követ megmozgatna érte.

Döntés előtt a végzősök

Merre tovább?

Fiatal líceumi, egyetemi és mesteris végzősöket kérdeztünk jövőbeli terveikről és vannak olyanok, akik mindenképpen haza szeretnének jönni és Erdővidék javára fordítani megszerzett tudásukat. Azonban vannak olyanok is, akiknek fogalma sincs, hogyan, merre indítsák el életüket, karrierjüket.

Cocean Richárd 19 éves baróti fiatal, most érettségizik. A Baróti Szabó Dávid Technikai Líceumban Turizmus szakon végzett a nyáron, amit azért választott, mert a lehetőségek közül ez állt hozzá a legközelebb. Sikeres érettségi esetén mindenképpen szeretne továbbtanulni Székelyudvarhelyen vendéglátói főiskolán. Tanulmányai elvégezte után pincérként szeretne dolgozni, még nem tudja, hol tud majd elhelyezkedni, de előbb-utóbb vissza akar térni szülőföldjére. Richárd a líceum elvégzése alatt többször gyakornokoskodott a baróti Party Pub étteremben, múlt nyáron pedig önkéntesen dolgozott ott, mert megszerette az ottani munkát.

Farkas Aba 23 éves székelyszáldobosi fiatal a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Matematika-Informatika szakán végzett, érettségi után pedig a brassói Transilvania Egyetem Automatizálás és alkalmazott informatika szakára nyert felvételt. Ezt a szakot szülői javaslatra választotta. Idén végez az egyetemmel, de nem tervezi tanulmányait tovább folytatni. Semmilyen terve nincsen az egyetem befejezése után, sőt, abban sem biztos, hogy idén államvizsgázik. Mivel ő nem látja szakmája alkalmazhatóságát Erdővidéken, ezért nem tervez hazajönni, amennyiben a szakmájában szeretne dolgozni.

Bálint Noémi 24 éves baróti lány, a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Matematika-Informatika szakán végzett 2010-ben, utána felvételt nyert a csíkszeredai Sapientie Erdélyi Magyar Tudományegyetem Könyvelés és gazdasági informatika szakára, melyet 2013-ban fejezett be államvizsgával. Elmondása szerint azért választotta a csíkszeredai egyetemet, mert egyrészt közel van (egy órás autóút Baróttól), másrészt viszont, amit fontos szempontnak tartott, magyar nyelven tanulhatott. Tanulmányait megszakítás nélkül folytatta a budapesti Corvinus Egyetem kihelyezett tagozatán Vezetés és szervezés mesteri szakon Csíkszeredában. Noémi jelenleg egy bankban dolgozik könyvelőként, azelőtt helyettesítő óvónőként dolgozott. Valószínűleg Barótra a közeljövőben nem fog hazatérni, de továbbra is Erdélyben szeretne élni.

Ratkay Kriszta 18 éves baróti lány, a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Társadalomtudomány szakán végzett idén nyáron. Ezt a szakot a nyelvek iránti szeretete és érdeklődése miatt választotta, mivel ebben az osztályban nagy hangsúlyt fektetnek az idegen nyelvek oktatására. Sikeres érettségi után tanulmányait mindenképpen szeretné folytatni, de, mint mondta, jelenleg az érettségi az első, arra kell koncentrálnia. Felvételizni szeretne a brassói Transilvania Egyetem Angol-német tolmács és fordító szakára. Tanulmányai elvégzése után mindenképpen szeretne hazajönni Erdővidékre, nagyon sok terve van, de akár angol vagy német nyelvet is tanítana az egyik erdővidéki iskolában.

Máthé Rita 23 éves nagybaconi lány, a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Matematika-informatika szakán végzett, majd, mivel rendőriskolás tervei nem jöttek össze, felvételi előtt néhány héttel döntötte el, hogy nővére, Máthé Edith példáját követi, aki Marketinget tanult Iasi-ban. Rita nem ment el olyan messze, a brassói Transilvania egyetemre iratkozott be és államvizsgával végezte el 2013-ban. Azonnal visszairatkozott mesterizni, melyet idén nyáron fejez be disszertációs vizsgával. Tanulmányait nem kívánja folytatni, de nem utasítja vissza a jó lehetőségeket. Munkát szeretne keresni, mint minden végzős diák, saját lábára állni. Erdővidéken nem tud elhelyezkedni ebben a szakmában, mivel itt nincsenek nagy cégek, amelyek marketingest alkalmaznának, nem fog hazajönni. Még alapszakkal talán volna pár munkahely számára, úgy látja, hogy a mesteri diplomával a kezében messzebb több lehetőség ígérkezik, sajnálja elhagyni Erdővidéket, hiszen itt született és nőtt fel.

Varga Manassé 23 éves bardoci fiatal, 2010-ben végzett a Baróti Szabó Dávid Technikai Líceum Turisztika szakán. Érettségi után a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Turizmusföldrajz szakára nyert felvételt, amelyet 2013-ban államvizsgával zárt le. Azonnal visszairatkozott mesteri szakra ugyancsak a kolozsvári BBTE keretein belül, melyet idén nyáron fejez be. Nyárra haza akar jönni, kiszabadulni a nagyváros zajából és kitalálni, hogyan tovább.

Rejtőzködő múlt

Földbe süllyedt tumbák Felsőrákoson

Középkori koporsó alakú sírkövek kiemelését és kiállítását tervezi a felsőrákosi unitárius egyházközség a baróti városi tanács segítségével.

Demeter László történész-muzeológus szerint, aki évekkel ezelőtt végigjárta Erdővidék minden temetőjét, mindenhol található legalább egy-két koporsó alakú sírkő (tumba). Tumba, latin eredetű szó, tumbus, tumba jelentése sírkő, síremlék. Baróton, Erdővidék központjában, a Zathuraczky temetőben Zathuraczky István és Lajos síremléke mellett található tumba, amely egyedülálló Barót temetőiben. Érdekesség viszont, hogy Demeter Felsőrákoson több mint harminc tumbát számolt. A 16-17-ik század legtipikusabb sírkőfajtája az úgynevezett ereszes kő, valamint a koporsó alakú tumba, amelyet még a 18-ik században is használtak. Ahogy a nevéből is következtethetünk, koporsó alakot formáló sírköveket kell elképzelni, amelyek mára már eléggé megsüllyedtek, nagyjából a felső egyharmaduk látszik ki a földből, de olyan is van, hogy csak egy arasznyi, esetleg kevesebb.

A felsőrákosi régi temetőben a tumbákon meglátszik az idő vasfogának nyoma, a feliratok olvashatatlanná koptak, alig lehet néhol kiolvasni egy-egy szót. Az elgazosodott állapotban levő temetőben mindössze néhány négyzetméternyi területet kaszáltak le egy hamarosan sorra kerülő temetés miatt. A másfél méter magas gyomos területen nehezen vehetőek észre ezek a földbe süllyedt tumbák. Keresésünk mégis sikerrel járt, tíz tumbát találtunk, általában csoportosan helyezkednek el, kettő-három egymás közelében. Feltételezéseink szerint családokat temettek ennyire közel egymáshoz. Az egyik esetben három tumbát találtunk, két hosszabb egymás mögött és az egyik mellett egy rövidebb is volt. Kettő olyan síremléket láttunk, amelyeken látható volt valamiféle vésett felirat, ám az is olvashatatlanná kopott, mindössze betűket és számokat lehetett kivenni. A sírok kelet-nyugat irányban vannak elhelyezve. Az írást mindkét említett sírkő esetében a déli oldalon találtuk. A legrövidebb ilyen sírkő nagyjából száz cm hosszú volt, amely feltételezéseink szerint egy gyermek maradványait rejtheti magában. A többi tumba hossza átlagosan 160 cm.

Kotecz József, a felsőrákosi unitárius egyházközség lelkésze megkeresésünkre elmondta, nincsenek írásos dokumentumok a tumbákról, ő sem tud semmiféle információval szolgálni az eredetüket illetően, mindössze annyit tudott mondani, hogy a falu mindkét temetőjében találhatóak koporsó alakú sírkövek. Megosztotta velünk viszont azt, hogy a baróti városi tanács segítségével tervezik a tumbák kiemelését a földből és az ép darabokat kiállítják a nemrég elkészült ravatalozóház melletti üres területre, amelyet hamarosan le fognak betonozni. Remélhetőleg a kiemeléseket követően további információk látnak majd napvilágot a tumbákat illetően.

Kenuzás a Delaware folyón

A Turitsa magazin pályázatára

Amerikai utazásom egyik legszebb élménye volt a kenuzás. Reggel korán keltünk és több mint egy órát utaztunk. Út közben megálltunk egy útszéli szendvicsbárnál, ahol ebédet vettük magunknak. Már itt felvettük mentőmellényeinket, noha egy keveset még autóztunk a kiinduló pontig, ami – mint utóbb kiderült – épp ellenkezőleg, az érkezési pont volt. Itt a csoport kettészakadt, két külön busszal utaztunk tovább. A sofőr először megmutatta a helyet, ahol majd leadhatjuk a kajakokat, aztán elhajtottunk az indulási ponthoz. Itt rövid eligazítás következett, ahol elmondták, hogy ahol lehetőség van rá, mindig jobbra térjünk, vigyázzunk, hogy a kenunk ne boruljon fel, ne a folyó szélén haladjunk. Ekkor már mindenki túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy 100%-osan figyeljen. Bekentük magunkat napfényvédő olajjal, párt választottunk, mivel a kenuk mind két személyesek voltak és elindultunk. A kezdeti lökést megadták a kölcsönző emberei, de innen nekünk kellett átvenni az irányítást. Tudtuk, 17 km-t kell eveznünk és nagyjából az egész napunk rá fog menni. Az első kilométereken nehezünkre esett a kenut a folyó közepén tartani, valahogy a sodrás folyton kivitt a szélére, ahol meg felakadtunk a köveken. Egy idő után kezdett nevetségessé válni a helyzet, szinte több időt töltöttünk a folyóban állva, mint a kenuban. Hamar pihenőt tartottunk, mindannyian kieveztünk a folyó bal partjára, ettünk, úsztunk. Már az, aki nem rettent meg a folyó erős sodrásától. A folyó vize hihetetlenül tiszta volt. Bementem, amíg már a nyakamig ért a víz és még mindig tisztán kivehető volt a folyó alja. A pihenő után már könnyebb volt a kenut a folyó közepén tartani. Azonnal felébredt bennünk a versenyszellem. Egyre gyorsabban hajtottuk a kenut, hogy már fél órával a pihenő után holtfáradtak voltunk a társammal. Rájöttünk, semmi értelme a versenyzésnek, jobban tesszük, ha megpróbáljuk élvezni, ami megadatott. Szóval vettük egy-egy mély lélegzetet és onnantól kezdve lazábbra vettük a figurát. Most először engedtük meg magunknak, hogy felnézzünk a folyót övező csodálatos tájra, meghalljuk a madarak csicsergését a folyó zúgása és a többi kenuzó zaja között, szippantsunk párat a friss levegőből. Érdekes megjegyezni, hogy ebben az ellazult állapotban sikerült teljesen egymásra hangolódnunk a kenus társammal. Gyorsabban haladtunk úgy, hogy hagytuk érvényesülni a folyó sodrásának erejét és az evezőinket sem teljes erőbedobással használtuk, hanem éppen alig érintettük a kristálytiszta víz felszínét. Hamarosan újabb pihenőt tartottunk. Fogalmunk sem volt, mennyit haladtunk addig a pontig, fáradtak voltunk, de semmi pénzért nem adtuk volna fel az evezést. Ezután már nem tartottunk több pihenőt, pedig, ha jól emlékszem, nagyjából félúton lehettünk csak. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor elértük a folyó gyors, ám sziklás részét. Vigyázni kellett, hogy ne sodorjon ki a szélére, közben meg a kövekre sem szerettünk volna felakadni. Mégis megtörtént. Mindketten kiszálltunk a kenuból és óvatos léptekkel – mivel csúszós volt a talaj – átemeltük a kenut a legdurvább részeken. Csupa vizesek lettünk, de ez a legkevésbé sem zavart minket. Az utolsó elágazás után furcsa látványra lettünk figyelmesek a távolban. Ahogy közelebb értünk, vált világossá, hogy pár kenu egymáshoz lett illesztve valahogy és a bennük utazó emberek vidáman cseverészve lazítanak, miközben egy, az utolsó kenu hátsó felében ülő lány hajtja őket. Amint odaértünk, mi is csatlakoztunk hozzájuk. Hosszú távot tetettünk meg együtt. Nem sokkal a cél előtt újra felébredt bennünk a versenyszellem, különváltunk és a maradék erőnket is bevetve eveztünk. Nem mi lettünk az elsők, de az utolsókra viszont sokat kellett még várni. Ezen a ponton már nem érdekelt semmi, tudtuk, hogy megcsináltuk. Sikerült! Öt órán át eveztünk és élveztük minden pillanatát. Rendesen elfáradtunk és a legtöbbünket a nap is megégetett, visszapillantva mégis csak azokra a kellemes pillanatokra emlékszem, amikor ellazultan lebegtünk a habokon. 

J. D. Salinger: Zabhegyező

„- (…) Mindegy, elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy bele akar szaladni, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a srácfogó a zabban. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.

Phoebe soká nem szólt semmit. Aztán mikor végre megszólalt, csak ennyit mondott: - Apu megöl!”

Ez a történet és annak bemutatása eltér mindentől, amit addig olvastam. Sajnos középiskolás koromban nem kereszteztük egymás útját, de még így, húszas éveim elején is élvezetes olvasmány volt, bár néhányszor nem tudtam átérezni a kis Caulfield aggodalmait.Holden Caulfield egy tizenhat éves amerikai tinédzser, akinek a történet során három napját követjük végig, egyes szám első személyben. Holden kibukik az intézetből félév közepén, hazamenni nem mer, ezért úgy dönt, a téli vakációt New York-ban tölti, egyedül. A fiatal srác két kézzel szórja a pénzt, szeszes italt fogyaszt, ahányszor csak alakalom adódik rá. Hotelban száll meg, bárokban tölti az éjszakát. A három nap alatt rengeteg kalandban van része, amelyekről a gondolatait is megosztja az olvasóval. Nem egyszer fordul elő, hogy egy-egy párbeszéd közben Holden esze valami teljesen máson jár, összevissza csaponganak a gondolatai. Olyanokon agyal például, hogy mi történik a kacsákkal télen, amikor befagy a tó vize. Bármennyire is érdekli ez a kérdés, az alig ötszáz szavas mű során nem kapunk választ erre a kérdésre. Caulfield csalódik az emberekben, menekül előlük, mindenhol hazugságokba ütközik. Holden-nek a szüleivel nem túl jó a kapcsolata, ezért is nem akar hazamenni, késlelteti a szülői fenyítéseket. Viszont tízéves húgával szoros kapcsolatot ápol, ő az egyetlen, aki valamennyire befolyásolja bátyja életét, ő az aki igazán megérti őt. A történetet egy ideggyógyintézet lakójakánt meséli el.  A világ elől elvonuló Holden számára a zabhegyezés bizonyul követendő példának, ez a pozítivum indokolja a világban maradását. A zabhegyezés a tisztaság megőrzését jelenti, de nemcsak önmaga, hanem gyermektársai számára is. 

Talpalatnyi mennyország

A nyári időszakban mindenki igyekszik szabadságra menni s ez alatt a rövid időszak alatt elmenni otthonról, kiszakadni a szürke hétköznapokból, világot látni. Ilyenkor mindent megteszünk a teljes pihenés érdekében, legszívesebben a telefont is kikapcsolnánk. És amikor megérkezünk kikapcsolódásunk helyszínére, megpróbáljuk magunkba szívni a szabadság illatát, ellazulni és félretenni a mindennapi stresszt, a lehető legkevesebbet aggódni, kiejteni kezünkből a gyeplőt, történjenek úgy a dolgok, ahogy jönnek, már nem akarunk mindent irányítani. Levetjük a formális öltözéket, a vasalt inget felváltja egy színes felső, előkerül a rövidnadrág, kisruha, libbenős szoknya, a félcipőt topánra cseréljük s ezáltal is érezzük, nem vagyunk a munkahelyen, szórakozhatunk, pihenhetünk. Ilyenkor minden üdülési lehetőséget rejtő hely túlzsúfolt, de valahogy ez minket most nem zavar. Valahogy az ismerkedés is könnyebben megy, nyitottabbak vagyunk az idegenekkel szemben. Mindenki otthon hagyja a gondjait, ami úgyis megvárja. A nyaralás első napja lassan telik, nehezen szokunk bele a sok szabadidőbe. Aztán kitaláljuk az új programot, reggeli, strand, ebéd, strand, vacsora, esti séta. Nem túl színes, de éppen erre van szüksége az agynak, egyfajta állandóság, ne aggódjon a részleteken, kapcsoljon ki. Már nem számoljuk a kalóriákat sem, eszünk-iszunk mindent, ami szem-szájnak ingere. Kicsit jobban költekezünk, mint otthon, mert ugye, ha ennyit nem engedünk meg magunknak, egy évben egyszer, akkor mi értelme az egésznek? Az egy-két hét gyorsan eltelik s mi csak az utolsó napon jövünk rá arra, hogy mennyire jót tett nekünk ez a kis kikapcsolódás. Szomorú szívvel pakolunk be, ami azért sem könnyű, mert összevásároltunk pár holmit az amúgy is telített bőröndünkbe. Próbálunk nem gondolni arra, hogy talán már másnap munkába kell menni, kiélvezzük a legutolsó szabad pillanatokat is. Este, amikor már a saját ágyunkban térünk nyugovóra, jövünk csak rá, hogy ideje visszatérni a valóságba. Ami nem megy könnyen. Máris tervezni kezdjük a következő nyaralást, ami, sajnos, csak jövő nyáron esedékes, esetleg beesik egy-egy sízős hétvége télen. Ha találkoztunk valakivel, aki nagyobb hatással volt ránk, esetleg a nyári románcunk főszereplője, arról fantáziálgatunk, hogyan és mikor tudunk ismét találkozni, hiszen több száz kilométerre élünk egymástól. Nem mindenki engedhet meg magának több hetes pihenést, de legalább egy-egy kirándulós hétvége, fürdőzés azért mindenkinek belefér. Tiszteljük meg magunkat ennyivel, hiszen egész évben keményen dolgozunk. 

Második alkalommal találkoztak a Bardocz-ok

Több mint háromszáz résztvevő

Lassan megszokottá válik, hogy augusztus első vasárnapján valahol hírtelen megnövekszik az egy négyzetméterre eső Bardoczok száma. Múlt vasárnap második alkalommal szerveztek találkozót a Bardocz-Bardoczy családok és leszármazottaik Nagybaconban. A tavaly első alkalommal futásfalvi esemény sikerességén felbuzdulva a nagybaconi születésű Sepsiszentgyörgyön élő Bardocz Tünde felvállalta egy második történés megszervezését.

A település mindkét bejáratánál, illetve a múzeumba vezető utcánál is „Isten hozott Nagybaconba, a II-ik Bardocz világtalálkozóra” feliratú kézzel készített bannerek fogadták az érkezőket. A gyülekező embereket a nagybaconi fúvós zenekar zenéje fogadta, a gyülekezés alatt a múlt évben készült fényképek és családfák mustrája és kiegészítése történt.

Az összegyűlt sereget Molnár Sándor helyi lelkipásztor köszöntötte a szűkösnek bizonyuló múzeumban. A 133-ik zsoltár alapján tartott rövid beszéde során arra világított rá, hogy nem jó az embernek egyedül lenni, szükség van az ehhez hasonló találkozókra, amelyek megerősítenek abban, hogy nem vagyunk ugyan egyformák, de összetartozunk. A kézdivásárhelyi Beke Ernő, aki anyai ágon Bardocz-leszármazott, elmondta, a találkozón a tavalyinál jóval több, 192 család 314 tagja vett részt, amelyből 65 baconi család, 64 futásfalvi, 10 szentgyörgyi, de eljöttek a sors által más helyiségekbe szétszórt Bardoczok is, Olasztelekről, Bibarcfalváról, Bodokról, Kovásznáról, Brassóból, Uzonból, Csíkszeredából, Köpecről, Csíkszentsimonból, Kisbaconból, Kézdivásárhelyről, Nagykárolyról, Székelyudvarhelyről és Székelykereszturról, illetve külföldről is, Angliából, Ausztráliából, Izraelből és Magyarországról.  

A találkozón résztvevők egy névre szóló emléklapot, jelvényt, és kártyanaptárt kaptak emlékül, valamint igény szerint egy példányát a helyszínen elkészített csoportképnek A3-as formátumban. A Bardocz-családok történetét ismertette a szervező Bardocz Tünde az 17-ik századtól a második világháborúig. A múzeum kertjében felállított faragott kopjafát a baróti Bardocz Attila és a szentgyörgyi Bardocz István leplezték le, áldást mondott Bardócz Csaba ikafalvi református lelkipásztor. Az Ausztráliából érkezett Péter Gábor ismertette a futásfalvi Bardoczok történetét.

A székely- és magyar himnuszok közös eléneklése után ebédre került sor, amely keretén belül ismerkedtek és régi barátságokat elevenítettek fel a résztvevők.

Jövőre ismét meg szeretnék szervezni a találkozót, Sepsiszentgyörgy kandidált a feladat elvégzésére.

Alutus Leader karaván Erdővidéken és az Oltmentén

Az Alutus Leader egyesület sepsiszentgyörgyi és baróti munkatársai négy részes körutat szerveztek. Öt sikeres pályázat bemutatására került sor négy településen, kedden, június 23-án. Az egyesület az Európai Unió egyik legsikeresebb vidékfejlesztési programja, amely 20 000 lakosnál kisebb településekkel foglalkozik. Bibarcfalván Máré Mária, fiatal méhész, akinek az apja Kovászna megye első méhésze volt, férjével vette át a szakmát 3 éve. A 150 méhcsaládot tartó házaspár a pályázat révén 36 000 euró 60%-át kapta meg, amiből 48 000 lejre vásároltak 80 kaptárt, mézhordozót, pároztatót, pisztolypergetőt, öltözékeket és egyéb kisebb felszereléseket. Elmondása szerint a pályázat sokat segített a boldogulásukban. A méhek jelenleg vándorúton vannak Tulcea megyében hársmézért. Bardocon a polgármesteri hivatal egy MAN típusú hókotró autót (melyhez hozzá tartozik a sózó és a hóeke) vásárolt 116 000 euróért, melyet a 97 km község közötti és erdei utak karbantartására használtak már az elmúlt télen. Olaszteleken Szabó Előd autószerviz és gumijavító tulajdonos 15 000 euró értékű pályázatot nyert meg, amelynek 30%-a önrész. Felni javítót, nagyobb kompresszort és egyéb kisebb felszereléseket vásárolt a pénzen, a gépek legkésőbb augusztus 15-ig érkeznek meg. Antal Esztilla, a Leader egyesület vezetője elmondta, hogy ekkora pályázatoknak országos szinten esélyük sincs, az egyesület viszont ilyen és ehhez hasonló kis pályázatokra szakosodott. Szintén itt, Baló Oszkár fiatal gazda 3 darab élő marha vásárlására nyert pályázatot, amelyek még szintén nem érkeztek meg. Nagybaconban a polgármesteri hivatal egy 51 000 eurós pályázatot nyert meg, amelyből traktort, hótolót vásároltak a községi utak karbantartására. Ebben az esetben egy integrált pályázatról van szó, az önkormányzat partnerségben egy civil szervezettel 24 darab hangszert is vásárolt a felnőtt- és ifjúsági zenekar számára. A nagybaconi közbirtokosság egy traktor megvásárlására nyert fedezetet, jelenleg a megvásárlásnál tartanak. Az egyesületnél az elmúlt 7 éves időszakban 80 pályázatot adtak le, amelyből 57-tel kötöttek sikeresen szerződést. A karaván csütörtökön, június 25-én folytatódott, ezúttal az oltmenti települések sikeres pályázóinak bemutatása volt terítéken. A napot Sepsibodok községében kezdtük, ahol Fodor István polgármester kalauzolt körbe bennünket a július végén, a XII. Bodoki napok alkalmával átadásra kerülő felújított kultúrotthonban, valamint az új sportpályán, amelyet műfűvel borítottak és melyet minifoci illetve kézilabda meccsekre fognak használni. Utunkat Zalánban folytattuk, ahol Para Zoltán agroturisztikai panziót épít. Fotos-Martonoson a 21 éves, de már 5 éve gazdálkodó Porzsolt Vincét látogattuk meg, aki a pályázatból nyert összeget mezőgazdasági gépekre költötte, amelyek egyszerűbbé tették a fiatal gazda munkáját. A nap utolsó állomása Étfalva-Zoltánban volt, ahol Tóth Ilona fazekasműhelyét látogattuk meg, aki a műhely felszereltségét korszerűsítette illetve bővítette.

A Leader karaván tovább folytatódik megvalósított pályázatok, jó gyakorlatok bemutatásával július 7-én Bölönben, Nagyajtán és Baróton, július 9-én Árkoson, Kőröspatakon, Sepsibükszádon és Mikóujfaluban. 

A könyvek az úticél és az utazás

A forró nyári napokon nincs is jobb, mint egyet csobbanni. Talán egy valami mégis jobb ennél, egy árnyékos, hűvösebb helyen, hideg limonádéval a kézben olvasni egy jó könyvet. Tudom, kevesen vannak, akik a kötelező házi olvasmányokon kívül mást is szívesen a kezükbe vesznek. Mégis jó elhinni, hogy a fiatalok a nyári kalandok közepette levesznek egy-egy kötetet a polcról és elkezdik olvasni. Ennyi éppen elég. Mert amint az ember belepottyan egy érdekes történetbe, már képtelen abbahagyni az olvasást. Az elején még a szereplőkkel ismerkedik, aztán kezdi megérteni a viselkedésüket, minden mozdulatukat, elkezdenek a fejükkel gondolkozni és a szemükkel látni, a szíveikkel érezni. Egy teljesen új világ nyílik meg minden olvasó előtt. És ezt a világot a leírtak alapján képzeli el, mindenki kicsit másképp, ezért csalódunk olyan nagyot, amikor moziba vagy képernyőre kerül a történet, mert mi teljesen másképp láttuk a lelkünkben. Szokták mondani, hogy annyi életet élünk, ahány könyvet olvasunk. Ezzel csak egyetérteni tudok. Minden kötetben más-más szerepet kapunk, más-más életet élünk. Ki ne ismerné az érzést, amikor valami teljesen váratlan történik a regényben, amit éppen olvasunk, és mi pillogtatva becsukjuk a könyvet és hosszú percekig nem tudjuk felfogni hogyan, miért? Vagy amikor a hosszú küzdelem után a főszereplő eléri a célját, megkönnyebbülünk, fellélegzünk. Sokszor nincs annyi időnk folytatni a történetet, amennyit szeretnénk, és vonakodva ülünk le olvasni, mert tudjuk, milyen nehéz lesz abbahagyni. Aztán tovább szőjük a történetet, próbáljuk kitalálni a folytatást. Sokszor mohón olvassuk az oldalakat egymás után, türelmetlenül várva a fejleményeket, aztán, amikor a végére érünk, felpillantunk és bánjuk, hogy ennyire siettünk a végére érni. De olyan nehéz beosztani és be is tartani a beosztást, ami szerint csak napi fél órát vagy 50 oldalt olvasunk. Most már tudom, hogy az a regény, amit könnyű szívvel teszek le a kezemből, amikor véget ért, nem volt hatással rám. Viszont az, amelyik után sóvárogva tekintek vissza és még hónapok múlva is eszembe jut egy-egy jelenet vagy párbeszéd, esetleg monológ, és nem vagyok képes kibékülni az író által adott befejezéssel, azt igazán szerettem és talán tanított is nekem valamit az életről. Mert néha tudunk tanulni a kedvenc szereplőink hibáiból is. Nehezen fogadom el mások javaslatát, amikor regényekről van szó. Szeretem magam megválasztani a történetet. Néha viszont én is teszek kivételt és legtöbbször olyan kalandban van részem a kötet által, ami életre szóló. Jó meghallgatni mások véleményét is, akik olvastak valami jót, talán nekünk is megtetszhet az, ami őket magával ragadta. Anna Quindlen tökéletesen megfogalmazta a könyvek mibenlétét, „A könyvek a repülőgép, és a vonat, és az út. Ők az úti cél és az utazás. Ők az otthon.”

Nyár van!

Múlt vasárnap, a nyári napfordulót követően megkezdődött a csillagászati nyár. Sajnos erről az eseményről az időjárás nem igazán vett tudomást, egész nap esett. Az utóbbi napok borús, hűvös időjárása bizony könnyen elfeledtette velünk a nyarat. Újra előkerültek a tavaszi ruhák, zárt cipők, bőrkabátok, sőt, egyes helyeken ismét befűtöttek a házba, annyira lehűlt a levegő hőmérséklete. A rossz idő nem tart sokáig, bár a közelgő Barót-napok újabb esős hétvégét jósolnak. Nyár van és ezen sem eső, sem a 16-17 fokos hőmérséklet nem változtat, mert amint továbbállnak a felhők, kisüt és ragyog a nap, meleggel tölti meg a levegőt és a szíveinket. Mert ki ne szeretné a nyarat? Madárcsicsergésre ébredni, a kéklő eget csodálni, a hosszú nappalokat kihasználni, a már felébredt és munkálkodó természetet figyelni kellemes. Eltelt egy újabb év, átestünk a hideg hónapokon és vár a kalandokat ígérő, forró nyár. Ki lehet ülni a parkokba, sétálni, sportolni, és a munka is könnyebben megy, ha magunkba szívtunk némi D-vitamint. Múlt pénteken az óvodások, iskolások is kikapták a nagy vakációt és most már szabadon játszhatnak, szórakozhatnak, pihenhetnek, nem szorít a határidő a következő dolgozatig. Ezek a gyermekek egész évben a nyarat várták, a három hónapos vakációt, de amint kikapták, hírtelen nem tudnak mit kezdeni a rengeteg szabadidővel. Hozzászoktak már a rutinhoz, reggel korán kelés, iskola, tanulás, esetleg kis szabadidő, alvás és az egész kezdődött elölről. De hamarosan kitalálják, hogyan és mivel töltsék ki szabadidejüket, találnak elfoglaltságot maguknak. Ezután elér később hazamenni esténként, a szülő is engedékenyebb, hiszen másnap nem lesz iskola. Kevésbé szigorúak a szabályok, kevésbé stresszesek a fiatalok. Ha már egész évben erre a három hónapra várunk, mert kell vallanunk, mi, felnőttek is felszabadultabbak vagyunk ebben a lenge időszakban, akkor tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a legtöbbet kihozzuk belőle. Legyünk nyitottak a lehetőségekre, mondjunk igent mindenre, vállaljunk kockázatokat, legyünk bátrak, alkossunk örök emlékeket. Ha döntés előtt állunk, gondoljunk arra, hogyan szeretnénk erre a lépére emlékezni majd ősszel, a sárguló falevelek szélben táncolásának bámulása közben. Ne feledjük, a nyár gyorsan elillan, s újabb kilenc hónapot kell várnunk rá, tegyük hát emlékezetessé!

Diana Gabaldon: Outlander – Az idegen

A huszonnégy éve kiadott kötet csak az első része egy magával ragadó, eseményekben dús történetnek. A sorozat utolsó kötete tavaly jelent meg, ahogy az első kötetből készült sorozat is abban az évben debütált. Az írónő nagyon jó mesélőnek bizonyult, hiszen már az első oldalon felkelti az olvasó figyelmét, megragadja és el nem engedi. A történet a második világháború után kezdődik, amikor a főszereplő Claire és a férje Frank, akivel alig látták egymást az elmúlt években, második nászútjukra indulnak Skóciába. A Craigh na Dun kört formáló szikláknál meglesnek egy pogány szertartást, amely során a falubeli nők körbetáncolják a helyet napfelkelte előtt. Claire másnap visszamegy a kövekhez megnézni egy érdekesnek ígérkező virágot, amit a köveknél látott. Csata hangjait hallja a legmagasabb kőből, ezért odamegy és megérinti. Ami ezután történik, nehéz elhinni. A nő valahogy visszautazik az időben a tizennyolcadik századba, amikor a skótok harcban álltak az angol dragonyosokkal. Időbe telik, mire rájön, mi történt vele. Néhány skót menti meg a hírhedt Black Jack-től, aki a Claire férjének, Frank-nek az őse. A skótok magukkal viszik, amikor látják, ért a gyógyításhoz és helyre teszi az egyik fiatalember kificamodott vállát. Leoch várában sokáig gyanakodnak az idegen nőre, félve, hogy talán angol kém, arról nem is beszélve, hogy alsóruhában találtak rá, ami a kornak egyáltalán nem felelt meg, a haja is rövidre volt vágva. A vár ura, Colum MacKenzie magához hivatja és barátságosan elbeszélget vele, felajánlja neki vendégszeretetét, de a várban élők gyanúja sokáig nem oszlik el. Akarata ellenére tartja ott, munkát adva neki, ápolnia kell a betegeket és sebesülteket. Közben Claire már a szökést tervezi, hisz tudja, csakis a Craigh na Dun köveknél kaphat választ a történtekre. Megismerkedik a fiatalemberrel, aki lovászként szolgál a várban, James Fraser-rel. Kettejük között hamar kialakul a vonzalom, de a nő képtelen elfelejteni a férjét, Frank-et és továbblépni. Hetek múltán Dougal, Cloum öccse és jobb keze, magával viszi az adók begyűjtésére. Az út során meghallgatást kér Jonathan Randall-tól (Black Jack), aki ki akarja végezni a nőt, de Dougal és egy ügyvéd kitalálják, hogyan menthetik meg tőle, összeházasítják James-szel, aki törvényen kívüli és váltságdíjat tűztek ki a fejére. A történet igazán ekkor kezd beindulni, az ember szinte kapkodja a fejét. Miután a fiatal pár elhálja az esküvőt – mivel csak így törvényes –, egyre szorosabb kapcsolat alakul ki kettejük között, egymásba szeretnek. Claire szoros barátságot köt Geillis Duncan-nel, a helyi vizsgálóbíró feleségével, akiről azt híresztelik, hogy boszorkány. Miután Geillis férje meghal, akit ő mérgezett meg, mivel mástól várt gyermeket, boszorkánypert indítanak ellene, amibe – az események szerencsétlen láncolata miatt – Claire is belekeveredik. Jamie megmenti a feleségét, a boszorkány feláldozza magát. A fiatal házasok elmenekülnek a várból. Jamie-t elfogják a vörös kabátos angolok és börtönbe viszik. Szerencsére Claire segítségére jön pár ember a várból. Az egyik ilyen emberrel üzent neki Geillis, felfedve titkát: ő is időutazó. Jamie-t csúnyán megkínozza Jonathan, a dragonyosok kapitánya. Claire és szövetségesei kiszabadítják a börtönből a felakasztása előtti éjjelen és elmenekülnek vele Franciaországba. A könyv végén Claire, akiről addig úgy tudtuk, hogy meddő, bejelenti, hogy várandós első gyermekükkel. 

Igen!

Gondolom sokan látták már az Igenember című filmet Jim Carrey főszereplésével. Nos, akiknek ismeretlen a cím, röviden arról van szó benne, hogy Carl, aki egy bankban dolgozik a hitelosztályon, megkeseredett életet él. Él? Inkább csak létezik. Felkel, elmegy munkába, ott túlságosan is szigorúan bírálja el a hitelkérelmeket, a kollégákkal nem ápol valami jó viszonyt, hazamegy és ennyi. Barátai ugyan vannak, de mivel ő mindig minden meghívásra sorozatosan nemet mond, egyre kevésbé vágynak a társaságára. Nos, Carlnak egy este rémálma van, meghalt és ez senkit nem érdekel. Ekkor eldönti, ideje változtatni. Elmegy egy előadásra, amit az egyik kollégája már számtalanszor javasolt neki. Itt a guru, aki úgymond megtéríti az embereket, ráveszi őket, hogy minden felkínálkozó lehetőségre igen-t mondjanak, kiszemeli a férfit és megesketi, hogy ezután ő is mindig igent fog mondani. Carl élete már abban a pillanatban megváltozik, hogy kilép az előadóteremből, a lehetőségeket egymás után ragadja meg. Természetesen nem lenne egy kerek film, ha nem lenne benne meg a csúcspont, amikor a főszereplő átesik a ló túloldalára, de aztán szépen visszamászik rá és boldog a vége. Elgondolkodtam, vajon hányszor utasítunk vissza egy lehetőséget csak mert félünk, lusták vagyunk, túl kényelmes az életünk ahhoz, hogy bármit is változtassunk rajta? Mi történne, ha követnénk Carl példáját és mindenre igen-t mondanánk? Sokan elfelejtünk igazán élni a létezésünk közepette. Egy végtelennek tűnő körforgásban élünk, dolgozunk, hogy kifizethessük a számlákat s közben alig marad időnk megállni egy pillanatra s igazán magunkra koncentrálni, észrevenni, hogy ez az út, amin járunk, nem vezet sehová, nem tudunk fejlődni. Fiatalként elindítani egy karriert ma már sokkal nehezebb, mint régen, s persze az első, minimálbéres munkából kellene autót, lakást vásárolni, ami lehetetlen. Ezért választják sokan a külföldi munkát, ahol viszonylag rövid időn belül egész jól lehet keresni, a pénzt viszont itthon fektetik be, építenek, de aztán muszáj visszamenni, mert itthon megint nem lehet jutni semmire. Talán kicsit szélesebb spektrumon keresztül kellene szemlélődni. Talán, ha másképp gondolkodnánk, ha néha belemennénk olyan új kalandokba, alternatívába, amit eddig határozottan elutasítottunk, egymás után jönnének a sanszok a jobb, eseménydúsabb, könnyebb életre. Ne gondolkodjuk túl a válaszunkat, legyen mindig igen!

Film kontra könyv

Sophie Kinsella: Egy boltkóros naplója

Két napja fejeztem be a könyvet s arra gondoltam újranézem a filmet, lássuk, mennyire volt hű a papírra vetett szavakhoz. Hát, ismét csalódnom kellett. Az egy dolog, hogy a könyv jobb, az meg egy másik, hogy alig maradtak közös elemek. Először is a helyszín: New York. Az írott verzióban a főszereplő, Rebecca Bloomwood Londonban él. Megértem, hogy Hollywood szerint a „nagy alma” több vonzerővel bír, de talán kis túlzás ennyire más kultúrájú helyszínt választani. Nézzük a szereplőket. A könyvben Becky főbérlője Suze, akit a gazdag szülei tartanak el. Ezzel szemben a filmben szakadt kabátban jelent meg. A könyv továbbá többször is említi, hogy a két lány együtt vásárol, amire a filmben az esküvői ruhanézegetésen kívül nem kerül sor. A könyvben Suze nem tudja pontosan mekkora anyagi kalamajkába keverte magát Becky. A film legelején viszont már mindent tud, sőt, segít neki a behajtó elől menekülni. Tarquin a könyv szerint Suze unokatestvére, míg a filmben a jövendőbeli férj. Így a Rebecca-Tarquin randevú persze kimaradt. Luke a könyvben sikeres vállalkozó, míg a filmben az ezt megelőző történteket láthatjuk, elhagyja munkahelyét s belevág a saját cég indításába. A könyv szerint barátnője van, a filmben viszont szingli. Annyi minden különbözik, hogy szinte fel sem lehet sorolni. Ahogyan Rebecca megkapja a pénzügyis munkát, jelentkezés az Alette magazinhoz, sajtókonferencia Miamiban. Mintha nem is eme könyv alapján készült volna a forgatókönyv annyira átírták. Én megértem, hogy a nézők kedvében kell járni, de azért a neveknél meg a sálnál többet is átvehettek volna a könyvből. Amerikaivá tették az egészet. (A zöld sálas lány álnév alatt jelentet meg pénzügyi tanácsokat tartalmazó cikkeket Becky az új munkahelyén, ez a sál az, ami révén megismerkedik majdani főnökével, aki kisegíti őt pár dollárral, mivel neki nem telik rá, de mindennél jobban meg akarja vásárolni, hisz abban, hogy majd a sál segít jól szerepelni az állásinterjún). Azért a fő vonalat mindkét esetben jól ábrázolják, adott egy huszonéves lány, aki nyakig ül az adósságban, képtelen visszavenni a vásárlási mániájából. Meglátja a friss ruhadarabokat a kirakatok próbabábáin és érez valamiféle késztetést, muszáj vásárolnia. Nyomon követhetjük a boltkóros, vásárlásmániás lány nehéz és rögös útját, amint kimászik az adósságból s közben a szerelem is rátalál – ahogy ez persze várható egy ilyen romantikus-vígjátéktól ill. tiniregénytől. Ebben az esetben érdemes a könyvet is elolvasni meg a filmet is megnézni, hiszen majdhogynem két különböző történet tárul elénk. Ha egy tízes skálán kellene értékelni a film-könyv hűséget 2-öt adnék neki. 

Jane Austen: Büszkeség és balítélet

„Általánosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség. Ez az igazság oly mélyen bevésődött a vidéki családok lelkébe, hogy ha ilyen ember csöppen a szomszédságukba, rögtön egyik vagy másik leányuk jog szerinti tulajdonának tekintik, még ha nem ismerik is érzéseit vagy nézeteit.”

Ki ne hallott volna már Miss Austen legremekebb művéről? Ha a regényt nem is olvasta mindenki, a belőle készült filmek és sorozatok egyikét legalább bizonyosan látták. A mű 1813-ban jelent meg, a szerző második regénye volt. A könyv középpontjában a Bennett család áll, Mrs. Bennett életcélja jól férjhez adni öt leányát, ám Elizabeth-tel meggyűlik a baja, a jó eszű és éles nyelvű lány szélesebb perspektívában gondolkodik, ebben apja is támogatja őt. A történet azzal kezdődik, hogy a szomszéd birtokot bérbe vette a fiatal, gazdag és nőtlen Mr. Bingley. Mrs. Bennett máris jövendőbeli vejét véli látni a fiatalemberben, ezért meghivattatja magukat az új szomszédok által rendezett bálba. Itt ismerkedik meg a férfival Jane, a legidősebb lány, aki gyönyörűségével és derűs hangulatával azonnal meg is hódítja annak szívét. Szintén itt ismerkedik össze Lizzy Mr. Darcy-val, akiről csakis rosszat hallott, s akinek gőgje alátámasztja mindezt. Mr. Darcy viszont gyengéd érzelmeket kezd el táplálni a lány iránt. A helyzet bonyolódik, amikor Lizzy házassági ajánlatot kap Mr. Collinstól, Bingley-ék elutaznak Londonba, magára hagyva a kétségbeesett Jane-t. Amikor Mr. Darcy váratlanul megkéri Lizzy kezét, ő a fejére olvassa összes gőgjét. A bűnök legtöbbje alaptalannak tűnik, mások pedig érthetőnek mutatkoznak. Elizabeth ráébred, a férfi valójában szerette. Elkeseredésében utazásra indul nagybátyjával és nagynénjével. Amikor meglátogatják Pemberley-t, Mr. Darcy birtokát, az mindent elkövet, hogy bebizonyítsa Lizzy-nek, mennyire tévedett, amikor gőgösnek, büszkének nevezte. Elizabeth beleszeret Darcy-ba. Lydia, a legkisebb lányok egyike, elszökik az ott állomásozó ezred tisztjével. Darcy időt és pénzt nem kímélve mindent megtesz, hogy tisztára mossa a lány nevét és a Bingley és Jane kapcsolatát is rendbe hozza. Lizzy már tudja, mekkorát tévedett, amikor visszautasította a férfi ajánlatát, ám félő, hogy az végleg lemondott róla. Hírtelen felbukkan Darcy nagynénje, aki feldúltan közli Lizzy-vel, az a híresztelés járja, hogy Darcy eljegyezte őt. Elizabeth tisztázza a helyzetet, miszerint nem menyasszonya a férfinak, de arra már nem hajlandó esküt tenni, hogy soha nem is lesz az. Darcy később felkeresi Lizzy-t, közli, nagynénje őt is felkereste ugyanazon okból. Elizabeth megvallja, hogy cseppet sem gyűlöli a férfit, aki újra megkéri a kezét. 

Meg Cabot: Tinibálvány

A tizenhét éves Jenny Greenley élete fenekestől felfordul, amikor a híres fiatal színész, Luke Striker az iskolájába jön, hogy inkognitóban bepillanthasson a gimnazisták életébe, így készülve fel következő szerepére. Jen az egyetlen diák a suliban, akit az igazgató és néhány tanár beavat a titokba, ezzel egyetemben megkérik, legyen Luke mellett az első napokban, segítsen neki kiigazodni. Jen tagja az iskolaújságnak, ahonnan legtöbb barátját ismeri, Scott-ot, akivel együtt voltak táborban múlt nyáron és akivel ugyanazokat a könyveket olvassák, Geri-t, Scott barátnőjét, aki bizalmába fogadta a lányt. Legjobb barátnője Trina, akivel állandóan chatelenk, e-maileznek, pedig egymás melletti házakban laknak. Mindent megbeszélnek, ezért is esik nehezére Jen-nek megtartania a titkot. Az iskolában minden lány szerelmes a jóképű színészbe, Luke-ba, kivéve persze Jen-t. Sokan bármire képesek lennének azért, hogy találkozzanak a fiúval. A lány az iskolaújság anonim tanácsadórovatát vezeti, s oda naponta érkeznek levelek ezzel kapcsolatban. Jen szava eláll egy pillanatra, amikor először találkozik Luke-kal, aki négy napon át, mint kiskutya követi mindenhova. A kórus, amelynek Jen és Trina is tagja, autómosást szervez, hogy pénzt gyűjtsenek a flitteres fellépőruhákra azok számára, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy száznyolcvan dollárt költsenek egy darabra, amit soha az életen sehova nem tudnak majd többé felvenni. A Chi Chi’s parkolójában mindenki szeme láttára szakít az álompár: Scott és Geri. Trina először rosszul érzi magát emiatt, mivel az egész balhé abból fakadt ki, hogy ő nekidobta vizes-mosószeres szivacsát a srác mellkasának, aki ezután körbekergette a parkolóban. Aztán rájön, hogy valószínűleg régebbi problémák kerülhettek a felszínre, melyek elvezettek a szakításhoz. Autómosás közben Luke levette felsőjét és láthatóvá vált híres tetoválása, a volt barátnője, Angelique neve. Amikor Trina-nak leesik a tantusz, Jen beráncigálja őt az étterem mosdójába, ahol elmondja neki az igazat. Ám az egyik fülkében ott zokog Geri, aki ugrándozva tör elő a hír hallatára. Jen mindkettejükkel megígérteti, hogy titokban tartják Luke kilétét. Mire azonban kiértnek a parkolóba, a fiú egy autó tetején áll, amit körbevettek a megszállott rajongók. A srác odahivatja limuzinját a parkolóba és Jen-nel együtt távoznak tóparti házába. Itt elmondja neki, hogy egész héten figyelte, hogyan viselkedik és tudja, képes lenne megállítani a rossz dolgokat a suliban, például segíteni a lányon, akit tehénnek csúfolnak, visszaszerezni Mulvaney tanárnő babáját, amit a végzősök loptak el a latinteremből. Jen kioktatva érzi magát és nem is érti, mit akar tőle Luke. Amikor hazamegy, a legjobb barátnője éppen interjút ad az egyik országos televíziónak. Kettejük barátsága megsínyli ezt a titkot, mivel Trina halálosan féltékeny Jen és Luke barátságára. A színész visszamegy Hollywood-ba, de előtte még elhívja Jen-t a bálba. A bálig levő másfél hétben Jen teljesen megváltozik, kiáll a kövér lány mellett, segít neki az alakjához megfelelően öltözni, visszaszerzi a tanárnő babáját és egyre szorosabbra fűzi barátságát Scott-tal. Kilép a kórusból, mert egyszerűen nem bírja megtanulni azokat a bonyolult kézmozdulatokat, és amúgy sincs már értelme oda járni, már nem beszél legjobb barátnőjével. A bál napjára azonban kibékülnek, Trina rájön, nincs értelme irigykednie, és arra is, hogy Jen-nek egész idő alatt igaza volt, amikor arra próbált rávilágítani, csak azért van Steve-vel, mert hazaviszi a suliból és ingyen megnézhet minden filmet a moziban. Ám a srác dobta őt, és most lett világos előtte, ő az igazán hozzá való fiú. Trina és Jen a házuk előtti füves részen fotózkodnak, riporterek hada mellett, mert amióta kiderült, Luke Striker Jenny Greenley-t viszi a bálba, mindenki a kis Jenny-re volt kíváncsi. Megérkezik a limó, ám Steve száll ki belőle, Luke motorral érkezik. A bálon királlyá és királynővé koronázzák Luke-ot és Jen-t. Ezután derül ki, hogy Luke összejött Geri-vel, akivel minden nap csak veszekedtek a suliban. Jen és legjobb barátnője, meg annak újbóli pasija, Scott, lelépnek az egyik osztálytársuk anti-báljára. Itt találkozik újra Jen és Scott és jönnek rá, hogy mindvégig szerették egymást, csak Geri érzelmeik útjában állt. 

Katie Ashley: Az Ajánlat

Emma Harrison munkájában sikeres, ám magánélete csőd. Jegyese és édesanyja halála után bezárkózott, az évek észrevétlenül teltek el, arra gondol, most kell gyermeket vállalnia, akár egyedül is, hiszen biológiai órája már ketyeg s nincs ideje a hercegre várni, akinek a fehér lova valószínűleg lábát törte, mert se híre, se hamva. Megkéri hát meleg barátját, hogy legyen spermadonor, segítsen neki anyává válni. Ám a barát visszautasítja a kérést, ezért össze is vesznek kis időre. Egy bocsánatkérés-kísérlet során tűnik fel Aidan Fitzgerald, a szoknyavadász, akinek sikerül szétválasztania a veszekedő barátokat. Aidan a karácsonyi partin bepróbálkozott Emma-nal, aki csuklóból utasította őt vissza, miután a kolléganőitől értesült a férfi nőcsábász voltáról. Ekkor határozta el, hogy övé lesz a nő, kerül, amibe kerül. Itt volt hát az alkalom. Aidan beszédbe elegyedett Emma meleg barátjával, akiről először azt hitte a kedvese és bántani próbálja. Kiderült, a férfi nem volt hajlandó spermadonorrá válni a nő kedvéért. Aidan megvárja Emmat, aki közben a mosdóban hozta rendbe magát és elhívja egy italra a törzshelyére. Az este során a férfi elmondja, hajlandó vállalni a donor szerepét, de csakis, ha természetes úton történik a nemzés. A nő hosszú gondolkodás után belemegy az ajánlatba, hiszen a férfi nagyszerű génekkel rendelkezik, ő meg mindennél jobban vágyik egy babára és azonnal ellágyul a szíve, amikor arra gondol, hogy egy év múlva már a kezében tarthatja csecsemőjét. Emmat nagy meglepetés éri, amikor egy olcsó hotelszoba helyett a nászutas lakosztályban találkoznak először a férfival. Innentől kezdve részletekben hasonlít a regény A szürke ötven árnyalatára, ami a részletességet illeti a két ember szexuális együttlétének leírásában. Találkozásaik egyre sűrűsödnek, ám az első hónapban nem járnak sikerrel. Ekkor a férfi mindent megtesz, hogy Emmat megvigasztalja, meghívja csodás külvárosi otthonába, összeismerteti kutyájával, vacsorát főz neki és még az unokaöccseinek is bemutatja, akik úszni jöttek át hozzá. A nő nem tudja hova tenni a férfi gondoskodását, hiszen ez alkalommal nincs szó intim együttlétről. Kapcsolatuk egyre szorosabbra fűződik a következő gyermekcsináló alkalomig. A férfi utánanézett, mit tehet, hogy a megtermékenyülést elősegítse, ami meglepi Emmat. A férfit közben előléptetik, így munkája gyakran külföldre szólítja, ez kissé nehezíti kettejük kapcsolatát. Viszont amikor hazaér a nagyobb utakról, egyre szebbnek és vonzóbbnak találja a nőt. Hamarosan sikerrel járnak, Emma áldott állapotba kerül. Amikor közli Aidan-nel, az mintha csalódott lenne, hogy többet nem lehetnek együtt. Kapcsolatuk viszont folytatódik, Emma megismerkedik Adian apjával, aki egyből levágja, hogy a nő terhes. Miután fia elmagyarázza neki, hogy is áll a kettejük kapcsolata, arra biztatja, vegye el feleségül, ha már az ő gyermekével váradós és amúgy is látja, szeretik egymást. Kis idő múlva a lány nagyszüleit látogatják meg, ahol pajtapartit tartanak. A férfi rájön, Emmának apára lesz szüksége gyermeke felneveléséhez és berezel. Mindent megtesz, hogy eltaszítsa magától a nőt, akit pedig teljes szívéből szeret. Egyik nap, amikor azt adja be Emma-nak, hogy sokáig dolgozik, az átmegy hozzá a kutyával, akit a kutyanapköziből hoz el és rajtakapja a férfit egy másik nővel. A nő megijed, amikor meglátja a várandós kismamát, akiről azt hiszi, Aidan felesége, bocsánatot kér Emma-tól és elrohan. Emma hihetetlenül dühös Aidan-re, amiért tönkretette a már-már tökéletesen talakuló kapcsolatukat. Képtelen hazavezetni, nem lát a könnyeitől, ezért félreáll az autójával. A sors fintora, hogy éppen Aidan nővérének házánál állt meg, aki már találkozott vele és meg is kedvelte. Amint meglátta az autóban síró kismamát, tudta, öccse már megint elszúrt egy remek kapcsolatot, mint tinédzser korában, amikor megijedt a házasság gondolatától és megcsalta szerelmét. Aztán persze évekig próbálkozott kibékülni vele és csak az esküvője napján adta fel a reményt. Ezt megelőzendő Aidan nővére behívja házába Emma-t és taktikázni kezdenek, hogyan lehetne elérni, hogy a férfi térden csúszva kérjen bocsánatot tőle. A történet „A javaslat”-ban folytatódik. 

Jegyzet

Néha bármit megteszünk, hogy ne kelljen szembesülnünk egy problémával. Egész héten azt mondogatjuk magunknak, hogy majd hétvégén megoldjuk, mert a sok munka mellett nem tudunk százszázalékosan rá koncentrálni. Aztán, amikor eljön a szombat, amit egész héten vártunk, mert amúgy belefáradtunk a munkába, arról álmodoztunk, hogy nyugodtan leheveredünk a kanapéra, és végre lesz időnk átgondolni a dolgainkat, képesek vagyunk elővenni a munkát, amit egész héten a pokolba kívántunk, csakhogy ne kelljen szembenézni a problémánkkal. Elővesszük azt a már hetekkel ezelőtt megkezdett regényt és befejezzük, és amikor elolvastuk az utolsó oldal utolsó mondatát is, kutató pillantásokkal pásztázzuk körbe a szobát, hátha találunk valamit, ami nincs a helyén, vagy egy pókhálót, amit azonnal el kell tüntetni. De semmit nem találunk, mivel már takarítottunk. És ekkor kerül sorra a munka, mert bármit megteszünk, csak gondolkodni ne kelljen. Lehetünk bármilyen fáradtak, mintha egyszerre megújult volna az energiánk, nem érzünk fáradtságot. Be is fejezzük, amit elkezdtünk. Amit amúgy elért volna hétfőn megcsinálni. De nem, nekünk a szombat délutánunkat kell ezzel tölteni, különben még meg kellene hoznunk egy döntést, ami a felnőtt élet legijesztőbb része. Az órák lassan eltelnek, s leszáll az est, mi meg picit megnyugszunk, ügyesen kicseleztük a napot, sokat dolgoztunk és egyáltalán nem kellett felelősségteljesen viselkednünk a magánéletünkkel kapcsolatban. Ám eljön az óra, amikor ágyba bújunk s legyen az bármilyen későn is, a kérdés, ami egész nap üldözött, ami elől egész nap menekültünk és mondvacsinált indokokat találtunk ki, hogy elkerülhessük, nem enged aludni. Ott lebeg a szemünk előtt, amiből mostanra már teljesen kiment az álom. Ilyenkor átgondoljuk, miért is kerültük el egész nap ezt a pillanatot, hiszen percek alatt megoldhattuk volna a gondot. Sorra vesszük a pro és kontra érveket, és meghozunk egy döntést. Egy döntést, amit nem gondoltunk át megfelelően, már most jól tudjuk, hogy másnap reggel teljesen másképp fogjuk látni a dolgokat, és egyáltalán nem leszünk hajlandóak megtenni mindazt, amit itt, az álmatlanság börtönében megfogadunk, és ezzel nyugtatjuk idegeinket. Mennyivel egyszerűbb lett volna ott és akkor átgondolni dolgainkat, amikor és ahol annak helye volt. De nem, mi mindig a nehezebb utat választjuk, nekünk nem felel meg a kézenfekvő megoldás, annál mi okosabbak vagyunk, s kitalálunk olyat, ami egyáltalán nem valószerű. Összedőlne a világ, ha egyszer az életben a könnyebb utat választanánk, hiszen nekünk küzdeni kell, nem adhatjuk meg magunkat. Addig húzzuk, csavarjuk a dolgot, hogy végül semmire nem jutunk. Mert teljesen világos előttünk, hogy amit elalvás előtt eldöntöttünk, azt nem fogjuk megvalósítani. Reggelre egészen másképp látjuk a helyzetünket és szidjuk magunkat, amiért már megint ezt a módszert használtuk. Végül nem jutunk semmire. Természetesen. Addig várunk a kis problémánk megoldásával, amíg történik valami és megváltoztatja a képet. Ekkor egy pillanatra megkönnyebbülünk, nem is kellett döntenünk, minek is fárasztottuk magunkat ezzel. És így elszalasztottuk a lehetőséget. Addig menekültünk előle, aztán addig filóztunk rajta, hogy egyszerűen elmúlt az alkalom. Jellemző az okosabb emberekre, hogy túlgondolnak mindent. Addig agyalnak, hogy már a végén nem marad semmi, elillannak a lehetőségek. Bezzeg az egyszerűen gondolkodó emberek boldogok, könnyen hoznak meg döntéseket, mert nem gondolkodják túl, ők a megérzéseikre hallgatnak. S milyen jól teszik! Képzeljük el az életünket úgy, hogy csuklóból vágjuk rá a választ egy-egy ajánlatra, mennyivel könnyebb lenne úgy az élet. 

Az álmok valóra válnak

Mennyire mesebeli kijelentésnek tűnik, pedig igaz. Álmaink, vágyaink megvalósulnak… idővel. És ha eléggé hálásak vagyunk értük, visszapillantunk a múltra, amikor mindennél jobban vágytunk rájuk, el is hisszük. Lehet kicsit, vagy nagyot álmodni, mindegy. Minden körülöttünk azért dolgozik, hogy valósággá váljon az, amit elképzeltünk s tetszett nekünk. Néha, amikor valaki valami kiemelkedőt hajt végre, elhangzik a kulcsmondat: „Megvalósította az álmát”. S ha mi, a hír olvasói, hallgatói éppen életünknek egy kevésbé fényes szakaszában vagyunk, hajlamosak vagyunk azt szajkózni, hogy csak szerencséje volt. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa – tartja a mondás. Ne várjuk másoktól, hogy majd ők megvalósítják az elképzeléseinket. Mindenki a saját útján jár, saját életével foglalkozik. Azok, akik ügyesebben zsonglőrködnek a tehetségükkel, másokat fognak alkalmazni arra, hogy segítsenek neki az ő álmait megvalósítani. Ezek a kis manók, mi, mindennapi emberek, sokszor észre sem vesszük, csupán parányi részei vagyunk egy jól működő szerkezetnek s ha lenne elég bátorságunk, mi magunk is alkothatnánk hasonlót, talán jobbat is. De valamiért félünk kilépni mások árnyékából. Kényelmesebb nekünk a „nagy ember” háta mögé állni, néma maradni. Senki nem születik gyávának. Ezt, mint ahogy oly sok képességet is, elsajátítjuk. Ijesztgetnek a szülők, tanítók, barátok és lassan már mindentől félnünk kell, míg be nem bizonyítjuk, hogy nekünk semmi bajunk nem esik, ha átlépjük picit a határokat. Mit szólna a mai felnőtt énünkhöz a gyermekkori énünk? Észrevenné egyáltalán az utcán, vagy elmenne mellette? Büszke lenne ránk? Kétlem! Gyermekként mertünk hatalmasat álmodni, meg akartuk hódítani a világot, bármire képesnek éreztük magunkat, semmitől nem rettentünk vissza. Aztán az évek teltével egyre lejjebb adtunk az elképzeléseinkből, igényeinkből, míg szinte semmi nem maradt, mindig jó az, ami éppen van. Miért legyünk olyanok, akiknek minden megfelel? Merjünk változtatni. Soha nem késő kilépni az árnyékból, megmutatni, mit is rejtettünk sok évig véka alá. Bátornak lenni nehéz. Rettenetesen nehéz vállalni a kockázatot, hogy elbukhatunk, valami nem sikerül. Folyamatosan rettegünk valamitől. Számlák, munkahely elvesztése, egészség megromlása, idős rokonok elvesztése. Szinte minden alkalommal összeszorul a gyomrunk, amikor szokatlan időpontban telefonál egy ismerős, vagy amikor ismeretlen számmal keresnek. Ne gondoljunk a legrosszabbra. Ezzel csak bevonzzuk a negatív dolgokat az életünkbe. Ha jó hírt várunk, azt fogunk kapni. Az első lépéseket megtenni a legnehezebb, levetkőzni a rossz szokásokat, berögződéseket. Az elején át kell gondolnunk minden lépésünket, mert másképp cselekszünk, mint régen, az árnyékban pihenve. De idővel rögzülni fognak az agyban az új szokások s pár hónap elteltével már automatikusan gondolkodunk és cselekszünk az új személyiségünknek megfelelően. Néha jót tesz, ha visszatekintünk az útra, amit eddig tettünk meg. Bárhol is tartsunk ma, biztosan találunk okot arra, hogy büszkék legyünk magunkra. Talán el is képedünk egy-egy cselekedetünkön, ma már nem mernénk megtenni azt, amit akkor. Ne fogjuk az elmúlt fiatalságra a bátorságot, mert az volt és nem meggondolatlanság. Merítsünk erőt mindenből, amire büszkék lehetünk. Hiszen minden nap megvalósítunk egy kisebb álmot, felkelünk és jelenlétünkkel jobbá tesszük az emberek közérzetét, talán sikerül egy-egy mosolyt is csalni az ismerős arcokra. Egyik lépést tesszük meg a másik után. Ha már megvan a terv, amit jó, ha időkerethez is kötünk, amit betartunk, sikerülnie kell, legyen az bármi, amit megálmodtunk. Soha ne feledjük, hogy csakis mi vagyunk felelősek a saját életünkért. Azt szokták mondani, hogy az út végén nem azt bánjuk meg, amit megtettünk, hanem amit elszalasztottunk megtenni. Így álljunk a dolgokhoz. Vizualizáljunk. Segít, ha látjuk magunkat álmaink megvalósítása közben, érezzük, amit akkor éreznénk. Nincsen pontos recept, csak egy a fontos, hallgassunk a szívünkre s addig cselekedjünk, amíg nem késő. Minden reggel új lehetőséget kapunk, használjuk ki okosan. 

Gayle Forman: Ha maradnék

A 2009-ben megjelent nagysikerű regény a 17 éves Mia Hall-t mutatja be, aki egy súlyos autóbaleset következményével küzd. Egy ritka havas napon, amikor az iskola zárva tart, ezért Mia, kisöccse Teddy és apja Denny is örül a szabadnapjának, s anyja, Kat is szabadnapot vesz ki, a család elindul a nagyszülőkhöz. Ám soha nem érnek oda. Autójuk megcsúszik az úton. Mia-nak testen kivüli élménye van. Látja saját mozdulatlan, tehetetlen testét a földön fekve, látja hallott szüleit és a kisöccsét is. Azonban segíteni nem tud rajtuk. Senki nem látja s nem is hallja őt. Kettejüket beszállítják a kórházba. Mia kómába esik, ezért továbbviszik egy nagyobb városba. Végigköveti az eseményeket, ott van a váróteremben a nagyszüleivel, a barátaival. Az ablakban állva várja a barátját, Adam-et. A kórházi eseményeket visszapillantásokkal szakította meg a szerző, amelyek által megismerhetjük a visszahúzódó, de ritka tehetséges Mia-t, modern, életvidám családját, az Adam-mel való kapcsolatának kezdetét. A fiú az iskolában figyelt fel Mia-ra, miközben a lány a csellóján játszott. Az egyre ismertebb zenekar frontembere nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében. Tetszett neki, hogy Mia az embert látja benne s nem a felfele ívelő karrierjét. Kapcsolatuk lassan és kissé bizonytalanul alakul. Szerelmük rózsája óvatosan bont virágot, de olyan szépet, aminek csodájára jár a világ. A lány nehezen illeszkedik be a srác bulizós baráti körébe. Közben telik az idő s a fiataloknak főiskolát kell választaniuk. Mint kiderül, a döntés elválaszthatja őket, ezért Mia eltitkolja, amikor meghallgatásra megy a Carnegie Hall-ba, New York város legszínvonalasabb zeneintézetébe. Emellett az egyre gyakoribb koncertek sem kedveznek a kapcsolatnak. A fiatalok lassan eltávolodnak egymástól, ami mindkettejüknek fáj, de a baleset reggeléig egyikükben sem merül fel a találkozás lehetősége. Mia kitérő választ ad, amikor szülei rákérdeznek, hogy elmegy-e a koncertre, amit az immár híres zenekar tart a városban. Adam viszont otthagy csapot-papot, amikor megtudja, hogy egykori kedvesének baja esett. Mindent megpróbál hogy bejusson az intenzív osztályra, ahol a lányt tartják, de oda sajnos csak a családot engedhetik be. Mia legjobb barátnőjének segítségével mégis sikerül bejutnia pár pillanatra. Ekkor elmondja neki, mennyire szereti és megkéri, hogy maradjon, bár tisztában van vele, hogy mennyire nehéz sors vár a lányra, hiszen mindkét szülője és már kisöccse is meghalt. A szellem Mia mindezt hallja, de nehezére esik döntésre jutni. Ebben a világban várják a nagyszülei és a szerelme, a másikban viszont ott van a családja. Merre induljon?  Mia-nak mindene megvolt a szörnyű baleset előtt, csodálatos család, tehetség, szerelem, felvétel a konzervatóriumba (a felvételi eredménye a baleset idején érkezett meg a házukba s a levelet Adam vitte be a kórházba s olvasta fel neki). Napokig képtelen dönteni. Végül Adam segít neki, a lány levetít maga előtt egy képet, milyen lenne a jövője, ha maradna és dönt, visszatér a fizikai valóságba. A regénynek van egy második kötete is, Hova ment (eredeti nyelven Where She Went), amiben ezúttal Adam szempotjából vannak bemutatva az események. A két fiatal évekkel az autóbaleset után találkozik New York-ban és együtt töltenek egy éjszakát a városban sétálva, miután a srác megnézte Mia előadását. 

George Orwell: 1984

Az 1948-ban írott regény egy, az író által elképzelt jövő képét vetíti az olvasó szemei elé. A főszereplő, Winston Smith a Belső Párt tagja, Londonban él, Óceánia fővárosában, ami éppen háborúban áll Kelet-Ázsiával és szövetséges Eurázsiával. Bár ez az állapot soha nem tart túl sokáig, a regény során is megcserélődik a felállás és Winston is visszaemlékszik pár ilyen esetben. Ebben az utópikus világban mindenkit figyelnek. Teleképeket helyeztek nemcsak az emberek otthonába, hanem a munkahelyükre, az étkezőbe, ahol ebédelnek, de még a mosdókba is. A telekép állandóan sugároz valami adást, általában a Nagy Testvért dicsőíti, emellett viszont a képernyőn keresztül látják a néző minden mozdulatát. Aki egyetlen arra utaló mozdulatot is ejt, ami a Párt felfogása ellen van, azt elviszik, és életének minden nyomát kitörlik, mintha soha nem is létezett volna. Winston munkája is ehhez hasonlatos, ő a Times lapszámainak cikkeit javítja ki a történések alakulása alapján. Például, ha tavasszal azt jósolták meg, hogy bő lesz a búzatermés, és ez ősszel nem így lett, akkor Winston visszakapja a Times azon számát, amelyben a helytelen kijelentés megtörtént és kijavítja. A történelmet minden nap átírják, alakítják a jelen eseményei alapján. Azt a pár könyvet, amelyet szabad az embereknek olvasni, számtalanszor visszaszedik és átírják. Nagy Testvér figyelő tekintete kísér mindent és mindenkit, mivel hatalmas plakátjaival tele van a város és még az épületek belseje is. Egy napon, amikor a kötelező Két Perc Gyűlöleten vesz részt, Winston elkapja a Belső Párt egyik vezetőjének pillantását, O’Brien, akiről azt hiszi, hogy szövetséges és egy sötét hajú lányét, akiről viszont azt hiszi, hogy kémkedik utána és tönkre akarja őt tenni. Winston naplót kezd írni 1984 április 4-én, írásait O’Brien-nek címezi és ügyel, nehogy a teleképből meglássák, mit művel. Amikor gondalatainak utat enged, azt veszi észre, hogy a LE A NAGY TESTVÉRREL! felkiáltásokkal írja tele a papírt. Tisztában van vele, hogy ha ezt valaki meglátja, azonnal elviszik, talán börtönbe kerül, de az is lehet, hogy azonnal kivégzik gondolatbűn elkövetésével. Néhány nappal később Julia, a sötét hajú lány kapcsolatba lép vele. Mint kiderül, a lány vonzódik a férfihoz, ezért követte éjszaka, amikor az egy régiségkereskedésbe látogatott (ami tilos). Román alakul ki kettejük között. Mindig vigyázniuk kell hol és mikor találkoznak, mert amúgy tiltott az emberek közötti kapcsolat kialakulása az elvtársi kapcsolaton kívül. Winston feleségével a megadott időközönként hált együtt a mivel pár év alatt nem sikerült gyermeket nemzeniük, ami minden házastársi kapcsolat egyetlen célja a Párt szerint, elváltak. Most, ezzel a fiatal, lázadó, ámde mégis a Párt elvárásainak megfelelően tevékenykedő lánnyal végre megtapasztalhatja a testi szerelmet. Kapcsolatuk nem tart sokáig, egyik alkalommal, amikor a régiségbolt emeletén töltik együtt szabadidejüket a zsúfolt Gyűlölet Hete után, rájuk törik az ajtót és elviszik őket. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy vallaniuk kell. Winstont hosszú hónapokig tartják a Szeretet Minisztériumában fogva, éheztetik s minden elképzelhető módon kínozzák. Bevall mindent, amit akarnak, olyant is, amit el sem követett. Amikor sikerült őt megtörni, következik az átnevelés fázisa. Megjelenik O’Brien és elektrosokk alkalmazásával kényszeríti a már felépülőben levő Winston-t, hogy megváltoztassa gondolkodását. Ha a Párt azt mondja, hogy kettő meg kettő egyenlő öttel, az úgy is van. Winston nehezen alkalmazkodik, hiszen mindig is okos volt, átlátott a Párt mesterkedésein, tudta, hogy az orruknál fogva vezetik az embereket és őszintén kételkedett a nagy becsben tartott Nagy Testvér létezésében. Az utolsó részben a kissé megöregedett, megtört, de tiszteletben tartott Winstont láthatjuk, aki immár szereti Nagy Testvért. Julia-val találkoztak még egyszer, tömegben, nehogy bárki észrevegye őket. A lány példamutató életét él, a Párt szerint persze. Hamar bevallott mindent és viszonylag könnyen megúszta a dolgokat. Két ember, aki pár hónap alatt teljes átalakuláson ment át mentálisan, már elmúltak egymás iránti érzéseik. Győzött hát a Párt. 

Nosztalgia

Igen, tudom, a jelenben kell élni s a múltat békében hagyni, nem aggódni rajta, már úgyse lehet megváltoztatni vagy visszatérni egy-egy időponthoz, amikor minden tökéletesnek tűnt. Mégis, néha felvillannak lelki szemeink előtt egy szép, kellemesen eltöltött, hangos nevetésekkel cifrázott nap emlékei. S ilyenkor szinte újra átéljük az eseményeket, tapinthatóvá válnak a tárgyak, halljuk az emberek hozzánk intézett szavait, érezzük a szél illatát s nem utolsó sorban ugyanaz az érzés tölt el, mint amit az esemény megélésékor éreztünk. Mintha visszamentünk volna az időben vagy újra átélnénk mindent. Vasárnap délután éreztem ezt, amikor véletlenül a kezembe került egy, a tavaly tavasszal elkezdett s hamar félbehagyott regényvázlatom. Újraolvasva azokat a már régen elfeledett sorokat felelevenedtek bennem azok az események, amelyek írásra ihlettek akkoriban – egy amerikai látogatás a testvéregyházközségnél. Mondatokat, bekezdéseket ugrottam ár, hogy csak a legérdekesebb, legtöbb emléket tartalmazó paragrafusokat olvassam. Bár azóta sok idő eltelt, mindjárt két év, és az emlékek kezdtek megfakulni, mintha egy egyre sűrűsödő függönyön keresztül nézném őket, azokat a sorokat olvasva sikerült letépni azt a függönyt s ismét élesen emlékezhettem mindarra, ami akkoriban örömmel töltött el. Utólag hálás vagyok magamnak, hogy lejegyeztem azokat az érzéseket, történéseket, színeket, szavakat, illatokat, mosolyokat, mert ha valaha is nosztalgiázni támad kedvem azokról a mesébe illő napokról, nincs más dolgom, mint elővenni a már kissé gyűrött papírlapjaimat és elolvasni a történetet. Milyen jó lenne, ha múltunk minden pillanata le lenne jegyezve valahol, s amikor vissza akarunk idézni egy pillanatot, egyszerűen elővennénk a fiókból egy könyvet, ami a saját történetünket tartalmazza és odalapozni a megfelelő helyre. Néha úgy érezzük, hogy a múlt sokkal szebb, színesebb, boldogabb volt, de ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy amint a jelenből, a mából tegnap lesz, máris szívesebben tekintünk rá. Nem feltétlenül azért, mert amikor az akkor most volt nem tudtuk értékelni azt, ami volt, hanem mert az emberi agy hajlamos az emlékek megszépítésére. Gondoljunk vissza egy öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti eseményre s mit látunk? Csakis jó dolgok történtek akkoriban. Hát, nem feltétlenül volt ez így. Agyunk volt a tettes ebben az utólagos szépítésben. Minél régebbi egy emlék, amit visszaidézünk, annál szebbnek látjuk. Ez azért van így, mert, ahogy a mondás is tartja, idővel megszépülnek az emlékek. Akaratunkon kívül elfelejtjük a rossz dolgokat, csak a jóra koncentrálunk. Ezért tűnik minden szebbnek, ha visszafele nézünk az időben s nem előre. Ne tévesszenek meg tehát a túlságosan is boldog tegnapok, talán nem is voltak annyira boldogok, mint ahogy arra emlékszünk. Néha jót tehet visszanézni, visszapörgetni a múlt eseményeit a ezek tudatában értékelni a jelent, de ne higgyünk el mindent, amit az agyunk mutat. Talán, bizonyos események kizárásával, szebb képet mutat, mint amilyen a valódi. 

Döntések, döntések…

Mi egyébről szólna a felnőtt élet, mint a helyes döntések meghozataláról? Néha hosszú gondolkodási folyamat eredménye, máskor viszont hajlamosak vagyunk a megérzéseinkre hallgatni és gyorsan dönteni. Minden esetben mi, a döntést meghozó felek vagyunk azok, akik a következményeket vállaljuk. Minden nap szinte minden percében választanunk kell, álláspontot foglalnunk. Ez kiterjedhet a legbanálisabb dolgokról, mint az öltözék, a reggeli kiválasztása, az egészen bonyolultakig, minthogy merre haladjunk tovább életünk útján, elfogadjunk-e egy előléptetést vagy ma van az a nap, amikor hátat fordítunk mindennek és valahol máshol új életet kezdünk. Néha jó döntéseket hozunk és nem is lehetnénk boldogabbak, hogy vállaltuk az előre látható kockázatokat, mert végül minden a helyére került. Máskor viszont, még ha sokáig is töprengünk, pro-kontra érveket vázolunk fel is, rosszul határozunk. S ennek a rossz döntésnek a levét talán csak hosszú idő múlva isszuk meg. Egy napon, amikor minden negatív erő összeesküszik ellenünk s már-már úgy érezzük, hogy ennél rosszabb már nem is lehet az élet, elménkben felcsillan az a pillanat, amikor letettük voksunkat, ámde nem a megfelelő lehetőség mellett. Ekkor hajlamosak vagyunk végignézni életünk fontos lépései előtti elhatározásainkra s legtöbb esetben elkeseredni, mert az eltelt idő távlatából már tisztán látjuk, hányszor döntöttünk rosszul s mily kevésszer jól. S hogy még tovább kínozzuk magunkat, elképzeljük, milyen lehetne az életünk, ha minden alkalommal a másik lehetőséget választottuk volna. Persze egy tökéletes élet képei villannak fel előttünk. Ám ez csak a mi képzeletünk. Mert meglehet, hogy akkor is ugyanilyen boldogtalanok lennénk, ha mindig a másik út mellett döntöttünk volna. Ez már soha nem derül ki. Az viszont biztos, hogy hiába kínozzuk magunkat ilyesfajta gondolatokkal. Semmi hasznunk nem származik belőle, nem fogjuk jobban érezni magunkat tőle, csak egyre rosszabbul, mígnem már akkor se látjuk a nap melengető sugarait, amikor egyetlen felhő sincs az égen. Mi magunk takarjuk el a napot a negatív gondolatainkkal. A múltat megváltoztatni már nem tudjuk, hacsak valaki végre fel nem találja az időgépet. De ha ez meg is történik, s mi elhatároztuk, visszamegyünk erre és erre az időpontra és megváltoztatjuk a döntésünket, nem sikerülne. Mert ha véletlenül az is lenne a jó döntés, akkor nem lenne szükségünk időgépre, ami visszavisz a döntés pillanatához. Szóval jobban tesszük, ha azzal boldogulunk, amink van. Ismerjük be magunk előtt, hogy igen, rosszul választottam, és legyünk képesek megbocsátani magunknak. Hiszen bárki másnak már régen megbocsátottunk volna akármekkora ellenünk elkövetett bűnt. Magunkkal miért vagyunk sokkal szigorúbbak? Koncentráljunk a jelenre, a ma meghozandó döntésekre, és tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy ezúttal jól döntsünk. Engedjük el a múlt kudarcait, különben a rabságában élhetünk életünk végéig. Minden nap egy új kezdet – ahogy a mondás tartja. Reggelente kezdjünk mindig tiszta lappal, ne engedjük, hogy a tegnapi firkák csúfítsák már reggel. Úgy induljunk neki a napnak, hogy ne legyen semmi, ami azt beárnyékolhatja. Nézzünk fel a kéklő égre, lássuk meg az ébredő, dolgozó természet munkásságát, szagoljunk meg egy-két virágot, mosolyogjunk, mert minden nappal kapunk egy új lehetőséget, amit úgy használunk, ahogy mi akarunk. Gondoljunk csak bele, soha nem lehet tudni, melyik lesz az utolsó reggel, utolsó tavasz az életünkben. Hát így örüljünk minden napnak, amit kapunk.